Megbízható hírforrást akarsz? Fizesd meg! Ha ugyanis ingyen kapod a híreket, talán te magad vagy a termék – figyelmeztet Yuval Noah Harari a 21 lecke a 21. századra című könyvében. Az izraeli történész arra utal ezzel, hogy az ingyenes szolgáltatások, platformok, híroldalak használatakor sokszor a személyes adatainkkal, figyelmünkkel és időnkkel fizetünk ahelyett, hogy a pénztárcánkba kellene nyúlni.
Az előfizetői modell alapvetően jó dolog
Az elmúlt két-három évtizedben az internet elterjedése és az azzal együtt járó változások alaposan próbára tették a kiadókat, szerkesztőségeket.
- Kezdődött minden azzal, hogy – a zenehallgatástól a filmnézésen át a hírfogyasztásig – egy csomó dolog az internetre vándorolt.
- Az emberek gyorsan hozzászoktak, hogy a neten majdnem minden ingyen van – és utána már nem nagyon akartak fizetni a neten ingyen is elérhető szolgáltatásokért.
- A hírszolgáltatásban ez úgy csapódott le, hogy az addig jelentős részben előfizetésekből és print hirdetésekből élő újságoknak kieső bevételeiket egyre nagyobb arányban kellett digitális hirdetési bevételekből pótolniuk.
- Ez egyrészt szép lassan lebontotta a falat az addig szigorúan elválasztott tartalom és a hirdetés között.
- Másrészt mire az online létre való átállás hozni kezdte a számokat, megjelentek a közösségi oldalak és a különböző online streaming szolgáltatások. Ezek egyik napról a másikra kannibalizálták az online médiatermékek forgalmának nagy részét, jelentős szeletet kiszakítva mind a digitális hirdetési tortából, mind pedig a felhasználók által netezésre fordítható időből.
- És a különböző gazdasági válságok reklámozásra gyakorolt hatásáról, valamint a médiatermékekre egyes országokban nehezedő politikai nyomásról még nem is beszéltünk.
Ebben a helyzetben az online előfizetés bevezetése sok médiatermék számára a túlélés kulcsa lett. A modell lehetővé teszi a gazdasági és politikai hatásoktól független és elfogulatlan újságírást, valamint az átlátható és tervezhető működést. Az eredeti és minőségi tartalmak készítői megérdemlik a támogatást, az olvasók hozzájárulásai pedig azt mutatják, hogy sokan inkább a zsebükbe nyúlnak, csak hogy változatlan minőségben kapják meg kedvenc tartalmaikat.
De ennek a modellnek is vannak árnyoldalai
A Wired cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy az előfizetői modell újbóli elterjedésével a médiakörnyezet egyre inkább hasonlóvá válik ahhoz, mint amilyen az internet megjelenése előtt volt. Vagyis visszatérünk abba a helyzetbe, amikor az egyszeri olvasónak nehéz és drága mulatság volt az egyes események, történések, helyzetek különböző nézőpontok szerinti megismerése.
A Wired újságírója rámutat: az amerikaiak online lapok helyett többségében inkább Netflix-jellegű, szórakoztató streamingszolgáltatásokra fizetnek elő, de – 2019-es adatok szerint – még azokra is csak 29 dollárt költenek havi átlagban. Még ha az internetezők esetleg szánnának is esetleg ugyanennyi pénzt online hírlapokra, az előfizetős lappiac akkor se menne sokra. Ebből a pénzből ugyanis körülbelül 2-3 online előfizetés jönne ki, feltéve ha például nem The Boston Globe tartalmaira fáj a fogunk, mert az elvinné a teljes keretet.
A Wired szerzője szerint jelenleg egy olyan töredezett internetes hírpiac felé tartunk, ahol a kiemelten sikeres oldalakat és online projekteket eltartják jómódú olvasóik – a kisebb szereplők azonban már nem tudnak talpon maradni e módon. Ami megint csak visszhangkamrák létrejöttéhez vezethet, még ha ezek nem is az eddig megszokott módon alakulnak ki. Míg napjaink visszhangkamráit a közösségi oldalak algoritmusainak személyre szabó gyakorlata hozta létre, a jövőbeli kis buborékok alapja a hírfogyasztásra rendelkezésre álló pénz lehet.
