A tavalyi paralimpia alatt nagy népszerűségnek örvendett egy történet, amely arról számolt be, hogy egy versenyző bukása után kilenc paralimpikon összekapaszkodott és együtt sétált át a célvonalon. A sztoriról akkor kiderült: valami hasonló 1976-ban valóban megtörtént, de csak részben volt igaz (részletek itt olvashatók).
Most a “normál” sport kapott hasonló támogatást és több ezer megosztást az internetezőktől, egy újabb példatörténet formájában. A kicsit érdekes nyelvezetű szöveg így szól:
“Csak a győzelem számít? Egészen biztos vagy ebben?
Nagyon keveset beszélnek erről… December 2.–án egy baszk atléta Iván Fernández Anaya egy nemzetközi versenyen vett részt Navarre, Burlada városában. Második volt, lemaradva néhány méterrel Abel Mutai mögött aki bronzérmes volt a Londoni Olimpián a 3000 méteres akadályfutásban. Ahogy a célegyenesbe értek, meglátta a kenyai futót -a verseny egyértelmű győztesét- aki tévedésből megállt 10 méterrel a célvonal előtt, mert azt hitte, hogy áthaladt már felette.
Fernández Anaya gyorsan felzárkózott, de ahelyett hogy kihasználta volna Mutai tévedését és elszáguldva mellette egy valószínűtlen győzelmet arasson, inkább mögötte maradt, és mutogatással elvezette a kenyait a célig és hagyta elsőként átlépni.
Ivan Fernandez Anaya egy tehetséges 24 éves baszk futó aki előtt nagy jövő áll a verseny után azt nyilatkozta, „Még ha el is mondták volna, hogy ha megnyerem a versenyt akkor helyet kapok a spanyol csapatban az Európai Bajnokságokra, akkor sem cselekedtem volna másként. És azt gondolom, hogy sokkal nagyobb nevet szereztem magamnak azzal, hogy azt tettem amit, mintha megnyertem volna a versenyt. Fontos dolog ez a mai világban, látva azt ahogy a dolgok vannak a körökben, a fociban, az atlétikában, a társadalomban, a politikában, ahol szinte semmi sem számít, az őszinteség egy ilyen példája jól jön.”
Az interjú elején azt mondta: „Sajnálatos, hogy szinte semmit sem mondtak erről a gesztusról. ez szégyen. Véleményem szerint jó lenne a gyerekeknek ezt elmagyarázni, hogy megtanulják, hogy a sport az nem az amit a TV-ben látnak, nem csak agresszív rúgásokból, bekiabálásokból, és az ellenfélnek a középső ujjunk felmutatásából áll…”
Mint egy YouTube-ra feltett videón látható, az eset valóban megtörtént. Hogy “nagyon kevesen beszélnek erről“? Hát, egy burladai terepfutó verseny híre ritkán jut el a televíziók híradóiba.
A közösségi média azonban gondoskodott erről, és utólag emelt virtuális szobrot az atlétának. Ennek köszönhetően a decemberi verseny híre január közepén néhány lapba is eljutott, volt, amelyik egyenesen a Lance Armstrong és Manti Te’o botrányok ellenpéldájaként üdvözölte Anaya gesztusát.
És – ahogy látom – Anaya Facebook-profiljának néhány magyar ismerőse is lett az utóbbi napokban.
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
Nem tudom, hogy ki hogy van a paralimpiával, de én személy szerint betiltanám. Na nem azért, mert ne lenne értékelendő, ösztönző erő a születési rendellenségtől, balesettől, egy bűntett avagy háború miatt megnyomorodott embertársaik életigenlő felfogása, hanem azért, mert a technika itt hatványozottan nagyobb versenyelőnyt nyújt azoknak, akik képesek annak költségeit maguktól vagy inkább különféle magántámogatók segítségével előteremteni. Az egészséges olimpikonoknál is egyre nagyobb előnyt jelent a tudomány által tökélyre fejlesztett életmód-rendszerek, eszközök vagy ruhák használata; emlékezzünk csak arra, amikor komolyan elgondolkodhatott a NOB azon, hogy a cápabőrt imitáló úszóruha mennyire nem fair azokkal szemben, akik nem engedhetik meg maguknak azt (a kelet-német női olimpikonok esetét pedig nem kell ismertetni, akár igaz volt, akár nem). A mozgáskorlátozottak versenyénél ezt az igazságtalanságot tovább tetézi, hogy sok ország még magát a versenyeszközt se tudja beszerezni, így nem véletlen, hogy mennyire kevés ország képviseli magát a paralimpián.
Szerintem az lenne a helyes, ha az olimpia az egészséget és az igazságos versenyt hirdetné, semmint országimázst.
“Szerintem az lenne a helyes, ha az olimpia az egészséget és az igazságos versenyt hirdetné, semmint országimázst.”
“Nem tudom, hogy ki hogy van a paralimpiával, de én személy szerint betiltanám.”
Továbbfűzve az előttem szóló mondatait, hozzátenném, hogy a versenysport a szórakoztatóipar egyik ága – no meg a propagandaiparé. Soha nem is volt másképp, még az ókori görögöknél sem. Ne várjunk tőle erkölcsi iránymutatást, mert arra természeténél fogva képtelen.
Miért kell úgy tenni, mintha ez ritka lenne? A sportolók attól függetlenül hogy ellenfelek, mindig van köztük egyfajta bajtársiasság. A focisták is oké hogy kakaskodnak de alapvetően összetartanak mert sosem tudhatják hogy mikor kötnek ki a másik klubban.
Nem ritka ez a fajta gálánsság, csak egyesek megint keltik itt fölöslegesen a hangulatot.
Ugye emlékszünk még, hogy 1-2 hete a magyar úszó egy érmet adott a halott úszótársa szüleinek?