Karthágó és a só – Mit tudni a legendáról?

Németh György ókorkutató saját bevallása szerint éveken át hiába mutatott rá tankönyvbírálataiban tipikus és ismétlődő hibákra – mint például a fenti legendára -, semmi nem változott. Ezért aztán könyvet írt e tévedésekről, könyve címéül pedig Karthágó történetét választotta. Németh elszörnyedve mutat rá arra, hogy a sóhintési történetet az egyik tankönyvben le is rajzolták. Szerinte nincs gyerek, akiben ne rögzülne ez a kép, noha Karthágót soha senki nem hintette be sóval.

Németh leírja, hogy az ókortörténet alapvető kézikönyvében, az 1930-ban megjelent Cambridge Ancient History-ban így emlékeznek meg a karthágói csatáról: „az épületeket és falakat földig rombolták, eke hasított végig a területen és sót szórtak a barázdákba”. A szerzők azonban a sószórásos történet alátámasztására sehol nem jelölnek meg forrást. Németh szerint ez nem véletlen: az utóbbi évek kutatásai ugyanis kiderítették, hogy egyetlen korabeli forrás sem szól erről.

Karthágó elpusztításának részletes leírását olvasva csak annyit tudni, hogy a romok fölött átkot mondtak ki. Az átok kimondásához ugyan használhattak volna rituális sószórást is, ez azonban a római hagyományban ismeretlen szertartás – mutat rá Németh.

A történet első írott említését P. Visoná találta meg L. Bertrand 1905-ben keletkezett cikkében, aki úgy beszélt a szertartásról, mint amiről mindenki tud. Vagyis az iskolarendszeren belül szájról szájra terjedt a történet, ami később az ókortudomány közismert közhelyévé vált.

Susan T. Stevens a sóhintést, mint az átok részét a bibliai Bírák könyvében találta meg, Szichem városának ostroma kapcsán, és feltehetőleg az Ószövetség közvetítésével ismerkedett meg Európa e keleti szokással. A só ugyanis a Mózes Törvények szerint terméketlenné tesz, és az Úr is sóval tette átkozottá az általa lerombolt bűnös városok földjét.

Karthágó pusztulásához azonban nem közvetlenül tapadt a besózás története – állapítja meg Németh. A középkori krónikák tudni vélik, hogy Attila 452-ben lerombolta és sóval hintette be Páduát, Barbarossa Frigyes pedig Milánót sózta be 1162-ben. A két városra Szichem végzete vetült rá a krónikákban, hiszen a krónikaírók jól ismerték a Bibliát. Karthágóhoz Németh szerint úgy tapadt a besózás története, hogy valaki értelmezni akarta, miféle átkot mondhattak ki a rómaiak a romok felett.

A sóhintés történetéhez ragaszkodó kutatók gyakran hivatkoznak arra, hogy a korabeli „hivatalos” krónikások gyakran elhallgatják a hódítók bizonyos kegyetlenkedéseit, túlkapásait, és elképzelhető, hogy ezért nincs forrás a történetről. Teljességgel tehát nem kizárható, hogy a rómaiak valóban sóztak volna. De ezt semmiféle korabeli dokumentum nem támasztja alá, és 1905-nél előbbi írásos emlék nincs a történetről.

Update | Németh később történelemkönyvet írt az ötödik osztályosoknak, amiben alkalma nyílhatott megfelelő kontextusba helyezni a sószórás legendáját. Ha valakinek megvan ez a könyv, írja már meg, hogyan szerepel benne a fenti történet.

Illusztráció: Wikipédia / Citypeek