Az Adatdetektív című könyv fő üzenete az, hogy megvezetésünkhöz sokszor még az adatok manipulációjára sincs szükség, mert mi magunk nem akarjuk meglátni az adatok lényegét. Néha azért bukunk el, mert hibás logikát követünk, máskor meg előítéleteink vagy érzelmeink vezetnek félre minket.

A könyvet – amelyben az oknyomozó közgazdászként ismertté vált szerző a csapdák elkerülésére egy tízpontos védekező stratégiát vázol fel – jó szívvel ajánlom nektek. Ízelítőnek pedig elkértem a kiadótól egy részletet, amelyben Tim Harford arra mutat rá, milyen technikával hozhatjuk közelebb az egymással ellentétben álló szekértáborokat, és kelthetjük fel az emberek érdeklődését.

Az alábbi – picit tömörített – részletet a HVG Könyvek engedélyével olvashatjátok az oldalon.

Tim Harford The Data Detective Adatdetektív
Forrás: timharford.com

A magyarázat mélységének illúziója

Leonid Rozenblit és Frank Keil kutatók kísérletükben egy egyszerű dolgot kértek a résztvevőktől: meg kellett nézniük egy listát, amelyen olyan hétköznapi tárgyak szerepeltek, mint például a vízöblítéses vécé, a cipzár vagy a kerékpár. Ezután pedig egy 1-től 7-ig terjedő skálán azt kellett értékelniük, mennyire értik az egyes tárgyak működését. Miután a résztvevők leírták az értékelésüket, a kísérlet vezetői megkérték az alanyokat, hogy fejtsék ki bővebben.

Mint kiderült, a feladat nem is volt olyan könnyű. A résztvevők bizonytalanul, küszködve próbálták leírni a hétköznapi szerkezetek működését. Arra számítottak, hogy ezek a dolgok majd előugranak a fejükből, de nem így történt. És becsületükre legyen mondva: a legtöbbjük felismerte, hogy hazudtak saját maguknak.

Rozenblit és Keil úgy nevezte ezt a jelenséget, hogy a magyarázat mélységének illúziója – ami egyben a kíváncsiság végzete is. Ha ugyanis azt hisszük, értünk valamit, miért menjünk bele mélyebben? Miért tegyünk fel kérdéseket? Megdöbbentő, milyen könnyű volt szétrombolni a kísérleti alanyok korábbi magabiztosságát. Nem volt szükség hozzá egyébre, csak rá kellett kérdezni a tudásuk hiányosságaira.

Kutatók egy másik csoportja – Philip Fernbach és Steven Sloman vezetésével – olyan ügyekre kérdezett rá, mint a szén-dioxid-kibocsátás kvótarendszere, az egykulcsos adó vagy az Irán elleni egyoldalú szankciók bevezetésének javaslata. Nem azt kérdezték meg a kísérlet résztvevőitől, miért támogatják vagy ellenzik ezeket a lépéseket, mert – mint korábbi kutatásokból kiderült – az emberek ilyen kérdések hallatán befeszülnek. Feladatuk csupán annyi volt, hogy egy 1-től 7-ig terjedő skálán értékeljék, mennyire vannak tisztában az adott üggyel.

Aztán itt is ugyanaz az orvtámadás következett: bővebben ki kellett fejteniük, mit is jelent pontosan az egyoldalú szankció, vagy hogy miként működik például az egykulcsos adó. Az alanyok azt felelték, igen, elég jól értik a kérdéses fogalmak lényegét. Amikor viszont el kellett volna magyarázniuk őket, az illúzió szertefoszlott. Rájöttek, hogy valójában fogalmuk sincs róluk.

Az illúzió eltűnésével a megosztottság is csökkent

Még ennél is megdöbbentőbb, hogy az illúzió szertefoszlásával a politikai megosztottság is mérséklődött. Azok, akik korábban ösztönösen rossznak állították volna be politikai ellenfeleiket, kénytelenek voltak beismerni: nem igazán értik, mi miatt voltak olyan szenvedélyesek.

A kísérlet a szavak mellett a tettekre is hatással volt. A kutatók megállapították, hogy a résztvevők a történtek után kisebb hajlandóságot mutattak a korábbi álláspontjukat képviselő lobbicsoportok vagy egyéb szervezetek támogatására. Ez szép felfedezés: a mai világban olyan sokan vallanak meggyőződéssel szélsőséges nézeteket, de lelohaszthatjuk túlzott magabiztosságukat, és mérsékelhetjük a nézeteiket. Ehhez nem kell egyebet tennünk, csak megkérnünk őket, hogy magyarázzák el részletesen az álláspontjukat.

