Marinov Iván Tanulmányok százai bizonyítják, hogy az emberi emlékezet nem egy videokamerához hasonlóan működik, hanem emlékeink más tényezők – például érzelmi állapotunk, a társadalmi elvárások, hasonló fiktív vagy megtörtént események, szuggesztió, stb. – hatására akár a valósággal ellentétesre is változhatnak. A terület egyik legismertebb specialistája az emlékek befolyásolását évtizedek óta vizsgáló Elizabeth Loftus, az alábbiakban az ő kísérleteiből szemezgetek.
1. Áruházi elveszés
Pár éve itt is szó esett arról a kísérletről, amely során a pszichológusnő enyhébb traumatikus emlékeket ültetett el vizsgálati személyek fejében. Elizabeth Loftus „áruházi elveszés” nevet viselő kísérletében tinédzsereket szembesített olyan eseményekkel, amelyeket szüleik írtak össze a gyermekkorukból. Amit az alanyok nem tudtak: a négy felidézett történés közül az egyik – az, hogy gyerekkorukban elvesztek egy áruházban – kitalált volt. Loftus ennek ellenére a megfigyeltek egynegyedéből csikart ki részletes emlékeket eltűnésükről; volt, aki még arra is emlékezett, hogyan nézett ki az őt megtaláló személy.
2. Hamis fotók hatása emlékeinkre
Egy másik kísérletben Loftus és kollégái azt állapították meg, hogy digitálisan átalakított fotókkal manipulálható a történelmi eseményekről kialakított véleményünk. A vizsgálat során szakértők csaknem 300 személynek mutattak eredeti vagy digitálisan módosított fényképeket a 2003-as római háborúellenes tiltakozásról; a manipulált képekre a rendőrséget fenyegető, álarcos felkelőket helyeztek. Ezt követően kérdéseket tettek fel a hatóságok fellépésének jogosságáról, illetve az eseményeken tapasztalható erőszakkal kapcsolatban. A vizsgálatból kiderült: a módosított képeket szemlélők a valóságban rendkívül békés eseményt kifejezetten erőszakosnak, negatívnak érzékelték, az eredeti fotókat néző csoport ezzel szemben teljesen ellentétes véleményen volt.
3. Az össze nem tört ablakok csörömpölése
E kísérletében a pszichológus olyan filmek megtekintésére kérte vizsgálati alanyait, amelyek autókoccanásokat örökítettek meg. Később arról kérdezte őket, hogy véleményük szerint milyen gyorsan haladtak a járművek. Annak ellenére, hogy mindenki ugyanazokat a filmeket látta, a résztvevők egyik csoportja jóval nagyobbnak gondolta a kocsik sebességét. A két csoport között csak egyetlen különbség volt: a sebességre vonatkozó kérdésben egy szó eltért (egymásnak ütköztek illetve egymásba rohantak). Ráadásul azok a résztvevők, akik a nagyobb sebességet sugalló szót olvasták, később hajlamosabbak voltak úgy emlékezni: törött üveget is láttak a baleset helyszínén, pedig az egyik filmben sem szerepelt. Vizsgálatával Loftus azt bizonyította be, mennyire fontos, milyen formában tesszük fel a kérdéseket az emlékek felidézése során.
4. A megutáltatott fagylalt
2005-ben publikált kutatásában Loftus 335 önként jelentkező diákkal töltetett ki három kérdőívet étkezési szokásaikról. A 125 kérdés közül az egyik így hangzott: „Kiskorodban okozott rosszullétet az eperfagyi?” A kérdésre minden diák nemmel felelt. A pszichológus egy héttel később újra összehívta őket és elmondta, hogy egy programmal elemezte válaszaikat és ennek alapján megrajzolta étkezési profiljukat. A profilban, mint kiderült, mindenkinél belefoglalta, hogy rosszul volt az ominózus nyalánkságtól. Ezután újra kitöltette velük a kérdőíveket, és a fiatalok 30 százaléka nemcsak arra emlékezett, hogy rosszul lett a fagylalttól, hanem azt is beleírta, hogy azóta is kerüli.