Ez újabb digitális szakadékokat hozhat létre, a kínálati oldalon a nagyobb és kisebb tartalomgyártók között, a keresleti oldalon pedig a minőségi hírekért fizetni tudók és nem tudók között. Vagyis akik megengedhetik maguknak az előfizetéseket, azok továbbra is hozzáférnek majd a mindennapos tájékozódáshoz – tágabb értelemben pedig a demokrácia működéséhez – szükséges elfogulatlan, minőségi hírekhez. Akik azonban nem, azoknak maradnak azok a hírek, amelyek valamilyen okból továbbra is ingyenesek. Az ingyenesség oka pedig sokféle lehet: például személyes adatok gyűjtése és értékesítése, gazdasági vagy politikai befolyásolás, vagy épp kattintáson alapuló felületértékesítés. Egyik sem túl bizalomgerjesztő.
A további aprózódás veszélye 2020-ban tovább nőtt, miután a koronavírus okozta gazdasági válság még több oldalt terelt az előfizetői modell felé. Az újságírással foglalkozó professzor, Damian Radcliffe két valószínűsíthető forgatókönyvet vázolt fel a Wired szerzőjének. Az egyik, hogy az emberek a jövőben jó eséllyel kevesebb (fizetett) forrásból tájékozódnak majd. A trend másik nemkívánatos következménye pedig az lehet, hogy akik nem engedhetik meg maguknak a fizetett híreket (vagy épp nem tartják elsődleges prioritásnak, hogy a hírekért fizessenek), azok az ingyenes hírek felé tolódnak – amelyek egy része kétes természetű.
Radcliff szerint a lapoknak – ha az előfizetői modellre való átállás után is széles kört akarnak elérni – be kell mutatniuk olvasóiknak a minőségi újságírással kapcsolatban felmerülő költségeket, valamint annak következményeit is, ha olvasóik nem támogatják őket pénzzel tevékenységükben. Ezt egyébként a legnagyobbak – kiemelkedő kommunikációs tudással és profi marketinges gárdával a hátuk mögött – alapvetően jól megoldják, problémát ez is inkább a kisebb szereplők számára jelent.
Létezik-e áthidaló megoldás? – Az én kedvenc megközelítésem
Bár nem vagyok része egyetlen ezzel kapcsolatos projektnek sem, a kérdés engem is évek óta foglalkoztat. Mert miközben elég közelről látom, hogy még a legnagyobb hazai független híroldalak működése sem lehet tartósan stabil a fizetős modell – vagy legalább annak részleges bevezetése – nélkül, a változatos és széleskörű tájékozódás híveként az is elszomorít, ha egy egyébként érdeklődő olvasónak azért kell lemaradnia egy adott hírforrás tartalmairól, mert azt nem tudja megfizetni.
Ezért nem is terveztem soha az Urbanlegends.hu előfizetőssé tételét, hiszen annál jóval nagyobb hatást szeretnék elérni, minthogy tartalmaim csak egy kritikai gondolkodást amúgy is fontosnak tartó előfizetői csoporthoz jussanak el. Előfizetés helyett ezért csak patreonos csoport van, ez az önkéntes támogatás azonban az anyagok láthatóságát nem befolyásolja. (Ezúton is riszpekt minden támogatónak!)
Szóval a kérdés régi vesszőparipám, úgyhogy hosszú ideje figyelem az ezzel kapcsolatos, mindkét felvázolt szempontot figyelembe vevő megoldási kísérleteket. Az eddig látott legszimpatikusabb megközelítés a Correspondent nevű újság modellje volt, amely egy 100 százalékban előfizetéseken alapuló – tehát reklámmentes – újságként definiálta magát.
A lényeg azonban nem a reklámmentességen van, hanem az anyagok láthatóságán. A lap címlapjához és cikkeihez csak az előfizetők férhettek hozzá, ők viszont szabadon megoszthatták az oldal bármely anyagát bárkivel. Ezen megosztások esetében a nem előfizetők a bal felső sarokban azt olvashatták, hogy a cikkhez kinek a jóvoltából férhettek hozzá.
Ez egyrészt lehetővé tette az egyébként fizetős anyagok szélesebb körű, ingyenes megosztását, és állandó promóciós felületet biztosított az előfizető-toborzáshoz is. Másrészt a felhasználók hatással bíró márkanagykövetnek érezhették magukat, amikor az általuk fontosnak gondolt, minőségi előfizetői tartalmakat megosztották ismerőseikkel. Harmadrészt pedig az újságíróknak sem kellett azt érezniük, hogy anyagaikkal csak egy szűk kört szólítanak meg, és cikkeiknek nincs szélesebb körű hatása.
Figyelmeztető jel lehet, hogy az angol nyelvű Correspondent – alig több mint egyéves működés után – 2020 végén megszűnt (még ha talán nem is csak ezért). Viszont, ha jól látom, az oldal De Correspondent névre hallgató, holland elődje több tízezer előfizetővel továbbra is él és virul, és cikkei hasonló modell alapján érhetők el nem előfizetők számára is.
