Tegnap fejeztem be Daniel Gilbert nemrégiben magyarul is megjelent, Rábukkanni a boldogságra című bestsellerének az olvasását, amely az emberi agy, a képzelet és az emlékezet működési hibáiról, valamint ennek kapcsán az ember saját jövőjével kapcsolatos várakozásairól és boldogságához való viszonyáról szól.

A könyv egyik fejezetében Gilbert rámutat: bár emlékezetünkre szeretünk egyfajta fényképgyűjteményként gondolni, valójában inkább impresszionista festmények sorozataként lenne érdemes, amelyek alkotója nagy szabadsággal viszonyul a témához. Különösen ha érzelmi mozzanatokról szóló emlékekről van szó, ezeket ugyanis még az arról szóló elméletek is nagyban befolyásolják, hogy mit is kellett éreznünk a történés idejében.

A jelenség szemléltetésére a szerző két amerikai választással kapcsolatos történetet választott. És mivel Gilbert elég szórakoztató stílusban ír, ami talán a tanulságok rögzüléséhez is hozzájárul, a HVG Könyvek kiadótól megszereztem az engedélyt a vonatkozó részletek szerkesztett újraközlésére. Lássuk.

Amilyenek nem voltunk

Ha 1988. november 8-ának estéjén szavazókorban lévő amerikai állampolgárok voltunk, akkor valószínűleg otthon ültünk a tévé előtt, és a Michael Dukakis és George Bush között az elnöki székért zajló párharc eredményeit követtük. Arra egészen biztosan emlékszünk, hogy amikor összeszámolták a szavazatokat, kiderült: az amerikaiak nem egy massachusettsi liberálist akartak a Fehér Házban látni.

Bár Dukakis elvesztette a választást, néhány liberálisabb államban sikerült győzedelmeskednie, és mivel az emlékezetről beszélünk, szeretnék mindenkit arra kérni, hogy most használja egy kicsit a sajátját. Hunyjuk be a szemünket egy pillanatra, és próbáljuk meg felidézni, pontosan mit is éreztünk, amikor a bemondó közölte, hogy Dukakis megnyerte Kaliforniát. Örültünk a hírnek, vagy csalódottak voltunk? Azt sóhajtottuk: „Istennek legyen hála a nyugati partért!”, vagy azt: „Mit várunk a melegektől meg a hippiktől?”

Ha a politikai spektrum liberális végén helyezkedünk el, akkor valószínűleg boldogok voltunk, amikor Kalifornia került sorra, ha pedig a konzervatív vége felé, akkor minden bizonnyal kevésbé voltunk azok. És ha így emlékszünk, akkor, kedves barátaim, a mai napon be kell jelentenem Önöknek, hogy az emlékezetük csal. A kaliforniaiak 1988-ban ugyanis George Herbert Walker Bushra szavaztak.

Miért dőlünk be egy ilyen olcsó trükknek?

Azért, mert az emlékezet rekonstrukciós folyamat, vagyis a rendelkezésére álló összes információmorzsa felhasználásával építi fel a mentális képeket, amelyek olyan könnyedén bukkannak fel a fejünkben, ha emlékezni próbálunk. Az egyik ilyen információmorzsa, hogy Kalifornia az a liberális állam, ahonnan a transzcendentális meditáció, a sült müzli, a pszichedelikus rock, Jerry Brown kormányzó és a Debbie Does Dallas (Debbie megcsinálja Dallast) című pornófilm származik. Logikusnak tűnik tehát, hogy Michael Dukakis – Bill Clintonhoz, Al Gore-hoz és John Kerryhez hasonlóan – nyilván könnyedén nyert itt.

Ám mielőtt a kaliforniaiak elkezdtek volna Bill Clintonra, Al Gore-ra és John Kerryre szavazni, ahányszor csak lehetett, Gerald Fordra, Ronald Reaganre és Richard Nixonra adták a voksukat. Erre az apró politikatörténeti érdekességre azonban valószínűleg nem emlékszünk, hacsak nem vagyunk politikai elemzők, CNN-függők vagy régi kaliforniai lakosok. Ezért logikus következtetéssel éltünk: mivel Kalifornia liberális állam, Dukakis pedig liberális jelölt volt, a kaliforniaiak biztosan rá szavaztak.