5. Tapsi Hapsi Disneylandben
Loftus egy másik vizsgálatában arról érdeklődött, emlékeznek-e alanyai arra, hogy kiskorukban kezet fogtak Tapsi Hapsival Disneyland utcáin? A kísérlet résztvevőivel olyan disneylandi manipulált reklámfotókat nézettek meg, amiken Tapsi Hapsival kezet fogó látogatók is voltak. A képek megtekintése után a résztvevők 16 százaléka emlékezett ilyen kézfogásra, ha pedig további kamu tárgyi emlékeket kaptak, az arány csak nőtt. A bibi az egészben annyi, hogy a valóságban Tapsi Hapsival nemigen foghattak kezet Disneylandben, a karakter ugyanis a konkurens Warner stúdió figurája. A pszichológusnő kísérletének alapötletét a nosztalgiára építő reklámok elterjedése adta.
6. Démoni megszállás emlékének elültetése
E vizsgálatában Loftus az ördögűző filmek hatását vizsgálta, közvetve. A pszichológusnő olyan embereknél, akik a kísérlet elején nem nagyon hittek a démoni megszállásban és abban, hogy gyerekkorukban láttak vagy átestek valami ilyesmin, egy kis manipulációval elérte, hogy a vizsgálat végén nagyobb arányban hittek a jelenségben, sőt már a személyes megtapasztalást sem zárták ki olyan magabiztosan. Pedig Loftus még csak nem is egy filmet mutatott nekik: előbb arról szóló cikket olvastatott velük, hogy a démoni megszállás gyakori jelenség, majd az alanyok bizonyos félelmeit (például hogy félnek a pókoktól) arra vezette vissza, hogy valószínűleg gyerekkorukban láttak egy démoni megszállást. Az esetek ötödében ez is elég volt, hogy a kezdeti határozott álláspont és emlékek megváltozzanak, és az alanyok hinni kezdjenek a jelenségben.
+1: a ti történetetek
Az emlékek alakulásáról már saját tapasztalatok alapján is írtam, egy másik blogomon pedig ti meséltetek arról, miként emlékeztek a közelmúlt meghatározó pillanataira.
Most megint rajtatok a sor: legyen a +1 a ti történetetek. Minden tudományos megalapozottság nélkül érdekelne, ti találtok-e az emlékezetetekben valami difit, legyen szó az első focimeccsről vagy az első iskolai napról, a WTC lerombolásáról vagy a csernobili katasztrófáról, egy játszótéri hinta vagy a család első kocsijának színéről.
Vessétek össze emlékeiteket szüleitek, barátaitok azonos emlékeivel, fényképekkel, videókkal, vagy mondjuk – ahogy én tettem – a Wikipedia közösségi memóriájával vagy más tudástárakkal. És ha olyan esetre bukkantok, hogy bár szilárdan emlékeztek valamire, de a tények nem támasztják alá (és mindez persze nyilvános), osszátok meg a kommentek között.
Fotó: sxc.hu / A pszichológia nagykönyve
Támogasd az Urbanlegends.hu-t a Patreonon, a Revoluton vagy banki átutalással!
MediKron, találtam neked egy hidat: http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=974
Nagyon örülök a témának, jó pár gondolat fölötlött bennem ezzel kapcsolatban. :) Pontosan azért, mert esetemben kissé bizarr a dolog. Én ugyanis látássérült vagyok, több, mint 8 éve egyik szememre sem látok. (Az „urban legend” kategóriát megkerülvén tisztázom, hogy képernyőolvasó szoftverrel használom a netet, így egyedül is boldogulok az „olvastatással”/írással. :))
Gyakran megesik, hogy felidézek magamban egy eseményt, és úgy emlékszem rá, mintha saját szememmel láttam volna: a táj, az emberek arca, egy komplex eseménysorozat megjelenik/lejátszódik az emlékeimben. Pedig az én helyzetemben nem nehéz bizonyítani, mert olyan esetekre, képekre, amik 8 évnél nem lehetnek régebbiek, egyszerűen nem emlékezhetek.
Pl. rendszeresen indulok (tandemmel, párban) egy kerékpártúrán; az egyik alkalomról tisztán előttem van egy kép, magam előtt látom, ahogy egy útelágazásnál néhányan rossz irányba indultak, és még utánuk is kiabáltam, mert észrevettem őket, és tudtam, hogy letértek a túra útvonaláról. Annyira előttem van a táj, hogy ha lehetne, lerajzolnám. Az útvonal szerint a jobb oldali utat kellett volna választani, egy páran balra kanyarodtak. Előttünk szántóföld volt, a balra kanyarodó út felé, az elágazástól mintegy 150-200 méterre egy platánfasor húzódott az útra merőlegesen, az utak szélén magas bokrok voltak, az elágazásnál egy bodzabokor és még megannyi kis részletet tudnék mondani a képről. Eleve kizárt, hogy erre emlékezhessem, mert látó koromban nem vettem részt a túrán, anélkül, hogy hosszasan bizonygatnám: ez egyszerűen lehetetlen lett volna.
