Mint arról korábban itt is többször szó esett: emlékezetünkre szeretünk egyfajta fényképgyűjteményként vagy videofelvételként gondolni. Valójában azonban – ha már mindenképp ragaszkodunk egy metaforához – inkább

  • impresszionista festmények sorozataként lenne érdemes, amelyek alkotója nagy szabadsággal viszonyul a témához (különösen ha érzelmi mozzanatokról szóló emlékekről van szó),
  • vagy egy olyan videoszerkesztőként, amellyel ezredmásodperces határidővel kell anyagokat készíteni, és e sietségben gyakran helyettesítjük valós emlékeinket előítéleteinkkel és frissebb információkkal.

Ez azért van, mert az emlékeket nem agyunk egy meghatározott része tárolja, hanem azokat különböző struktúrák teszik össze minden egyes felidézéskor. Vagyis minden alkalommal újonnan építjük fel őket, és e munka során előszeretettel nyúlunk a könnyen elérhető infomorzsák felé. Mondjuk, egy adott eseményt felidéző, időben közelebbi beszélgetés felé.

Covid-emlékek

Az Atlanticen megjelent cikkében Melissa Fay Greene a koronavírussal kapcsolatos emlékek folyamatos változásáról, elhalványulásáról és alakíthatóságáról elmélkedik.

Személyes anekdotákat és szakértői megszólalásokat tartalmazó cikkét a szerző egy saját emlékkel kezdi. Számára a járvány azzal kezdődött, amikor le kellett mondania Denverbe szóló repülőjegyüket, ahova gyermekük és unokájuk meglátogatására indultak volna. Férje, aki akkor még túlzónak gondolta a riadalmat, csak akkor érezte meg a bajt, amikor – ugyanaznap éjjel – felfüggesztették az NBA-szezont.

Cikkében Melissa Fay Greene azon tűnődik: vajon életük végéig ezt a két történetet fogják mesélni a pandémia kezdetéről, ugyanebben a formában? És vajon nemzetként hogyan emlékeznek majd vissza az emberek az egészre?

A többség számára a pandémia nem egy egyszeri, traumatikus “vakuemléket” hagy majd hátra, mint például a John F. Kennedy vagy a WTC elleni merénylet, vagy mint idehaza Antall József miniszterelnök halálának bejelentése. Inkább valami olyasfélét, mint amilyet például a nagy gazdasági válságok hagytak maguk után.

A járvánnyal kapcsolatos anekdotákat már most folyamatosan formáljuk, és ezeknek a történeteknek a formái – értő szem számára – sokat elmondhatnak arról, hogyan kezeljük a nehéz helyzeteket – írja Melissa Fay Greene.

Elsőbbségi hatás

Cikke megírásához Melissa Fay Greene a közösségi oldalán keresztül kérte követőit, hogy írják meg neki: ezidáig mi volt a legmélyebb emlékük a pandémiával kapcsolatban, majd ezeket elemeztette az emberi memória szakértőivel.

A begyűjtött narratívák egy része azt a pillanatot meséli el, amikor az emberek először szembesültek valamiféle korlátozással, lemondással a járvánnyal kapcsolatban. Ezek a pillanatok az elsőbbségi hatásnak köszönhetően ragadtak meg emlékeikben, vagyis azon jelenség miatt, amely során az előbb szerzett információkat nagyobb eséllyel idézzük fel később.

Ha majd a gyerekeink, unokáink a távoli jövőben rákérdeznek, milyen volt egy pandémia idején élni, jó eséllyel egy ilyen furcsa szituáció felidézésével kezdjük majd a visszaemlékezést. A sportszeretők esetleg egy elmaradt meccset elevenítenek fel, az azonnali hozzáféréshez hozzászokott városlakók a vécépapírok utáni vadászat pillanatait, vagy – mint azt tette egy fertőzöttek kezelésére vállalkozó denveri orvos – azt az érzést, hogy a sebtében felhúzott Covid-részleg első napjainban úgy érezte magát, mint egy pilóta, aki félkész repülővel indul útnak.

Általános emlékek életünkről

Számos járvánnyal kapcsolatos emlékünk ezzel szemben jóval ködösebb lesz. Lehet, hogy visszaemlékszünk majd bizonyos terveinkre, vagy arra, hogy mit találtunk ki a korlátozások átvészelésére, hogyan próbáltuk túlélni a nehéz időket. Ezekre azonban csak általánosságban fogunk emlékezni, nem tudjuk őket például konkrét napokhoz kapcsolni.

Én például – mint arról a tavalyi év gyorsösszefoglalójában írtam – emlékszem, hogy 2020 tavaszán napjaim nagy részét koronavírussal kapcsolatos tévinfók ellenőrzésével töltöttem. Amikor azonban az év végén átnéztem 2020 cikktermését, volt olyan írás, amit – megrökönyödve – szinte újként olvastam újra.

Ez az Atlanticnek nyilatkozó pszichológus szerint természetes jelenség. Emlékeink nagy része általánosságok formájában jelenik meg: mivel életünk nagy részben ismétlődő rutincselekvésekből áll, arra emlékszünk, milyen volt az életünk, miket csináltunk akkoriban, nem pedig arra, hogy egy adott napon pontosan mit és hogyan csináltunk.

