6+1 kísérlet, amely bizonyítja, hogy rosszul emlékezünk

Tanulmányok százai bizonyítják, hogy az emberi emlékezet nem egy videokamerához hasonlóan működik, hanem emlékeink más tényezők – például érzelmi állapotunk, a társadalmi elvárások, hasonló fiktív vagy megtörtént események, szuggesztió, stb. – hatására akár a valósággal ellentétesre is változhatnak. A terület egyik legismertebb specialistája az emlékek befolyásolását évtizedek óta vizsgáló Elizabeth Loftus, az alábbiakban az ő kísérleteiből szemezgetek.

1. Áruházi elveszés

Pár éve itt is szó esett arról a kísérletről, amely során a pszichológusnő enyhébb traumatikus emlékeket ültetett el vizsgálati személyek fejében. Elizabeth Loftus „áruházi elveszés” nevet viselő kísérletében tinédzsereket szembesített olyan eseményekkel, amelyeket szüleik írtak össze a gyermekkorukból. Amit az alanyok nem tudtak: a négy felidézett történés közül az egyik – az, hogy gyerekkorukban elvesztek egy áruházban – kitalált volt. Loftus ennek ellenére a megfigyeltek egynegyedéből csikart ki részletes emlékeket eltűnésükről; volt, aki még arra is emlékezett, hogyan nézett ki az őt megtaláló személy.

2. Hamis fotók hatása emlékeinkre

Egy másik kísérletben Loftus és kollégái azt állapították meg, hogy digitálisan átalakított fotókkal manipulálható a történelmi eseményekről kialakított véleményünk. A vizsgálat során szakértők csaknem 300 személynek mutattak eredeti vagy digitálisan módosított fényképeket a 2003-as római háborúellenes tiltakozásról; a manipulált képekre a rendőrséget fenyegető, álarcos felkelőket helyeztek. Ezt követően kérdéseket tettek fel a hatóságok fellépésének jogosságáról, illetve az eseményeken tapasztalható erőszakkal kapcsolatban. A vizsgálatból kiderült: a módosított képeket szemlélők a valóságban rendkívül békés eseményt kifejezetten erőszakosnak, negatívnak érzékelték, az eredeti fotókat néző csoport ezzel szemben teljesen ellentétes véleményen volt.

3. Az össze nem tört ablakok csörömpölése

E kísérletében a pszichológus olyan filmek megtekintésére kérte vizsgálati alanyait, amelyek autókoccanásokat örökítettek meg. Később arról kérdezte őket, hogy véleményük szerint milyen gyorsan haladtak a járművek. Annak ellenére, hogy mindenki ugyanazokat a filmeket látta, a résztvevők egyik csoportja jóval nagyobbnak gondolta a kocsik sebességét. A két csoport között csak egyetlen különbség volt: a sebességre vonatkozó kérdésben egy szó eltért (egymásnak ütköztek illetve egymásba rohantak). Ráadásul azok a résztvevők, akik a nagyobb sebességet sugalló szót olvasták, később hajlamosabbak voltak úgy emlékezni: törött üveget is láttak a baleset helyszínén, pedig az egyik filmben sem szerepelt. Vizsgálatával Loftus azt bizonyította be, mennyire fontos, milyen formában tesszük fel a kérdéseket az emlékek felidézése során.

4. A megutáltatott fagylalt

2005-ben publikált kutatásában Loftus 335 önként jelentkező diákkal töltetett ki három kérdőívet étkezési szokásaikról. A 125 kérdés közül az egyik így hangzott: „Kiskorodban okozott rosszullétet az eperfagyi?” A kérdésre minden diák nemmel felelt. A pszichológus egy héttel később újra összehívta őket és elmondta, hogy egy programmal elemezte válaszaikat és ennek alapján megrajzolta étkezési profiljukat. A profilban, mint kiderült, mindenkinél belefoglalta, hogy rosszul volt az ominózus nyalánkságtól. Ezután újra kitöltette velük a kérdőíveket, és a fiatalok 30 százaléka nemcsak arra emlékezett, hogy rosszul lett a fagylalttól, hanem azt is beleírta, hogy azóta is kerüli.

5. Tapsi Hapsi Disneylandben

Loftus egy másik vizsgálatában arról érdeklődött, emlékeznek-e alanyai arra, hogy kiskorukban kezet fogtak Tapsi Hapsival Disneyland utcáin? A kísérlet résztvevőivel olyan disneylandi manipulált reklámfotókat nézettek meg, amiken Tapsi Hapsival kezet fogó látogatók is voltak. A képek megtekintése után a résztvevők 16 százaléka emlékezett ilyen kézfogásra, ha pedig további kamu tárgyi emlékeket kaptak, az arány csak nőtt. A bibi az egészben annyi, hogy a valóságban Tapsi Hapsival nemigen foghattak kezet Disneylandben, a karakter ugyanis a konkurens Warner stúdió figurája.  A pszichológusnő kísérletének alapötletét a nosztalgiára építő reklámok elterjedése adta.

6. Démoni megszállás emlékének elültetése

E vizsgálatában Loftus az ördögűző filmek hatását vizsgálta, közvetve. A pszichológusnő olyan embereknél, akik a kísérlet elején nem nagyon hittek a démoni megszállásban és abban, hogy gyerekkorukban láttak vagy átestek valami ilyesmin, egy kis manipulációval elérte, hogy a vizsgálat végén nagyobb arányban hittek a jelenségben, sőt már a személyes megtapasztalást sem zárták ki olyan magabiztosan. Pedig Loftus még csak nem is egy filmet mutatott nekik: előbb arról szóló cikket olvastatott velük, hogy a démoni megszállás gyakori jelenség, majd az alanyok bizonyos félelmeit (például hogy félnek a pókoktól) arra vezette vissza, hogy valószínűleg gyerekkorukban láttak egy démoni megszállást. Az esetek ötödében ez is elég volt, hogy a kezdeti határozott álláspont és emlékek megváltozzanak, és az alanyok hinni kezdjenek a jelenségben.

+1: a ti történetetek

Az emlékek alakulásáról már saját tapasztalatok alapján is írtam, egy másik blogomon pedig ti meséltetek arról, miként emlékeztek a közelmúlt meghatározó pillanataira.

Most megint rajtatok a sor: legyen a +1 a ti történetetek. Minden tudományos megalapozottság nélkül érdekelne, ti találtok-e az emlékezetetekben valami difit, legyen szó az első focimeccsről vagy az első iskolai napról, a WTC lerombolásáról vagy a csernobili katasztrófáról, egy játszótéri hinta vagy a család első kocsijának színéről.

Vessétek össze emlékeiteket szüleitek, barátaitok azonos emlékeivel, fényképekkel, videókkal, vagy mondjuk – ahogy én tettem – a Wikipedia közösségi memóriájával vagy más tudástárakkal. És ha olyan esetre bukkantok, hogy bár szilárdan emlékeztek valamire, de a tények nem támasztják alá (és mindez persze nyilvános), osszátok meg a kommentek között.

Fotó: sxc.hu / A pszichológia nagykönyve