Ha ismertek további érdekes előfizetői megközelítéseket, a kommentek között osszátok meg.
Illusztráció: Mika Baumeister / Unsplash
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
Kedves Iván, mi is alkalmazzuk a Correspondent és a DEnnik N ilyen típusú megoldását, íme: https://privatbankar.hu/cikkek/kultura/-szinetar-miklos-en-a-vidnyanszky-attila-neveben-lemondanek–videointerju-az-szfe-ugyrol.html/?gift=f876t2987632qze97328op32uxeh2p83d38947282zr29oihgdwOLI7
A Klub csomagunk előfizetői megoszthatják bárkivel a zárt cikkeket, akik így ajándékba kapva elolvashatják ingyen, csak regelniük kell (ez a Dennik N modellje)
Köszi, András!
Amúgy mi is sokat foglalkoztunk ezzel a témával, és lenne olyan megoldás is, ami felé most az ausztrál kormány (meg az amerikai, meg az EU, sőt, a magyar is – bár ez utóbbi kérdéses, kinek is lenne jó…) menetel: fizessen a big tech a kiadóknak. Valamint az se lenne ördögtől való, ha a kábelszolgáltatók is fizetnének (ahogy a tévécsatornáknak fizetnek… Ez a kiadók hatáskörén kívül áll, ezekre csak nagyon áttételesen van hatásuk, az előfizetés vagy támogatás viszont megléphető.
A másik: a pénz okozta különbségek a hírfogyasztásra, illetve bizonyos típusú hírekre. Magukat az oknyomozó cikkeket, vagy nagy háttereket sosem olvasták sokan – a róluk, belőlük készült szemléket, tévés anyagokat sokkal többen, ingyenesen. Ez korábban sem volt másként, most sem lenne másként. (Mi pl. hétfőn írtunk a képviselői vagyongyarapodásról, amit nyilvánvalóan jóval kevesebben olvastak, mint aháhyan a cikkből készült szemléket vagy az RTL híradóját megnézték.) Szóval elzárva senki sem lenne, mert maguk a szemlék már ingyenesek ugye. Igénye meg sosem volt annyi embernek, hogy az eredeti, teljes anyagot elolvassa.
Másrészt itt nagyobb érdek fűződik ahhoz, hogy egy szeriőz lap megmaradjon és képes legyen továbbra is nagy hozzáadott értékű tartalmat készíteni, mint az ingyenességhez (annak látszatához).
Harmadrészt meg az már nem médiaprobléma, ha nincs egy társadalomban akkora kritikus tömeg, hogy eltartson egy virágzó sajtópiacot. Jellemezően ezek a havi előfizetések egy menü vagy két korsó sör áráért kaphatóak. Ha vlóban fontos lenne a magyar társadalomnak a szólásszabadság, a sajtó sokszínűsége, a mértéktartó és hiteles információhoz jutás, akkor itt legalább fél-egymillió olyan potenciális előfizető van, akinek a vásárlóereje, jövedelme ezt megengedné. Ennek legfeljebb a tizede mozdult eddig bárkinek meg. Ez demokráciaprobléma, ahogy ezt az egykori Népszabadság leghosszabb ideig megbízott főszerkesztője monda volt sok évvel ezelőtt.
Kedves András!
Amikor a hírpiacot emlegetem, nem feltétlenül csak a klasszikus hírekre gondolok, amiket tényleg kismillió helyen és formában szemléznek a sajtóban. Van egy csomó elgondolkodtató, ismereteket bővítő, világlátást szélesítő, hosszabb távú folyamatokat, trendeket bemutató nagyanyag, és több oldalon épp ezek kerülnek fizetős kapu mögé. Ami egyébként kínálati oldalról teljesen érthető: idő- és erőforrásigényes, egyedi anyagok ezek. Értékek, amikkel arculatot és előfizetői tábort lehet építeni.
Ezekből műfajuknál fogva jóval ritkábban készülnek szemlék, így az előfizetői körön kívüli netezők teljesen lemaradnak róluk. És ez nem csak azokat érinti, akik anyagi helyzetüknél fogva nem engedhetnek meg maguknak előfizetéseket. Egész egyszerűen nem fog valaki előfizetni egy érdeklődésétől vagy világlátásától távol álló oldalra, csak hogy elolvasson egy cikket, amibe belefutott a Google-ön keresztül, miközben rengeteg őt valóban érdeklődő oldalra is előfizethetne. De közben benne van a pakliban, hogy pont egy ilyen szájton “elrejtett” cikk változtatná meg gondolkodását, tágítaná nézőpontját, vinné közelebb a kompromisszumhoz. A véletlenszerű odatalálásokra egyébként szerintem korrekt megoldás az Atlantic modellje, ami havi x lezárt cikket ingyen ad – ennyitől talán egy előfizetői modell sem omlik össze.