Kiemelkedő és lesújtó pillanatok

Az agyunkban általában azok az emlékek ragadnak meg tartósabban, amelyek valamiféle érzelmi csúcsponthoz vagy mélyponthoz kapcsolódnak.

A fent már említett denveri orvos és májusra kiírt, veszélyeztetett terhes felesége számára a mélypont az a pillanat volt, amikor a férfi április közepén elkapta a betegséget, és állapota gyors romlása miatt kórházba kellett szállítani. Egy clevelandi dizájner pedig azt a húsvét esti telefonbeszélgetését idézte fel, amely során özveggyé vált testvére hívta fel egy parkolóból sírva, hogy nem engedik be a kórházba.

Ilyen traumákat az ember ritkán felejt el, aminek elsősorban evolúciós oka van: a veszélyes események élénk emléke segíthet elkerülni a hasonló veszélyeket a jövőben. Ettől azonban sajnos ezek az emlékek nem lesznek kevésbé megterhelőek.

Az Atlantic-cikk felidézi Ulrich Neisser 1989-es tanulmányát is, amelyben a pszichológus a Challenger-katasztrófa személyes emlékeinek alakulását vizsgálta. Kutatása során Neisser előbb a tragédia másnapján, majd három évvel később is lejegyezte hallgatói emlékeit a robbanásról. Megdöbbentő módon a későbbi beszámolóknak kevesebb mint 7 százaléka egyezett meg az első beszámolókkal, 50 százaléka az állítások kétharmadát illetően tévedett, 25 százaléka pedig minden fontosabb részletet rosszul adott meg.

Vagyis még ha erőteljesebben is emlékezünk vissza a traumatikus élményekre, ezek az emlékeink sem feltétlenül pontosabbak mindennapi élményeinknél. Azokat idővel befolyásolják mások emlékei, későbbi történések, stb.

Élesben és felidézéskor formált történetek

Jellemző emberi tulajdonság az is, hogy már az egyes események megélésekor elkezdünk azon agyalni, hogyan, milyen körítéssel fogjuk majd az adott történést később elmesélni. Miképp az is, hogy emlékeink minden egyes felidézésekor saját verziónkba beépítjük hallgatóságunk eltérő emlékeit is, öntudatlanul is formálva ezzel az adott esemény emlékét.

Utóbbira Melissa Fay Greene egy koronaaktuális példát is felhoz a cikkében. Tegyük fel, hogy a járvány alatt felhívjuk egy ismerősünket, és a magányosságunkra panaszkodunk. Ha erre beszélgetőtársunk elmondja, hogy ő meg – a sok zoomos beszélgetésnek köszönhetően – éppenhogy azt érzi, a korábbiakhoz képest többet beszél felnőtt gyerekeivel, akkor később mi is hajlamosak leszünk másképp tekinteni helyzetünkre – formálva egyúttal a járvány alatti magányosságunk emlékét is.

Emlékdarabok, végleges forma nélkül

Ezen a ponton Melissa Fay Greene cikkében a különböző narratívák jellemző típusainak bemutatása következik. Egy Hamupipőke-történet például – ebben a sorrendben – érzelmi emelkedést, zuhanást, majd megint emelkedést jelenít meg. Ezzel szemben egy Ödipusz-történet íve a zuhanás -> emelkedés -> zuhanás. Akit érdekel, odaát részletesen is olvashat ezekről az alaptípusokról, itt most csak ezek covidos tanulságairól írnék.

Hamupipőke-történet
Forrás: Atlantic

Robyn Fivush, az Emory University pszichológusa nem hiszi, hogy emlékeinket kész narratíva formában tárolnánk. Azt, hogy azokat végül milyen formában jelenítjük meg, a kontextusól függ. Ráadásul a koronavírussal kapcsolatos emlékeink nagy része olyan friss, hogy még nem tudni, milyen lesz a belőlük elmesélt történetek végső formája. Ezeket a narratívákat Fivush ezért inkább “befejezetlenként” kategorizálja.

Ennek a jelentőségét Melissa Fay Greene cikkindító emlékén illusztrálja. Elmaradt denveri családlátogatására ő például nem Ikarusz-történetként tekint (vagyis vonala nem az emelkedés -> zuhanás forgatókönyvet követi), hanem befejezetlenként. Amit egy jövőbeli, járványvégi látogatás boldog emléke idővel akár Hamupipőke-történetté is alakíthat.

Narratív pszichológusok szerint a forma, amit emlékeink elmeséléséhez választunk, segíthet a jövőbeli nagyobb ellenállóképesség kifejlesztésében – és végső soron egy pozitívabb kimenetel elérésében is. Egy történet formájának átváltása persze nem csettintésre történik, idő kell hozzá, komolyabb megrázkódtatások esetén akár évek is – figyelmeztet Fivush.

Melissa Fay Greene cikkét teljes terjedelmében itt olvashatjátok el.

Fotó: iStrfry / Unsplash

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!