Bizonyára az élénk képzelőtehetség is közrejátszhat, ennek köszönhetően az évek során kialakult bennem egyfajta belső látás, amit nehéz konkrétan megfogalmazni. Kicsit olyan, mint az amputáción átesetteknél a fantomfájdalom. Félelmetes, de esetemben segítség, mert egy még idegen helyszínen, helyiségben stb. könnyebben tájékozódom ezen „képesség” (?) birtokában. A fantázia játéka lehet az a számtalan eset is, amikor egy emlékre úgy gondolok vissza, mintha szemtanuként éltem volna át. A biciklis sztoriban is arról lehetett szó, hogy az átéltek alapján, ahogy a velem bicikliző és a körülöttem lévők mondták, hogy páran rossz irányba hajtottak, én is „magam előtt láttam” a képet, és esetleg több másik emberrel én is utánuk kiabáltam, csak erre a többi emberre már nem emlékszem. :) A tájképes rejtélyre meg a legbizonyosabb megoldás, hogy kis koromban láttam hasonlót a környéken, ma is tudom, hogy mivel kevertem, de sokáig nem jutott eszembe, és idegesített. Emberekre, tájakra, ég tudja, milyen helyzetekre mai napig használok sablonokat, de ez nem tudatos. A memóriám játéka. Szűkös képi emlékanyagból táplálkozik (gyermekkori évek), és azok alapján próbál formálgatni újabban átélt eseményeket, újonnan megismert arcokat.
Vannak emberek, akikről ma is makacsul állítom, hogy emlékszem rájuk, magam előtt látom az arcukat. Pedig bizonygatni is felesleges, annyira egyértelmű, hogy még csak alig 1-2 éve ismerem őket. Talán ez a „belső látás” annyira birtokba vette már a gondolataimat, hogy fel sem tűnik, hogy a tudatom maga formál arcot a sosem látott ismerőseimről, én meg naívan elhiszem, hogy látó koromból emlékszem az arcukra.
Általában ilyen téves emlékek, esetenként félreértések, vagy logikátlan, ötletszerű okok vezetnek odáig, hogy pl. az autónk színét évekig sötét zöldnek hittem, holott többször is elhangzott a jelenlétemben is, hogy a kocsinak szürke a színe. Mikor 4-5 évvel a vásárlás után ez végre tudatosult bennem, nagyon nehéz volt úgy elképzelni az autót, hogy nem zöld, felért egy kis traumával. :) Ugyanígy ha egy ismerősömről, akit már évek óta ismerek, kiderül, hogy mondjuk szemüveges, amiről nem is tudtam, akkor megint egy kisebb világ dől össze bennem, mert a kép, amit addig fölépítettem róla, téves volt. Sokszor úgy érzem, ha visszajönne a látásom, belehalnék a folytonos rádöbbenésekbe: „Jé, én ezt nem is így képzeltem…!” – Pl. egyszer nézzek rá szüleim ősz hajára, ott esnék össze…
Félelmetes, izgalmas dolgok ezek! :) Még egyszer köszi a témát!
Ezzel kapcsolatban olvastam egy cikket valamikor a kétezres évek elején, amiben amerikaiak azt vizsgálták, hogy valóban emlékezhetünk-e akár évtizedek múltán is egy bizonyos napon történtekre ha azt valamihez kötni tudjuk. Ott az volt az általános vélemény, hogy nem vagy csak bizonyos részleteire. A legmegdöbbentőbb annak a férfinak a visszaemlékezése volt, aki 40 év távlatából is pontosan emlékezett mit csinált John F.Kennedy halálának napján egy Massacusetsi kisközségben ahol élt. Például elmondta, hogy az NFL egyik meccsét közvetítette a rádió, ö horgászás közben azt hallgatta, megnevezte a két csapatot, azt is mi volt az eredmény amikor megszakították az adást és bejelentették, hogy JFK-t lelőtték, sőt arra is emlékezett mi lett végül a mérkőzés végeredménye, pedig egyik csapatnak sem volt a szurkolója. A történetének utána néztek és kiderült, hogy pontosan emlékezett a két csapat nevére, az eredményekre, sőt az aznapi időjárásra is.
Én 9/11-el vagyok igy pontosan tudom hol tudtam meg és kitől, hogy a tévében éppen most mutatják hogy a WTC-be beleszált két repülő, emlékszem, hogy kedd volt és, hogy az időjárás hideg és szeles volt egész nap fújt a szél.