Ahogy az antropológusok is tények és elméletek alapján következtetnek múltbeli eseményekre, úgy az agyunk is egy tényre („Dukakis liberális volt”) és egy elméletre („a kaliforniaiak liberálisok”) támaszkodva tippelt egy múltbeli eseményre („a kaliforniaiak Dukakisra szavaztak”). Sajnos azonban, mivel az elméletünk téves volt, a tippünk is az lett.

Akárcsak a múltbeli események felidézése során, agyunk ugyanúgy tényeket és elméleteket használ fel a múltbeli érzelmeink megtippeléséhez is. Mivel azonban az érzelmek nem hagynak maguk után olyan kézzelfogható tényeket, mint például az elnökválasztások, agyunk az egykori érzelmeinkről szóló emlékek megalkotásánál még inkább az elméletekre támaszkodik. Ha pedig ezek hibásak, rosszul fogunk emlékezni a saját érzelmeinkre.

Egy másik példa egy másik elnökválasztással kapcsolatban

Az érzéseinkre általában úgy emlékszünk vissza, mint ahogyan szerintünk biztosan éreztünk. Ezzel a hibás visszatekintéssel az a gond, hogy megakadályozhat bennünket az előretekintés hibáinak felfedezésében. A választók például 2000. november 7-én adták le a szavazataikat, hogy eldöntsék, George Bush vagy Al Gore legyen-e az Egyesült Államok 43. elnöke, ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a választás szoros, és az eredményhirdetésre heteket kell várni.

Másnap, november 8-án kutatók arra kértek néhány választót, becsüljék meg, mennyire lesznek boldogok azon a napon, amikor a választás végül hivatalosan is eldől a jelöltük javára, vagy éppen ellenében. December 13-án Al Gore elismerte a vereségét, másnap, december 14-én pedig a kutatók felmérték a választók valódi boldogságát. Négy hónappal később, 2001 áprilisában pedig ismét felvették velük a kapcsolatot, és arra kérték őket, emlékezzenek vissza, hogyan érezték magukat december 14-én.

A felmérésből három dolog derült ki. Először is, a választás másnapján a Gore-szavazók arra számítottak, hogy nagyon elkeserednek, a Bush-szavazók pedig arra, hogy nagyon lelkesek lesznek, ha George Busht nyilvánítják győztesnek. Másodszor, amikor végül George Busht nyilvánították győztesnek, a Gore-szavazók kevésbé voltak elkeseredve, a Bush-szavazók pedig kevésbé voltak lelkesek, mint várták. A harmadik és egyben legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy néhány hónappal a választás hivatalos végeredménye után a választók mindkét csoportja úgy emlékezett: pontosan úgy érezték magukat, ahogy számítottak rá, nem pedig úgy, ahogy valóban érezték.

A jelek szerint tehát az előretekintés és a visszatekintés tökéletes összhangban állnak egymással, annak ellenére, hogy egyik sem írja le pontosan a valódi tapasztalatot. Bizonyos elméletek hatására azt jósoljuk egy eseményről, hogy boldoggá tesz majd bennünket („ha Bush győz, nagyon jól fogom érezni magam!”), és ugyanezeknek az elméleteknek a hatására így is fogunk emlékezni („amikor Bush győzött, nagyon jól éreztem magam!”), vagyis megsemmisül a hiba bizonyítéka.

Ez alaposan megnehezíti, hogy tudatosítsuk az előrejelzéseink pontatlanságát. Túlbecsüljük, mennyire leszünk majd boldogok a születésnapunkon, alábecsüljük, mennyire leszünk boldogok hétfő reggel, és a rendszeres cáfolat ellenére újra meg újra téves előrejelzéseket teszünk. Az egyik oka, hogy a tapasztalataink gazdagsága oly gyakran illúziónak bizonyul, az, hogy képtelenek vagyunk felidézni, hogyan is éreztük magunkat valójában.

Illusztráció: Kovács Andrea / Kurszan.com

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!