1979 áprilisában Iránban kikiáltották az iszlám köztársaságot, decemberben pedig életbe lépett az új alkotmány, amely szerint Homeini ajatollah lett a legfőbb vezető, a törvények forrása. A két dátum között – november 4-én – egy csapat iráni fegyveres betört a teheráni amerikai nagykövetségre, és elfoglalta a létesítményt. A szervezett akció közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Egyesült Államok befogadta Irán korábban elkergetett vezetőjét, Mohammad Reza Pahlavi sahot, és az irániak attól tartottak, az amerikaiak megpróbálják őt visszaemelni a hatalomba.

A túszejtés hírére százával özönlöttek a világ újságírói a teheráni nagykövetség környékére. Az iráni fegyveresek a szövetségesüknek érezték a médiát, amin keresztül eljuttathatták üzenetüket az amerikai nappalikba. És el is juttatták, persze az amerikai médiahisztéria is közrejátszott ebben: egy középnyugati rádió műsorvezetője például a nap egy részét székéhez kötözve töltötte a stúdióban, hogy jobban át tudja adni hallgatóinak a fogság érzését – derül ki Antonio J. Mendez volt CIA-ügynök Matt Baglio oknyomozó újságíró által lejegyzett emlékirataiból, Az Argo-akció című könyvből.

Hat kis amerikai

November végén az amerikai hírszerzők nagy meglepetésére kiderült, hogy nem minden követségi dolgozó esett fogságba Teheránban: hatan ki tudtak törni, és egérutat nyertek a városban. Előbb rejtekhelyről rejtekhelyre menekültek, majd a kanadai követség alkalmazottainak köszönhetően megbízható helyeken húzták meg magukat. A menekültek – vagy ahogy könyvében Mendez hívja őket, a vendégek – biztonságban voltak: sokat olvastak, társasjátékoztak és italoztak. Kanadai vendéglátóikon kívül senki nem tudott róluk, mégis félő volt, hogy felfedezik őket.

December közepén például egy kanadai újságíró jelentkezett be azzal a kérdéssel Washingtonban, hogy igaz-e a hír, miszerint a teheráni kanadai nagykövetség befogadott egy csoport amerikai diplomatát. Jean Pelletier – aki a montreali La Presse tudósítója volt – szerencsére megértette: ha idő előtt jön ki történetével, emberéleteket sodorhat veszélybe. Ígéretet tett rá, hogy vár sztorija publikálásával, de a történet kiszivárgása nyugtalanná tette a kanadai kormányt – írja könyvében Mendez.

Mi legyen a terv?

A hatokat tehát mielőbb ki kellett hozni Teheránból, és ehhez különféle forgatókönyveket kerestek. A fedőtörténet kialakítása különleges kihívásnak bizonyult.

Van hat amerikai diplomatánk, férfiak-nők vegyesen, eltérő életkorral, ötvennégytől huszonötig. Amennyire tudjuk, egyikük sem beszél idegen nyelveket, és egyikük sem részesült speciális kiképzésben” – emlékezik könyvében Mendez a nehézségekre.

A filmekben ábrázoltakkal szemben a fedőtörténeteket általában unalmasra hangolják, hogy ezzel se keltsenek feltűnést – mutat rá Mendez a hírszerzői gyakorlatra. Ennek megfelelően az amerikai külügy állástalan amerikai angoltanároknak, Ottawa pedig élelmiszerkutatóknak akarta álcázni a vendégeket. Mendeznek azonban egyik ötlet sem tetszett: a legtöbb angol iskola már hónapok óta bezárt Teheránban, Iránt pedig ellepte a hó, úgyhogy a terményvizsgálat se tűnt hitelesnek.

Amíg az amerikai hírszerzők a menekülő utakon agyaltak, a vendégek is sokat fantáziáltak a szökésről. “Miután elolvasott egy csomó le Carré-regényt, Schatznak [az egyik vendégnek] támadt néhány nagyszerű ötlete, hogyan tudná megoldani a helyzetet. Az egyik szerint helyi viseletbe öltözve elvegyülne, és átstoppolna Pakisztánba. A másik szerint egy, a városban elrejtetett autóval elvezetne a török határig. A harmadik szerint egy kis motorcsónakkal átsiklana a Perzsa-öböl túlsó partjára, hátrahagyva maga mögött Irán káoszát a ködben. Minél többet olvasott, annál többet képzelődött” – írja Mendez.

