Létezik-e tökéletes hazugságvizsgáló?

Bár a Lie to Me sorozat egésze arra épül, hogy szuperérzékeny és képzett szakemberek akár egy szempilla-rezdülésből megállapítják, igazat mondunk-e vagy sem, a megtévesztésnek kevés általános érvényű jele van – derül ki az 50 pszichológiai tévhit című könyvből. Valójában a legtöbbünknek fogalma sincs, milyen testi jelzések utalnak hazugságra. Mert még a mindenki által a hazugság jeleként ismert lesütött tekintet sem értelmezhető egyértelmű jelként.

Márpedig igencsak szükségünk lenne erre a tudásra. A februári Wired magazinnak nyilatkozó hazugságkutató szerint ugyanis egy nap legalább tízszer nem mondunk igazat (más kutatások szerint ez a duplája, sőt triplája is lehet), és ebben nagy gyakorlatra tettünk szert. Olyannyira, hogy az itt-ott hallott jelekre, árulkodó nyomokra figyelve az embereknek mindössze 54 százaléka tudja megállapítani, hazudik-e valaki. Ami csupán alig pár százalékkal jobb teljesítmény, mintha ugyanezt pénzfeldobással próbálnánk eldönteni.

Az emberiség a történelem folyamán – a hindu rizsteszttől kezdve a boszorkányfürdetésig – többféle hazugságvizsgáló módszert vetett már be, az áttörést azonban az 1920-as években felfedezett poligráf hozta meg. William Moulton Marston gépe – amely szisztolés vérnyomásunk mérésével próbálta kideríteni az igazságot – a modern hazugságvizsgálók őse volt, és megalkotója egyfajta tévedhetetlen érzékelőként gondolt találmányára.

A hazugságvizsgálatok nem megbízhatók

Ez azonban még a modern eszközekre sem igaz, a gépek ugyanis nem a hazugságot mutatják ki, hanem csak azt, mennyire vagyunk idegesek a kérdések megválaszolásakor. Az izzadás, a bőrellenállás, a vérnyomás vagy a légzés változásainak értelmezése nem könnyű feladat, az emberek között ugyanis óriási különbségek vannak fiziológiai aktivitásukat illetően. Egy izzadósabb, idegeskedőbb ember akár ártatlansága ellenére is nagyobb eséllyel bukhat meg egy teszten, mint kevésbé izzadós, bűnös társa.

Ez a hatás ugyan az alapszintű fiziológiai aktivitás feltérképezésével csökkenthető, de még az összehasonlító álkérdések beiktatásán alapuló CQT-módszer sem vesz figyelembe pár kulcsfontosságú tényezőt. Mert még így is csak az alany izgalmát mérjük, aminek az oka a valós bűntudat mellett lehet a kikérdezés miatti felháborodás, a bűncselekmény által kiváltott rossz érzés. Vagy épp az, hogy belegondolunk: talán épp az adott ártatlan kérdés fogja befolyásolni a sorsunkról döntő vizsgálókat – írják az 50 pszichológiai tévhit szerzői.

Befolyásolhatják egy vizsgálat eredményét ezen felül a kérdezők hipotézisei is, amelyek több fázisban – a kérdések megalkotásánál, feltevésénél és az eredmények értékelésénél – is hatással lehetnek a tesztre. Egy CBS-en futó műsor szerkesztői három poligráfos teszteléssel foglalkozó céget kértek fel annak kiderítésére, ki lopott el a szerkesztőségükből egy fényképezőt. A résztvevő szakértők az előzetesen kapott információkat is felhasználva meg is találták a “tettest”. Mindhárom cég mást és mást – azt, akire előzőleg felhívták a figyelmüket. A kísérlet csattanója az volt, hogy a lopás valójában meg sem történt.

És akkor az alanyok szándékos megtévesztési kísérleteiről még nem is beszéltünk. Például amikor valaki az összehasonlító kérdések során szándékosan növeli izgalmi szintjét azzal, hogy beleharap a nyelvébe vagy fejben számol nagy számokkal. Ma már megtévesztési trükkök tucatjai találhatók az interneten, amik jó eséllyel tovább csökkenthetik a vizsgálat hatékonyságát.

Egy 1998-as vizsgálat egyébként a bűnös személyek esetében 85 százalékban, ártatlanok esetében 60 százalékban találta pontosnak a tesztek eredményeit. Utóbbi egyben azt jelenti, hogy az őszinte személyek 40 százaléka bukott meg a vizsgálaton, ami nem ad túl nagy védettséget az ártatlanok számára.