Szakmámból kifolyólag bosszant az emberek emlékezete az időjárásra vonatkozóan. Ezt szoktam fölhozni példaként:
„- Az emberi emlékezetre nem szabad hagyatkozni – mondta ennek kapcsán a meteorológus. – Sokan úgy idézik, hogy karácsonykor szinte mindig hó volt, úgy mentek az éjféli misére, a gyerekekkel szánkóztak és így tovább. Egyszer én 100 évre visszamenőleg megnéztem, hány behavazott karácsony volt Budapesten, amikor egybefüggő hótakaró borította a tájat. Nos, 1882 és 1982 között összesen kilencet találtam. Ezekre azonban jobban emlékeznek az emberek, meg persze a képeslapokra, fotókra, mert ez kötődik az ünnephez.
/riport Vissy Károly meteorológussal/”
http://zalaihirlap.hu/cimlapon/20091113_eszaz_ev_alatt_kilenc_behavazott_karacson?s=rel
Ez azért a aljasságnak a teteje, hogy még az élő emberek emlékeit is elhazudják. Gyerekkoromban minden télen voltam szánkózni, ahogy az bátyáim és az apám is, ezek pedig nem olyan emlékek, amik csak úgy megfakulnak. Az utóbbi 10-15 évben volt egyre gyakrabban fekete karácsony vagy nagyon vékony, szánkózásra alkalmatlan hótakaró, amiből csak latyak lett.
Ja, és tudom, hogy pár nagyfejű képtelen felfogni, de azért én is leírom, mert úgy látszik sosem elég: az ország nem csak Budapestből áll.
Máshol volt hó! Még ha egyesek el is akarják hitetni, hogy nem. Nyilvánvalóan minden hátsó szándék nélkül. Nincs vele olyan céljuk, hogy a jövő generációjának majd azt hazudják az iskolákban, hogy igazából az egyre szélsőségesebb időjárás teljesen természetes és régen is ugyanilyen volt. Ugyan, miket gondolok én itten…
Budaházy: szerintem nincs itt semmi hazugság. A legtöbb télen ma is van legalább 1-2 nagy havazás, amikor lehet szánkózni, de olyan időszakok is, amikor latyak van. (Pl. 2010/11-ben decembertől februárig sokszor volt hó, idén meg csak februárban) Régen se lehetett sokkal másképpen.
Valószínű, hogy régről csak a havas napokra emlékszel (mert akkor voltál szánkózni), ma meg a latyakos napok legalább annyira, esetleg még jobban feltűnnek.
meerkat: Akkor én is rosszul emlékszem – gyerekkoromról nekem is az maradt meg, hogy egész télen szánkózás. Latyak meg tavasszal…
@Annie: A mandulaműtét során az altatás iszonyú veszélyes ebből a szempontból. Nekem például időkiesési élményt okozott: pár nappal a műtét után a kórházi ágyon elaludtam, majd felébredve hirtelen elkezdtem úgy érezni, hogy napok estek ki az emlékezetemből (határozottan úgy emlékeztem, hogy – pl. – vasárnap este feküdtem le aludni, holott péntek este volt. Valójában, azt hiszem, hogy csak perceket aludhattam. Mindenesetre nagyon furcsa, ijesztő élmény. Nem tudom, összefüggésben van-e az elkábítással, vagy valami más zavarhatta meg a belső órámat. Mindenesetre még egyszer volt ilyen élményem életemben, akkor semmiféle műtét, gyógyszer nem volt a környékén.
Az emlékmanipulációk lehetősége csak a képi, fogalmi, beszéd emlékeinkre terjed ki. A szagok és ízek érzékelése nem az elsődlegesen nem az agykéregben a homlok és fali lebenyben történik, hanem az érzelmeket befolyásoló hipokampuszban és a limbikus rendszerben. Tehát azokat az emlékeinket nem lehet szavakkal, képekkel utólag létrehozni.