Ha legközelebb túlfűtött politikai vitába csöppenünk, próbáljuk ki, hogy nem arra kérjük vitapartnerünket, hogy támassza alá az érveit, hanem csak arra, hogy magyarázza el a szóban forgó problémát. Tegyük fel, hogy az általános alapjövedelem, az egykulcsos adó, a bevándorlási rendszer vagy a mindenkinek járó egészségügyi ellátás bevezetése mellett kardoskodik. Rendben, ez érdekes. De pontosan mit ért alatta? Lehet, hogy az illető is tanulna belőle, miközben megpróbálja elmagyarázni. Ahogy mi is. És talán mindketten rájönnénk, hogy egy kicsit kevesebbet tudunk, és egy kicsit jobban egyetértünk, mint korábban feltételeztük.

A vízöblítéses vécé működésének megismerése vagy a szén-dioxid-kibocsátás kvótarendszerének megértése némi erőfeszítést igényel. Erre az erőfeszítésre például úgy vehetünk rá valakit, hogy ártatlanul kicsalunk belőle egy túlzóan magabiztos értékelést az 1–7-es skálán. Egy másik, kedvesebb módszer, hogy felkeltjük az érdeklődését a megértés iránt. Ahogy Orson Welles megfogalmazta, ha az emberek egyszer érdeklődnek, a világon mindent megértenek.

Illusztráció: lobotworks

Történetmesélés és humor mint kommunikációs eszköz

Az, hogy miként kelthetjük fel mások érdeklődését, nem is új és nem is megoldhatatlan probléma. A regényírók, forgatókönyvírók és humoristák azóta foglalkoznak ezzel, amióta csak létezik a szakmájuk. Tudják, hogy érdekelnek minket a rejtélyek, azonosulunk a szimpatikus szereplőkkel, szeretjük, ha egy történetnek jó íve van, és imádjuk, ha megnevettetnek minket.

Ami a humort illeti, jó példa lehet Stephen Colbert 2011-es „állampolgári ismeretek leckéje”. A The Colbert Report című műsorában a komikus azt járta körbe, milyen szerepet játszik a pénz az amerikai politikában. Elhatározta, hogy politikai akcióbizottságot (PAC) alakít, és pénzt gyűjt arra az esetre, ha netán elindulna az elnökválasztáson. A következő hetekben Colbert elmagyaráztatta magának, mi is a PAC, a szuper PAC és a szociális jóléti szervezetek. Honnan, milyen összegig fogadhatnak el adományokat, milyen átláthatósági követelmények vonatkoznak rájuk, és mire költhetik az összegyűjtött pénzt?

A komikus arra jutott, hogy az adománygyűjtő formák megfelelő kombinációjával gyakorlatilag bármekkora summát össze lehet szedni bármilyen célra, méghozzá minimális bejelentési kötelezettség mellett. Colbert később azt is megtanulta, hogyan oszlathatja fel az adománygyűjtő szervezeteit, és tarthatja meg a pénzt anélkül, hogy jelentenie kellene az adóhatóság felé.

Colbert azzal, hogy állandóan felhozta a témát, és – szerepet játszva – tanácsokat kért a választási szabályok kijátszásához, alaposabban feltárta a kampányfinanszírozás visszásságait, mint arról bármilyen újságíró álmodhatott volna. Amikor egy csapat kutató felmérte, mennyit tanultak a nézők a sok nevetés közben, megállapították: a The Colbert Report követése kapcsolatban állt a szuper PAC-ek és szociális jóléti szervezetek jobb ismeretével.

Ez persze csak összefüggést jelent, nem ok-okozati viszonyt. Elképzelhető, hogy azok nézték Colbertet, akiket amúgy is érdekeltek a szuper PAC-ek, mert szívesen hallgatták, ahogy viccelődik róluk. Vagy az is lehet, hogy a politikafüggők ismerik a szuper PAC-eket, és szeretik Colbertet is. Én gyanítom azonban, hogy a jobb megértés a műsornak köszönhető, Colbert ugyanis tényleg alaposan elmerült a részletekben. És népes közönség követte, mert szórakoztató volt.

Stephen Colbert’s Super PAC Lessons | Long Story Short | NBC News

In 2011, Stephen Colbert launched a Super PAC to lampoon the new political entity. In the process, he illustrated some of the strangest facts about this newe…

A kíváncsiság felébresztése fél siker

A fenti esetnek azért kell kommunikációs példaként szolgálnia, mert kíváncsiságot ébreszt. A „Hogyan befolyásolja a politikát a pénz?” kérdés nem hangzik különösebben izgalmasan, az viszont, hogy „Ha elindulnék az elnökválasztáson, hogyan gyűjthetnék sok pénzt kevés megkötéssel és mindenféle vizsgálatot elkerülve?”, már sokkal csábítóbb.

Nekünk, akik a gondolatok közvetítésében utazunk, messzebb kell mennünk a tények ellenőrzésénél és a statisztikai adatokkal való dobálózásnál. A tények értékes dolgok, az ellenőrzésük nem kevésbé. Ám ha azt akarjuk, hogy az emberek tényleg megértsék az összetett jelenségeket, fel kell keltenünk a kíváncsiságukat. Mert aki kíváncsi, az tanulni fog.

Részlet innen: Tim Harford: Adatdetektív, HVG Könyvek, 2021. Fordította: Pétersz Tamás. Nyitókép: lobotworks.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!