Steven Pinker A nyelvi ösztön című munkája először 2005 környékén került a kezembe, amikor is a Legendavadászat című könyvünkhöz kerestem benne adalékokat a Nagy Eszkimó Hoax-sztori feldolgozásához, teljes egészében viszont csak most olvastam el.

A könyv nagyon helyesen nem pusztán az angol szöveg magyarra átültetése, hanem a fordító – Bocz András – és az őt segítő nyelvészek mindvégig ragyogó magyar példákkal illusztrálják a szerző gondolatait.

A Nyelvi ítészek című fejezetben Bocz például oldalakat szentel a leggyakoribb, sokáig a nyelvészeti és nyelvművelői szakirodalom által is tovább erősített nyelvi mítoszoknak és babonáknak; az alábbiakban ebből közlök egy tanulságos összefoglalót.

A suksükölés

Az egyik leghírhedtebb példa a suksükölés nyelvtani hibaként kezelése. A suksükölés – amelynek kiirtására komoly erőfeszítéseket tettek a múlt században – az akkori nyelvművelők szerint azért hibás, mert az így beszélők összemossák a különbséget az ige kijelentő és felszólító módú alakja között. A suksükölőket a mai napig erősen lenézik, annak ellenére, hogy egyetlen nyelvészeti elemzést sem találni arra, miért lenne helytelen a -suk/sük alak.

Bocz András szerint a kijelentő és felszólító mód összemosására vonatkozó vád már csak azért is hamis, hiszen ugyanezt a standard nyelvhasználók is megteszik, például a mossa, húzza igék esetében (Péter mossa a ruhát; Mossa Péter a ruhát!) Vagyis a kijelentő és felszólító módú igealakok egyezése tárgyas ragozásban inkább általános, mint kivételes.

A suksükölés során mindössze annyi történik, hogy az így beszélők a t+j kombinációjaként létrejövő ty helyett hosszú s-t ejtenek, ami nem sért semmilyen szabályt, sőt teljesen rendszerszerűen viselkedik, figyelembe véve például a szavak hangrendjét is.

A nákozás

Hasonló elbírálás alá esik a köztudatban a nákozás, amelynek kiváltója a magyarra jellemző erős hangrendi illeszkedés. Az idejétmúlt érvelés szerint ez a forma nyelvtanilag azért hibás, mert a nákozók nem tesznek különbséget az E/1 alanyi ragozású és a T/3 tárgyas ragozású feltételes módú igealakok között, vagyis megint csak összemosnak egy meglévő köznyelvi különbséget (Én várnák rá; Ők sem várnák tovább).

A probléma abból ered, hogy alanyi ragozásban az E/1 feltételes módú igealak rendhagyó, hangrendileg nem illeszkedik (vagyis a mély hangrendű vár ige után a magas hangrendű -néket illesztjük).

A nákozók ezt “javítják” ki azzal, hogy engedelmeskednek a hangrendi illeszkedés szabályainak (vagyis a várnék helyett azt mondják: várnák). Ekkor az E/1 alanyi ragozású várnák alak ugyan valóban egybeesik a T/3 tárgyas ragozású formával, de ugyanez megtörténik a helyesnek tartott, magas hangrendű alakok esetében is (E/1: néznék most egy filmet; T/3: ők is néznék a filmet, ha lenne idejük).

Amit/amelyet

A mai köznyelvi használatban elterjedt az a nyelvtani “szabály” is, hogy az ami vonatkozó névmás csak egész mondatra vonatkozhat, kifejezésre az amely utalhat.

Ezzel szemben nyelvészek és nyelvművelők ma már egyetértenek abban, hogy az ami névmás mindkét funkciójában helyes, és alkalmazható a mindennapi beszédben is. Tehát helyes ebben a formában:

A gyerek nem kapott tejet, ami betegséghez vezetett.

De nem helytelen ebben a funkciójában sem:

A gyerek nem kapott tejet, ami az egyik legfontosabb tápanyag.

Lenni + -va/-ve

A be van rúgva, ki volt merülve és hasonló társaikról azt kiáltották ki, hogy germanizmusuk miatt kerülendők a magyar nyelvben.

Ezt a vádat cáfolja egyrészt az, hogy már a 14. századi Jókai-kódexben is találni ilyen szerkezetet, amikor még nem sok német hatás érte a magyar nyelvet. Másrészt a rokon nyelvekben is megjelennek ilyen határozói igeneves szerkezetek.

Az idegenszerűség vádja alatt indított hadjárat eredménye az lett, hogy a nyelvhasználók akkor is kerülni kezdték ezt a szerkezetet, amikor még a legszigorúbb nyelvi ítészek is elfogadhatónak tartották volna (ezt nevezik hiperkorrekciónak).

Ráadásul – amellett, hogy a lenni + -va/-ve alak kiváltására ajánlott múlt idejű melléknévi igenevet első hallásra könnyű cselekvő igének vélni (Az A templom tornya jelenleg felállványozott mondat kapcsán felmerülhet például a kérdés, hogy mit állványozott fel a templomtorony?), éppen ennek a múlt idejű melléknévi igenévnek a használata lenne a germán nyelvekben használatos szerkezet szolgai fordítása (der Brief war geschrieben – a levél meg van írva).

Nem utolsósorban ez a “szabály” szült olyan terjengős kifejezéseket, mint például a befejezést nyert vagy az elintézésre került.

Az igeneves szerkezetnek ráadásul megvan az az előnye is, hogy használható olyan esetekben is, amikor a mondat alanyát nem tudjuk, vagy nem akarjuk megnevezni (a dolog el lesz intézve).

***

A közbeszúrt magyar részlet végén a fordító megjegyzi: a nyelvi babonákkal kapcsolatos helyzet napjainkra sokat változott. Egyrészt ma már elég leíró – és nem előíró – nyelvészeti munka létezik ahhoz, hogy ne lehessen alaptalanul olyat mondani például, hogy egy szerkezet idegenszerű, másrészt az elmúlt évtizedekben komoly kutatások indultak az élőnyelv vizsgálatára is. Harmadszor pedig ma már a nyelvművelés szakemberei is sokat tesznek a tévhitek és babonák eloszlatása érdekében.

Mindez persze nem jelenti, hogy egy standard formának ne lehetnének társadalmi funkciói, és ne létezne presztízzsel bíró illetve megbélyegző változat. Mindössze arról van szó, hogy a standard változat sem kifejező erőben, sem logikusságban, sem szabályszerűségben nem áll más formák felett.

Maga Steven Pinker, a könyv szerzője arról próbálja meggyőzni olvasóit: bár a józan ész azt diktálja, hogy az emberek megtanulják a standard változatot, semmi szükség olyan minősítésekre, mint amilyen például a “helytelen grammatika” vagy a “helytelen nyelvhasználat”.

Illusztráció: Unsplash.com / Bill Oxford

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!