Alternatívák: hang, agy, pupilla?

2008-ban a hvg.hu egy olyan, hangokon alapuló izraeli technológiát mutatott be, amely akár hazugságvizsgálatra is alkalmas lehet. A cikk szerint az LVA számos vokális paraméterből, több ezer matematikai folyamat segítségével analizálja a kérdezett személy állapotát, és képes többek között egy információ igazságtartalmának a megállapítására is. Ezen felül különbséget tesz állítólag a vizsgálat miatti stressz, illetve a megtévesztési szándék következtében fellépő stressz között, továbbá a zavartság és a kognitív stressz között is. Érzékeli a feszültség, a visszautasítás, a félelem és a szégyen szintjeit, illetve azt, hogy valaki mennyire gondolkodik válaszadás közben.

2010-ben – egy indiai ítélet apropóján – az Origo közölt részletes cikket a hagyományos hazugságvizsgáló módszerek modern alternatíváiról. A cikk szerint az indiai Aditi Sharma kihallgatásakor harminc elektródát helyeztek el a nő fején, akinek csukott szemmel kellett hallgatnia az ellene felhozott gyilkossági vádakat. A vizsgálatvezető eközben egy számítógépen követte nyomon agytevékenysége változásait, amikből arra következtetett, hogy Sharma emlékszik a gyilkosság részleteire. Ennek alapján aztán a nőt – aki tagadta a vádakat – el is ítélték.

A cikkből az is kiderül, hogy az Egyesült Államokban a fent említett eljárást még nem alkalmazták, jelen van viszont egy fejlettebb agyi képalkotó eljárás, a funkcionális mágneses rezonanciavizsgálat (fMRI). Ebben az oxigén-felhasználás mérésével következtetnek a véráramlás intenzitására. Minél aktívabb egy agyterület, annál több vér áramlik át ezeken a részeken, az fMRI képeken pedig annál erősebben fog „felvillanni” az adott régió – írja az Origo.

Ebből a hazugság állítólag úgy állapítható meg, hogy ha nem mondunk igazat, agyunk meghatározott régiói aktívabban kezdenek működni. A módszer előnye lehet a cikk szerint a poligráfos vizsgálattal szemben, hogy itt nem egyszerűen a hazugsággal összefüggésbe hozható stresszreakciókat mérik, az eredményeket pedig a számítógép értékeli ki. Így kizárhatók a vizsgáló gyakorlatlanságából fakadó tévedések és előfeltevések is.

Sok kicsi sokra megy?

Mint ahogy azonban a 2013-as februári Wired magazin egy cikkéből is kiderül, sem a hangunkon, sem az agyműködésen, sem az itt nem is említett pupillavizsgálaton alapuló módszerek nem százszázalékosak, és a hard tudomány sem ismeri el őket. A cikkben megszólal egy egykori hazugságvizsgáló, a megtévesztést ma pszichológusként tanulmányozó Charles Honts is, aki szerint továbbra is nagyon keveset tudunk a hazugságról.

Jól árulkodik erről az, hogy ha megnézzük a témával foglalkozó szakirodalmat, kevés közös nevezőt találunk bennük. A jelenség megismerhetetlenségének köszönhetően a kormányzati szervek nem is foglalkoznak az alapkutatásokkal. Ők inkább egy gépet szeretnének, ami minden eddiginél pontosabban megmondja, hazudik-e a vizsgált személy. Ez azonban Honts szerint mindaddig ábránd marad, amíg meg nem értjük a hazugság természetét.

Persze abban is van ráció, hogy ha a tévedhetetlen gép létrehozása egyelőre még messze is van, a hatóságok olyan segítőt kapjanak, amely a pénzfeldobás eredményénél hatékonyabb viselkedéselemzéseket végez. A Wired cikkének apropója is egy ilyen próbálkozás. Az Egyesült Államokban ugyanis már tesztelnek egy olyan új gépet, amely a bevándorlási hivatal munkatársainak segíthet kiszúrni az országba gonosz szándékkal érkezőket.

A kinézetében egy pluszmonitoros ATM-automatára emlékeztető gép tervezői nem neveztek ki egyetlen korábbi vizsgálati területet sem a legjobbnak, hanem gépükbe megpróbáltak beleszuszakolni minél több leleplezésre alkalmas érzékelőt – egyelőre a testmozgást, a hangot és a pupillát elemző metódust -, és ez alapján rávilágítani, a gép előtt álló ember hazudik-e vagy sem.