Hollywoodhoz mindenki konyít kicsit

Végül Mendez – megszegve az egyszerűség és unalmasság szabályát – azt találta ki, hogy a vendégek egy hollywoodi mozicég alkalmazottjai lehetnének, akik következő filmjük lehetséges helyszínét keresik Iránban:

A terv, ami normális esetben szóba sem kerülhetett volna titkos műveleti célból, felkínált néhány vonzó lehetőséget. (…) végiggondolva, hogy miféle csoportok mentek Iránba, azt sem volt valószerűtlenebb elképzelni, hogy egy csapat egoista hollywoodi különc jelenjen meg a forradalom közepén, amint a tökéletes forgatási helyszínt keresik a filmjükhöz. Mindezeken túl pedig ez a terv valami olyasmivel is rendelkezett, amivel a többi nem. Volt benne humor, ami, ebben biztos voltam, segítené a fedőtörténetbe való bekapcsolódásban a vendégeket“.

A háttér kidolgozása

Amint az ötlet megszületett, Mendez hozzálátott a háttér kidolgozásához. Semmit nem bízott a véletlenre, aprólékosan felépítette a sztori minden részletét. Filmes szakemberekkel tárgyalt, bérelt egy irodát, és felvett néhány alkalmazottat. Az iroda a Hatos Stúdió nevet kapta, fő projektje pedig egy sci-fi kivitelezése lett.

Mivel a Csillagok háborúja nemrég hatalmas sikert aratott (ráadásul Tunéziában forgatták), azonnal úgy gondoltuk, ez a megfelelő műfaj a számunkra. A sci-fi történetek gyakran felhasználnak mitologikus elemeket, ezért nagy előny lenne, ha valami közel-keleti ízt tudnánk belecsempészni. Calloway ekkor említette meg azt a forgatókönyvet, amit néhány hónapja olvasott. Roger Zelazny A fény ura című sci-fi regénye alapján készült, ugyan a projekt végül elbukott, mert a produkciós csapat egyik tagját lecsukták sikkasztás miatt” – emlékezik Mendez.

Ez az űropera lett a kitalált film forgatókönyve, címe pedig – a fenti szövegben Calloway álnéven említett hollywoodi segítő tanácsára – Argo lett; így nevezték egyébként azt a hajót is, amivel Iaszón és az argonauták az aranygyapjú megszerzésére indultak. A filmhez gyorsan hirdetéseket is terveztek, amik aztán meg is jelentek különböző lapokban (lásd a csatolt plakátot).

xxx

FIGYELEM! Innentől Spoiler-veszély. Ha valaki nem szeretné megtudni, hogyan végződik az akció, inkább csak a film megnézése vagy a könyv elolvasása után olvassa tovább a bejegyzést. Amiért érdemes lesz visszatérni: szó esik még a menekítés utóéletéről, a titkosítás feloldásáról, illetve a film valóságtartalmáról.

xxx

Az akció

A háttér kidolgozása után jöhetett a menekítés. Mendez egy kollégájával január 26-án érkezett Teheránba, ahol elmondása szerint prezentálta a három lehetséges forgatókönyvet – az amerikai tanárok, a kanadai élelmiszerkutatók és a hollywoodi stáb történetét -, és hagyta, hogy a vendégek maguk válasszák ki a hozzájuk legközelebb álló verziót. Ők az Argót választották, és hozzá is fogtak szerepeik bemagolásához.

Mendez elbeszélése szerint a reptéren várt rájuk pár izgalmas pillanat, a történet azonban működött, és kivitte az országból az égre-földre keresett hatokat. Rosszabbul jártak a teheráni követség túszai, akik csak egy évvel később, 1981. január 21-én kapták vissza szabadságukat.

A menekülést követő napok

Szabadulásuk után a vendégek kicsit meglepődtek, amikor megtudták: egyelőre nem akarják világgá kürtölni szökésüket, attól tartva, hogy ez negatívan érintheti a teheráni követségen fogva tartott túszokat.

A montreali Jean Pelletier azonban keresztülhúzta az amerikaiak számításait, amikor január 29-én – a kanadai kormány teheráni nagykövetségének bezárását követően – úgy döntött, lehozza addig jegelt leleplező cikkét.

Értesülését minden csatorna átvette, és rövidesen az egész világ a kanadaiak bravúrjáról beszélt. A hír elterjedése után a vendégeket hazaengedték.

A szabadulásról beszámoló riportok a kanadaiak bátorságát és az általuk levezényelt menekítő akciót emelték ki. A CIA közreműködéséről és az Argo-akcióról nem tettek említést, aminek Mendez elbeszélése szerint az amerikaiak örültek. A világ Kanadát ünnepelte, Amerika-szerte pedig soha nem látott hálahullám indult meg az északi szomszéd felé.