A menü meg a korsó sör áráért kapható előfizetések ügyében meg azt gondolom (bármennyire is furcsa ezt 2021-ben leírni), hogy nagyságrenddel többen lennének hajlandók meghívni erre a szóban forgó menüre, korsó sörre az újságírót, mint amennyien átutalják ugyanezt a pénzt paypalon, patreonon vagy akár csak szimpla banki átutalással. De talán a lezárások alatt legalább ebben történt valamiféle pozitív előrelépés.
Kedves Iván, én úgy érzem, ez olyan illúzió volt, ami az internet megjelenésével alakult ki vagy inkább erősödött meg vagy kapott új lendületet, de igazából előtte sosem valósult meg, és az ingyenes internet sem volt képes ezt az illúziót valósággá változtatni. A felvilágosodásban rejlik az a hit, hogy az emberek, ha megkapják a lehetőséget, inkább minőségi tartalmakat fogyasztanak, olvasnak, művelődnek, utána járnak, racionális vitában megvitatják a közügyeket, stb. És valamennyire ez sikerült is, hiszen sokkal többek számára adott ez a lehetőség, és sokan élnek is vele, de a várkozásokhoz (most ez persze jó homályos, hogy kinek a várakazásai és azok mekkorák és micsodák is) képest sosem teljesült. És nyilván nagy különbség van egy skandináv és egy német vagy magyar vagy szlovák társadalom között ebből a szempontból is (bár az nagyon durva, hogy a feleakkora Szlovákiában a Dennik N jószerével akkora előfizetői táborral egymaga, mint a teljes hazai online média).
Szóval vannak kétségeim, mennyire reális elvárás az, hogy olyan oldalakat kezdjenek olvasni nagy létszámban, aztán meg előfizetni rájuk, amelyekre csak úgy rábukkan, de távol áll világnézetétől. Abban hiszek viszont, hogy a jó minőségű tartalom, hosszabb-rövidebb idő alatt megtalálja közönségét, amely akár képes is eltartani a készítőket.
Profi kiadók esetén lényeges még a méret is: ha túl kicsi a szerkesztőség, túl kevés tartalmat gyárt, akkor sokkal kisebb lesz az elérése, így nem lesz elegendő olvasó, aki eltartaná az adott lapot. Ne véletlen, hogy olyan 30-35 fő az alsó határ, amivel olyan mennyiésget ÉS minőséget lehet előállítani, ami már elérhet akkora embertömeget, amely eltarthatja a szerkesztőséget.
Lehet, hogy így van, velünk is előfordult már, hogy meghívtak egy ebédre a cikkeink miatt :)
Én azt látom, hogy az aktivista hozzáállásra jobban vevők a magyarok (éljen a sajtó szabadsága, mentsük meg a független sajtót, segítsünk a bajba jutott valakinek, stb), amiben van erős érzelmi töltet (ez tök érthető is, persze), de az, hogy a valóban kiegyensúlyozott, objektivitásra törekvő, minden érdekelt felet megmutató, csak minőséget szem előtt tartó hozzáállás nem annyira szexi.
Érdekes lesz látni – visszatérve a második kommentedre – az ausztrál helyzet alakulását. Most épp úgy tűnik, a Facebook nem rántja félre a kormányt, de nem hiszem, hogy lefutott lenne a dolog. Ahogy láttam ma reggel, elég keményen osztják őket a neten, amiért úgy tiltották le a híreket, hogy előzőleg még elkülöníteni sem tudták más tartalmaktól – így aztán elég nagy lett a járulékos kár.
Igen, mindenki nagyon nézi, mi lesz ebből, de mire elér ez Magyarországra, az nem lesz rövid idő. Ráadásul, a Google meg mintha azt választaná, hogy akkor megegyezik a nagy kiadókkal, ezzel tudva le az egészet, így megint kérdés, mi lesz ennek a valódi hatása: a nagy nemzetközi kiadók jól járhatnak, a kicsik meg szívhatnak továbbra is. Amúgy az egyértelmű, hogy csak állami vagy államközi (EU) szabályozással lehetne ezt a kérdést megoldani, de nekem azért vannak kétségeim, hogy a magyar állam mennyire fair módon osztaná el a big techtől esetlegesen kapott pénzeket…
https://mfor.hu/cikkek/vallalatok/a-google-megkototte-az-elso-globalis-hirvasarlo-uzletet-es-ez-lehet-hogy-nem-jo-hir.html