Nem tudom olvassa-e még valaki, de nekem van egy olyan emlékem, hogy apum fát vágott és a hugim meg alatta állt és belefűrészelt a fejtetejébe, mert az ág alatt állt, de szerintem ez nem valós sztori, lehet hugim megsértette vmivel a fejét aznap és belemagyaráztam később, vagy így ragadt meg..Furcsa néha van 1-2 olyan dolog, ami kicsi koromban történt és máshogy emlékszem rá, mint ahogy volt, de tudom is, hogy máshogy történt…vagyis kétféleképpen emlékszek egy sztorira. :D
Én arra emlékszem tévesen, amikor óvodás voltam, volt két óvónénim, akik testvérek voltak, és az idősebbik tudott hegedűn játszani. Ő rendszeresen behozta a hangszerét, és egy ilyen alkalommal fordítva fogta meg, és a hátlapján játszott, és a hegedű teljesen normálisan szólalt meg. Azt hiszem, hogy valójában csak bemutatta, hogy így nem lehet játszani rajta, és utána a húrjain játszott el valamit, de én utána évekig néztem a hegedűsöket, és azon gondolkodtam, hogy szeretném még egyszer a hátlapon látni játszani a hangszeren…sokáig tartott, amíg elhittem, hogy úgy nem lehet.
Érdekes, hogy én jelentéktelen apró részletekre emlékszem nagy pontossággal, mintha az agyam egy fényképező gép lenne, és kattint egy képet, de ami azon kívül van az elveszett.
Érdekes módon csak a természetben előforduló helyekre emlékszem, erdő, hegy völgy, de városrészek teljesen ki esnek, ha el jutok valahova egy városban, térképpel visszajutni ugyan úgy kell ,míg erdőben, terepen évek múlva is tudom, hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni. Hosszú évek múlva is felismerek egy gyalog ösvényt, de egy utcát egy óra múlva sem. Ha kell telefonon adom az ‘itimert” fejből csukott szemmel, de a városban képtelen vagyok kiigazodni.
Minden télen szánkózás: erre mindenki emlékszik. Meg, hogy mindig fehér karácsony volt.
Én viszont olyanokra is emlékszem, hogy januárban kinyíltak a virágok (1980-as évek eleje), februárban anyám az udvaron tudott mosni és teregeni, vagy hogy decemberben polóban fociztunk (1980-as évek vége)
Ezeket a dolgokat, szülkeim is emlegették.
1990-es években aztán kemény, hosszú, hideg telek. Erre azért emlékszem, mert akkor voltak középiskolás, és a benti tornaórák helyett, jobban szerettünk az udvaron focizni vagy kézilabdázni, de a hó és jég miatt kb. novembertől márciusig csak nagyon ritkán lehetett. A 90-es évek végén már dolgoztam, és ott is sok gondot okozott a hó, jég, hideg.
Más. Én is emlékeztem egy soha meg nem történt dologra. Arra, hogy nagypapám elvitt a régi magtárba, és mikor pakolták be a felnőttek a gabonát, én ott más gyerekekkel együtt csúszdáztam az ott lévő csúszdákon, a búzamagok között. Apám mindig is mondta, hogy ez nem volt. De nem hallgatttam rá, hiszen ő nem volt ott! Aztán belegondoltam: megtörténhetett? A felnőttek megengedték volna, hogy ott rohangáljunk, mikor ők ott dolgoznak? Meg miért nem emlékszem arra, hogy milyen poros volt? Hát, mert valószínűleg nem történt meg!
Aztán megerőltettem az emlékezetetemet, és meglett a megoldás: Nagypapám valóban elvitt a magtárba, valóban megmutatta az ott lévő fa csúszdat, és mondta, hogy igen, itt lehet berakodni. Én meg elképzeltem, milyen jókat lehetne itt csúszdázni, és ezzel álmodtam. Reggel, mikor felébredtem, még csalódott is voltam, hogy csak álmodtam. Ez az álom vált végül valós emlékké.
Még egy, sosem történt emlék:
Emlékszem, mikor kis elsős voltam, az igazgató bemondta, hogy kapcsolják fel a villanyt, mert mindjárt itt a napfogyatkozás. Aztán pár perc múlva éjszakai sötétség.
Ezzel csak a következő gondok vannak: mikor elsős voltam, nem is volt tanítási időben napfogyatkozás!
1983. dec. 4, részleges, max. 4%-os fogyatkozás, 12:35.
1984. május 30, részleges, kb. 40% fogyatkozás, de ez este volt!
Az 1999-es teljes napfogyatkozás sem okozott olyan sötétséget, mint ami ebben az emlékben van.
És biztosan elsős voltam, mikor ez „történt” , vagyis nem történt, mert az a tanító néni csak elsőben tanított, illetve csak elsősként voltam abban a tanteremben.
https://www.csillagaszat.hu/csilltort/magyar-csillagaszattortenet/magyar-altalanos/magyarorszagrol-lathato-napfogyatkozasok-896-utan/