A két szálon futó novella első történetének világában milliók rögzítik életük minden pillanatát magánkamerákkal. Az így felvett videofolyamba az emberek csak ritkán néznek bele, egészen addig, mígnem egy új fejlesztés lehetővé nem teszi a valós idejű kutakodást. Elég csupán kimondani a felidézendő pillanatot, és a felhasználó látómezejének alsó sarkában mindjárt meg is jelenik a kívánt emlékkép. Vagyis az ember töredékes és folyamatosan formálódó emlékeket tároló agyának szerepét egy nyers videofolyamban gyorsan kereső algoritmus veszi át. Ezzel a fejlesztéssel kapcsolatban teszi fel a kérdést a történet narrátora:

Vajon milyen lenne tökéletes memóriával élni?

Áldás-e vagy átok egy ilyen képesség? Az alábbi részlet a szóban forgó adottság árnyoldalaira próbál rámutatni:

“A legkorábbi születésnap, amelyre emlékszem, a negyedik születésnapon. Emlékszem, hogyan fújtam el a gyertyákat a tortámon, milyen izgatottan bontottam ki az ajándékaimat. Nincs róla videofelvétel, de vannak képek a családi fotóalbumban, és ezek megegyeznek azzal, amire emlékszem. Szerintem valójában nem is emlékszem a napra. Valószínűbb, hogy akkor születtek ezek az emlékek, amikor először láttam a fényképeket, idővel pedig kipótoltam őket azzal az érzéssel, amelyet aznap érezhettem. Apránként, az emlékezés újabb és újabb aktusaival, szép emléket teremtettem magamnak.

Egy másik, korai emlékem, hogy a nappali szőnyegén játszom a játék autóimmal, miközben a nagymamám a varrógépénél ül. Időnként felém fordul, és derűsen rám mosolyog. Ezt a momentumot nem őrzi fénykép, így biztosan tudom, hogy ez az emlék egyedül az enyém. Egy csodaszép, idilli emlék. Szeretném viszontlátni a délutánról készült felvétel? Egyáltalán nem.

Hogy milyen szerepet játszik az igazság az önéletrajzokban? Erről a kritikus, Roy Pascal azt írta: ‘Egyfelől ott a tények igazsága, másfelől a szerző érzéseinek igazsága, és semmiféle külső hatalom nem láthatja előre, hol találkozik a kettő.’ Emlékeink privát önéletrajzok, és az a bizonyos délután a nagymamámmal az emlékkel társított érzések miatt játszik olyan fontos szerepet a saját önéletrajzomban. Mi lenne, ha a videofelvételből kiderülne, hogy a nagymamám mosolya nem volt őszinte, és valójában bosszantotta, hogy nem halad a varrással úgy, ahogy szeretne? Nekem ebben az emlékben a hozzá kapcsolódó boldogság a fontos, és nem szeretném kockára tenni.

Úgy véltem, ha az egész gyerekkoromból videofelvétel készült volna, csak érzések nélküli tényekkel lenne tele, egész egyszerűen azért, mert a kamerák nem képesek az események érzelmi dimenziójának rögzítésére. A kamera számára ez a délután a nagymamámmal semmiben nem különbözne száz másik ilyen délutántól. És ha úgy nőttem volna fel, hogy rendelkezésemre állnak ezek a videofelvételek, esélyem sem lett volna arra, hogy különösebb érzelmi jelentőséget tulajdonítsak bármelyik napnak. Hiányzott volna az alap, amelyre ráépülne a nosztalgia.”

Különbség igazság és igazság között

A novella másik történetszálában egy szóbeliségre épülő afrikai törzs Jijingi nevű tagját tanítja meg írni egy Moseby nevű európai misszionárus, aminek hatására Jijingi egyre inkább eltávolodik a törzs többi tagjától. Itt is rengeteg elgondolkodtató szituáció jön elő az írás – mint új technológia – gondolkodásformáló hatásáról; én most ezek közül egy tematikámba illő részletet idézek fel.

A párbeszéd háttere egy törzsi bírósági ülés, amelyen a törzs bölcse egy férjét elhagyó nő ügyében hoz döntést. Amikor az ülésen részt vevő európai misszionárius értetlenségét fejezi ki az érintettek vallomásával kapcsolatban, Jinjangi – aki addigra saját kultúrája mellett az írásbeliségre és a tények tiszteletére épülő gondolkodásmódot is megismerte valamennyire – így magyarázza el tanítójának a szituációt:

“- Ott volt például az Umen és Anongo közötti vita arról, hogy mennyi menyasszonypénzt kell megfizetni. Miért csak a tanúnak kellett felesküdnie? – kérdezte Moseby.
– Hogy biztosan azt mondja, ami valóban történt.
– De ha Umemnek és Anongónak is meg kellett volna esküdnie, hogy igazat fognak beszélni, akkor biztosan azt állították volna, ami valóban történt. Anongo azért hazudhatott, mivel nem kellett megesküdnie.
– Anongo nem hazudott – felelte Jijingi. – Arról számolt be, amit igaznak vélt, akárcsak Umem.
– De amit Anongo elmondott, az nem ugyanaz volt, mint amit a tanú.
– De ez nem jelenti azt, hogy hazudott. – Jijinginek ekkor eszébe jutott valami az európai nyelvvel kapcsolatban, és rájött, miért nem érti Moseby, mit akar mondani. – Amit a ti nyelveteken ‘igaz’-nak hívnak, arra a mi nyelvünknek két szava van. A mimi azt jelenti, helyes, míg a vough szó azt, hogy pontos. Egy disputában a felek azt mondják, amit miminek, vagy helyesnek tartanak. A tanúknak azonban azért kell eskü alatt vallaniuk, hogy pontosan azt meséljék, ami történt. Ezt jelenti a vough. Csak miután Sabe meghallgatta, mi történt, hozhatja meg a döntést arról, ami mindenki számára mimi. Nem számít hazugságnak, ha a peres felek nem beszélnek vough-t, ha amit mondank, mimi.
Moseby ezzel láthatóan nem értett egyet.
– Ahonnan én jövök, ott mindenkinek, aki bíróságon tanúskodik, még a feleknek is, esküt kell tenniük, hogy amit mondanak, az vough.
Jijingi ennek nem látta értelmét, de csak ennyit felelt:
– Minden törzsnek megvannak a maga szokásai.”

Ted Chiang fent idézett novelláját a Kilégzés és más novellák című könyvben olvashatjátok el teljes terjedelmében. A tivek mimi és vough szavainak különbözőségéről pedig Paul Bohannan amerikai antropológus Justice and Judgment Among the Tiv című könyvében olvashattok részletesebben.

Illusztráció: Kovács Andrea / Kurszan.com

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!