Az emlékezet zavarai a szerző szerint hét „bűnre” vezethetők vissza: az elhalványulásra (kifakuló emlékek), a szórakozottságra (a figyelem és az emlékezet közötti együttműködés ideiglenes összeomlása), a rövidzárlatra (az emlékezés ideiglenes kudarca), a téves attribúcióra (a valóság és a fantázia összekeveredése), a szuggesztibilitásra (emlékek, amiket utólag plántálnak belénk), az elfogultságra (meglévő tudásunk hatása múltunk felidézésekor) és a makacsságra (rendszeresen visszatérő kellemetlen emlékek).

E bűnök közül legalább kettő igen fontos szerepet játszik abban, hogy az utcán, barátoktól hallott legendák nem ritkán valós történésként jelennek meg emlékezetünkben. Schacter érdekes példákkal illusztrált könyvét mindenkinek ajánljuk olvasásra, mi most csak röviden szemlézünk az oldalunk tematikájához illő részekből.

Téves attribúcióról Schacter szerint akkor beszélünk, ha a bejövő információk túl gyors feldolgozása miatt olyan eseményekre is emlékezünk, amelyek nem történtek meg, illetve pontosan emlékszünk vissza egy sztorira, de azt tévesen helyezzük el a térben vagy az időben. Előfordul, hogy olyan dolgokról hisszük azt, hogy velünk történtek meg, amiket csak hallottunk, és valójában másokkal estek meg (vagy éppen senkivel).

Idézünk két példát erre: az 1995-ös oklahomai robbantás után egy fél ország kereste a tettes John Doe – mint az később kiderült, Timothy McVeigh – feltételezett társát, John Doe 2-t. A forró nyom egy gépkocsikölcsönzőben felvett vallomás volt: az ottani szerelő határozottan emlékezett, hogy McVeigh nem egyedül bérelte ki a merénylethez használt autót. Nemsokára azonban kiderült: a személyleírást adó férfi emlékei egy másik látogatáson alapultak, amikor is Michael Hertig őrmester és barátja, Todd Bunting kölcsönzött ki egy mikrobuszt. Hertig – McVeigh-hez hasonlóan – magas volt és fehér bőrű, és valószínűleg őt keverte össze a szerelő a merénylővel, önkéntelenül is bemártva ezzel az ártatlan Buntingot a robbantásba. Az FBI-nál rövid vizsgálatot követően csalódottan vették tudomásul, hogy John Doe 2 valójában Bunting, akinek semmi köze nincs se McVeigh-hez, se a robbantáshoz. Egy másik esetben egy pszichológust vádoltak meg nemi erőszakkal, de végül felmentették őt, mert a bűntény alatt éppen élő tévéinterjút adott, tehát biztos alibije volt. Nemsokára kiderült: az áldozat látta az interjút, és Thomson arcvonásait tévesen megerőszakolójának tulajdonította.

A másik főbűnös, a szuggesztibilitás során emlékeink engednek a külső befolyásolásnak, és tendenciózus kérdések, sugalmazások hatására soha meg nem történt eseményekre kezdünk emlékezni. Schacter leírja: a kisgyermekek fokozottan érzékenyek a szuggesztív kérdésekre, és egy példát is hoz, melyben egy egész családot zártak börtönbe gyerekek tanúvallomásai alapján. A könyv 161. oldalán a szerző említést tesz egy tudományos próbálkozásról, melyben kísérleti úton enyhébb traumatikus emlékeket igyekeztek elültetni a vizsgálati személyek fejében. Elizabeth Loftus „áruházi elvesztés” nevet viselő vizsgálatában egy Chris nevű tinédzsert arra kért meg bátyja, hogy próbáljon meg visszaemlékezni arra, amikor ötéves korában elveszett egy áruházban (megint egy áruházi elveszés!, kiálthatnánk fel meglepve, ha éppen nem ennek kapcsán ajánlották volna figyelmünkbe a könyvet). Chris először semmire nem emlékezett, pár nap múlva aztán előállt az eset részletes leírásával. A vizsgálat szinte azonnal híres lett, mivel a családban állítólag soha senki nem veszett el egy áruházban. Egy ezt követő kísérletben, ahol egy 24 fős vizsgálati csoporttal dolgozott, Loftus a megfigyeltek egynegyedéből csikart ki téves visszaemlékezéseket áruházi eltűnésükről.

A szerző szerint mind a téves attribúció, mind a szuggesztibilitás több okból is aggasztó, mindkettő alkalmas ugyanis téves azonosításokra, amik például bírósági eljárások során téves ítéletek megszületéséhez vezethetnek.

Fotó: pexels.com / A pszichológia nagykönyve