Fenyegeti-e az emberiséget a tudomány elsorvadása?

A nemrégiben kezembe került Párhuzamos univerzumok című könyv szerzői egy-egy népszerű regényt vagy sorozatot továbbgondolva magyaráznak el társadalmi, gazdasági, filozófiai problémákat, folyamatokat. Többek között olyan kérdésekre keresnek a válaszokat, hogy

– milyen körülmények között fordulhatott az Egyesült Államok olyan gyorsan a Szolgálólány meséje című könyvben/sorozatban felvázolt totális diktatúrába,
– a Trónok harca vezetői közül – ha a karaktereket vezetői tevékenységük felől nézzük – ki kormányzott a legjobban,
– mit tanulhatna a jövő Európai Uniója a Star Trek univerziumától,
– vagy épp kell-e tartanunk a tudomány olyasféle elsorvadásától, mint amilyen Isaac Asimov Alapítvány-sorozatában fenyegetett.

A tudomány hanyatlása Asimov fikciójában és saját valós világunkban

Ebben a cikkben az utolsó témából kaphattok ízelítőt. A szerző – Hraskó Gábor hazai főszkeptikus – tanulmánya elején röviden felvázolja az Alapítvány-regényfolyam világát, amelyben többek között a tudomány helyzete és művelése is változóban van:

“Bizonyos értelemben tudományos szempontból is a barbárság jelei tűnnek fel. Az igazi, érdekes, felfedező jellegű tudományos kutatás gyakorlatilag megszűnik. Egy idő után nem születnek valóban jelentős, új tudományos eredmények. A technológia még létrehozhat innovációkat, de azok legfeljebb a régi dolgok tökéletesítései, és már ezek az újítások is megszűnőben vannak. Ami létezik, azt még fenntartják, de a valódi tudás mintha megszűnne (…) Az éppen üzembe helyezett gravitációs lifteket nem fejlesztik tovább, az expresszvonatokat egyre hanyagabb módon tartják karban, nem tökéletesítik a mikrofúziós meghajtású légi jeteket, a dahli hőkutak számítógépes vezérlése sem olyan már, mint régebben volt” – írja.

E fiktív forgatókönyv kapcsán elmélkedik el a Hraskó arról, hogy saját világunkban látszanak-e már jelei hasonló lassulásnak, és ezzel kapcsolatban többféle véleményt is felmutat:

– például John Horgan sokat vitatott, A tudomány vége című könyvét, amelyben az amerikai tudományos újságíró azt állítja: az emberiség elérte a tudományos forradalom végét, és már sosem fogunk olyan alapvető tudományos újdonságokat látni, mint amilyen például a kvantumelmélet vagy az evolúcióelmélet volt.

– illetve ezzel szemben felhozza azt a megfigyelést, hogy a tudomány fejlődése az 1700-as évektől exponenciális, és a Földön valaha dolgozó tudósok 90%-a ma él.

A két dolog persze nem feltétlenül zárja ki egymást, mutat rá Hraskó, mivel “a huszadik század nagy élméleti felfedezései nagy teret nyitnak a megtudás típusú tudományos természetmegismerés számára”.

Milyen problémákkal küzd a tudomány napjainkban?

A világ feszülten várja a következő nagy durranást, a sajtó pedig ennek megfelelően ugrik is minden hurráoptimista bejelentésre. A közvélemény megvezetéséért Hrasko szerint nem mindig az újságírók, de még csak nem is a tudósok a felelősök. Inkább az egyetemek, amelyek a nagy versenyben így akarják eladni egy-egy új megfigyelésüket még több támogatás bevonzása érdekében.

Ez gyakran oda vezet, hogy a kutatások korai fázisban kerülnek a közönség elé, és azokat a sajtó még azelőtt felfújja, hogy más kutatók aprólékos ellenőrzéssel tesztelhetnék a “szenzációs” felfedezést. Így lesz a vörös bor / a csoki / a kávé egyik héten életmentő csodaszer, a másik héten pedig rákkeltő méreg. Mindennek az eredménye pedig az lesz, hogy a közönség a tudományt sem fogja sokkal többre tartani, mint mondjuk az asztrológiát – vagyis egyike lesz a sokféle hiedelemnek. (Egy másik nézőpont szerint – például Csányi Vilmos-Tóth Balázs Hiedelmeink című könyve szerint – a tudomány is egyfajta hiedelem, de ott a kifejezést a szerzők a hétköznapinál szélesebb kontextusban értelmezik.)

Hátráltatja a nagy felfedezések felbukkanását az is, hogy a tudósok a mindennapokban egyfajta gépies rendszerben, folyamatos publikálásra kényszerítve munkálkodnak. Hraskó szerint “a tudomány módszereinek megértés nélküli, csupán gépies használata rossz tudományhoz vezethet”. Nem a statisztikai szignifikanciát kell kell gépiesen elvégezni, és ha az stimmel, már tolni is a felfedezés hírét a sajtóba, hanem tudományosan gondolkozni, és a megfigyeléseket a megalapozott alapelvekbe ágyazni. “A különlegesen meglepő állítások különlegesen erős bizonyítékokat igényelnek” – idézi Hraskó Carl Sagan csillagászt.

Bármilyen furcsa, de problémát okozhat a tudomány túlzott sikeressége is. A védőoltásoknak köszönhetően például több olyan generáció nőtt már fel, amely még nem találkozott olyan fertőző gyermekbetegségekkel, mint például a kanyaró vagy a gyermekbénulás. És mivel nem ismerik a pusztulás ezen kegyetlen módját, néhány anekdotikus rémtörténet hatására hajlamosak hátat fordítani a tudománynak – aminek hatására rég elfeledett betegségek ütik fel a fejüket újra.

Hraskó szerint problémát jelenthet a tudomány elüzletiesedése is. A pénzbevonás segíti ugyan a fejlődést, de a nagy hatalmúvá váló multicégek megítélése ronthatja az általuk végzett kutatások megítélését – mint azt például a genetikailag módosított termékek vagy az oltások piacán is láthatjuk.

Tanulmányában Hraskó szót ejt a post-truth jelenségről is, vagyis amikor az emberek – részben a politika által fűtve – elfordulnak a tényektől. Ebben a rendszerben mindenkinek joga van a saját, tények helyett érzelmei által vezérelt igazához, az objektivitást biztosító közös logika pedig eltűnik. Ez a gondolkodásmód a tudományt sem kerüli el: a tudomány ideológiától, országtól, nyelvtől való függetlenségének megkérdőjelezésével ugyanis egyre nagyobb teret nyernek az áltudományos nézetek.

Végkövetkeztetésében Hraskó nem annyira pesszimista, hogy a tudomány eltűnését prognosztizálja, annak eredményeire ugyanis a mindenkori hatalomnak is szüksége van. Annak a veszélye azonban megvan szerinte, hogy a tudomány gyümölcseit a jövőben leginkább egy szűk elit élvezi majd, az anyagi és információs olló további kinyílása, valamint az egyenlőtlenség növekedése mellett.

Fotó: Ben Sweet / unsplash.com