Dokumentumfilmet készített az HBO az álhírekről, ami – tekintve, hogy a csatorna dokujai általában a műfaj jobbjai közé tartoznak – lehetett volna hiánypótló is, de inkább csak sokszor elpuffogtatott mondások újbóli felmondása lett belőle. Az álhíreknek valós életbeli hatásaik lehetnek, az álhírek választásokat dönthetnek el, a Facebook többet is tehetne a jelenség visszaszorítására – körülbelül ez a három állítás a fő üzenete az After Truth: Disinformation and the Cost of Fake News címen futó filmnek.

Pedig a kidolgozással ezúttal sem volt probléma: a készítők beletettek apait, anyait a megvalósításba, és szinte kétmondatonként váltják egymást a sztármegszólalók. A másfél órás filmben megjelenik majdnem mindenki, akit számít a témában – a First Draftos Claire Wardle-től kezdve Craig Silverman tényellenőrzőn és Oliver Darcy CNN-újságírón át Kara Swisher IT-szakújságíróig. A probléma inkább azzal van, amit a végén ezektől az emberektől belevágtak a filmbe. Pontosabban: ami nem került bele.

A Twitteren évek óta napi szinten követem a fent kiemelt újságírók tevékenységét, meg rajtuk kívül sok más, online dezinformációt kutató emberét. Még mindig nagyon sok mindent nem tudni az álhírek hatásáról, de a vita ma már jóval előrébb tart annál a Facebook-Moszkva-Trump háromszögben zajló, szinte hisztérikus bűnbakkeresésnél, amit a 2016-os amerikai elnökválasztás eredménye váltott ki a sajtóban. Bár az After Truth mellett 2020-as premier dátum szerepel, fő üzenetét illetően nem sok újdonság szerepel benne.

After Truth: Disinformation and the Cost of Fake News (2020) | Official Trailer | HBO

Directed by Andrew Rossi (“Page One: Inside the New York Times,” HBO’s “Le Cirque: A Table in Heaven”) and executive produced by CNN’s Brian Stelter, After T…

Mondom először, hogy mi kapott helyet az After Truth című filmben

Az After Truth középpontjában négy, korábban is kiemelt figyelemmel kísért eset áll, amely a maga idejében a nemzetközi sajtón is végigfutott.

Az első a Jade Helm összeesküvés-elmélet, amelynek kiagyalói egy 2015-ös belföldi katonai hadművelethez kapcsolódva azt hirdették, hogy a kiképzés csupán egy álca, amelynek leple alatt Barack Obama akkori elnök a politikai riválisaival való leszámolást készíti elő.

A második kör a már itt is feldolgozott pizzagate konteó, amely szerint demokrata fejesek egy washingtoni pizzériában pedofil hálózatot üzemeltettek. Az elmélet hatására 2016 decemberében egy megvezetett ember fegyverrel ment a hírbe hozott Comet Ping Pong pizzériába, és “igazságkereső nyomozása” során a fegyvere is elsült. A támadásban szerencsére senki nem sérült meg – már ha az akcióval okozott, nyilvánvaló lelki sérüléseket nem vesszük figyelembe.

Komoly perceket kap a filmben a Seth Rich-konteó is, amely a Demokrata Országos Bizottság utcai rablás során meggyilkolt munkatársának halálát próbálta összekötni a demokraták választások előtt kiszivárogtatott levelezésével.

A film legfrissebb, egyben legjobban dokumentált szála azt a lejárató kampányt mutatja be, amely a Donald Trump orosz kapcsolatai ügyében nyomozó Robert Mueller különleges ügyészt akarta megbélyegezni szexuális erőszak vádjával. A filmben kulisszák mögötti felvételekkel színezve láthatjuk azt a bizarr sajtótájékoztatót is, amelyen az összegyűlt újságírók elkeseredetten próbálnak valami konkrétumot kisajtolni a vádlókból, de azok csak össze-vissza terelnek. Az HBO filmje rámutat: az ilyen típusú lejárató kampányoknak nem célja az állítások bizonyítékkal való igazolása, csupán el akartak ültetni egy elméletet a sajtóban, ami aztán negatív hatással lehet a besározottra.

Kérdésfelvetésként megjelenik filmben az a dilemma is, amely szerint ha az egyik oldal politikai tevékenységét az álhírekre alapozza, a másik oldal – saját politikai értékei védelmében – visszavághat-e ugyanilyen eszközökkel. Egy gyakorlati szakember szerint igen, és el is mesél egy alabamai választást, amelyen kamuprofillal létrehozott, extrém nézeteket valló, konzervatív facebookos csoportokkal próbáltak elidegeníteni republikánusokat a saját jelöltjükre való szavazástól. Doug Jones alabamai szenátor – akinek a javát szolgálták ezek a machinációk, de azokról nyilván nem érdeke elismerően vallani – azonban úgy véli: “rosszal nem tehet jót az ember”. Szerinte ha a politikai felek folyamatosan egymásra licitálnak az álhírezésben, “a végén azt vesszük észre, hogy nem is igazi a demokrácia, amiben élünk”.

És ami kimaradt a filmből…

Körülbelül ezek az ügyek – na meg persze egy kis Alex Jones – fértek bele a rendelkezésre álló másfél órába. Viszont még az időbeli korlátok mellett is fájóan hiányzott néhány további szempont feldolgozása, például hogy a készítők…

  • rávilágítsanak az álhírek iránti igény szélesebb társadalmi és pszichológiai okaira, köztük például a társadalmi megosztottság súlyosbodásának főbb okaira (utóbbi alakulására épp a közelmúltban láttam egy beszédes grafikont Bobby Duffy Perils of Perception című könyvében, ide is teszem off topic)
After Truth: Disinformation and the Cost of Fake News
Perils of Perception
  • bemutassák az álhírgyártás különböző – politikai, zavarkeltési, megélhetési, stb. – motivációit,
  • ellensúlyként említést tegyenek azokról a kutatásokról, amelyek árnyalják azt az álláspontot, miszerint az álhírek képesek befolyásolni, vagy akár megfordítani egy választás végeredményét (Brendan Nyhan politológus professzor például úgy véli: nem az elszaporodó álhírek okozzák a társadalom problémáit, a jelenség csupán válasz a társadalom megosztottságára. Álhírek azért vannak, mert igény is van rájuk, és ezt az igényt leginkább azok a politikusok szolgálják ki, akik valótlan vagy félrevezető nyilatkozataikkal büntetlenül árasztják el a világot. Arra pedig írása keletkezésének idejében nem volt tudományos bizonyíték, hogy az álhírek tömegek szavazási preferenciáit változtatták volna meg.)

Szóval sok mindenről lehetett volna még beszélni az álhírekkel kapcsolatban. Ha ez a film 2017 elején, sebtében készül el annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a 2016-os amerikai választások egyik problémás kísérő jelenségére, még rendben is lett volna. 2020-ban azonban ennél előremutatóbb, bűnbakképzés helyett valós folyamatokra és megoldásokra fókuszáló anyagot vártam volna. Valahogy úgy, ahogy azt például a csatorna egy korábbi, Beware the Slenderman című dokumentumfilmjének készítői tették (bár, ahogy látom az értékeléseket, az meg másoknak nem tetszett annyira).

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!