Kötelező fotózkodás, majd titoktartás

Elmondása szerint Mendez március 11-én két és fél percet kapott a Fehér Házban, hogy elmesélje az elnöknek röviden az Argo történetét, illetve a végrehajtás módját.

Amikor eljött a kötelező fotózkodás ideje, a Fehér Ház fotósa közelebb lépett, és ellőtt jópár kockát. Erre Turner Admirális rögtön közbelépett: “Nem, nem – mondta. – Nem mutathatjuk meg az arcát, ő fedett ügynök!” Erre az elnök megkérdezte, hogy mi lenne, ha köztünk maradna, hogy létezik ez a kép. “Rendben” – mondtam. Mindössze tizenhét évet kellett várnom rá, de végül megengedték, hogy legyen belőle egy példányom. Ma ott lóg a könyvtárszobám falán” – emlékezik az elnökkel való találkozójára Mendez.

Az Argo-akcióról egészen 1997-ig senki nem beszélhetett. A kanadai Jean Pelletier ugyan írt egy könyvet a mentésről, aminek azonban – Mendez szerint – nem sok köze volt a valósághoz, hiszen elhitte a Kanada-mindent-maga-csinált fedőtörténetet. A CIA akkor ezt nem bánta, ötvenedik születésnapjuk alkalmával azonban napvilágra hozták saját verziójukat is; ezt mutatták be a fentiek.

Mendez első, The Master of Disguise című könyvében már szentelt egy fejezetet ennek a történetnek, ami aztán újságcikként megjelent a Wired magazinban is. Ezt követte az Argo forgatókönyv-változata (a belőle készült film november 22-én érkezik a magyar mozikba), most pedig itt van az önálló könyv is (ami a kiadó tájékoztatása szerint e héttől kapható a boltokban).

A könyv és a film valóságtartalmáról

Ami Mendez írásának valóságtartalmát illeti: az ex-ügynök Reuters-nek adott interjújában – de már könyve végén is – nyíltan beszél arról, hogy néhány helyen el kellett fednie bizonyos szereplők identitását, és bizonyos hírszerzői technikák leírását, de ez – állítása szerint – a történet egészét nem érinti. “A régi kollégáimnak a CIA-tól természetesen névtelennek kell maradniuk. De elég információ van a könyvben, hogy egy bizonyos korban lévő dolgozók felismerhessék egykori munkatársaikat” – írja egy helyen Mendez. A könyv tehát gyakorlatilag a CIA verziója a történtekről, az egyik főszervező – nem mellesleg minden idők ötven legjobb ügynökének egyike – tolmácsolásában. Kételkedni ennek ellenére lehet (mert hát miért ne akarna egy hírszerző szervezet dezinformálni is), ennél mélyebbre ásni a történet amerikai részében azonban nehéz lenne.

Más a helyzet Ben Affleck filmjével, melynek valóságtartalmát jócskán érte kritika. Az egyik legkomolyabb mind közül, hogy míg a történtek idején minden babért Kanada vitt el (róluk nevezték el az akciót), a mozi ezt úgy teszi helyre, hogy közben átesik a ló túloldalára, és a kanadaiak közreműködését – főként teheráni nagykövetük szerepét – jelentősen csökkenti. (Hogy az ide-oda passzolgatás ne érjen véget, könyvében Mendez visszaad valamit az északi szomszédnak, amikor írását így fejezi be: “Kanada Amerika igaz barátja, és soha nem feledem, milyen remek is volt együtt dolgozni egy olyan külföldi kormánnyal, melyet szinte a sajátomnak éreztem”.)

A másik vád Affleck filmjével szemben az, ami minden valós történeten alapuló mozinál tapasztalható: az események túlpörgetése. Az már a könyv olvasása közben feltűnt, hogy – bár a történetvezetés írásban is igen feszes – a repülőtéri jelenetnél van még hely további súlyos drámáknak és thrillerjelenetnek, amivel Ben Affleck állítólag meg is pakolja filmjét. A helyében én is ezt tettem volna, a szituáció adja magát, és Affleck sosem mondta, hogy dokumentumfilmet készít.

De többet majd akkor, ha már láttam. Addig is íme néhány, a film valóságtartalmát fikázó kritika, melyek szerint mindettől függetlenül Affleck jópár díjat begyűjt majd munkájával.