Egy „szellemkép” keletkezéséről

Tegnap este egy fotóblogos bejegyzés hatására vettem egy Polaroid gépet, méghozzá egy legendás SX-70-est. A srácnak, akitől beszereztem, sajnos, nem volt hozzá papírja, a gépben viszont volt még négy lejárt szavatosságú film.

Estefelé eljátszadoztam a masinával, a „70-es évek iPodjával„, és életem első polaroidképét feleségem hátára fókuszálva lőttem el. A kép megfolyt, mint ahogy a srác azt előzetesen ígérte, a szép hátból így alig látszik valami.

Látszódik viszont – a képet megfordítva a bal alsó sarokban – valami más, amihez hasonlók tucatjait láttam már a museumofhoaxes lapjain, szellemfotóként beállítva.

Itt azonban nincs szó Photoshopról, itt a kezemben az eredeti kép, annál inkább a törések és összefolyások különös találkozásáról.

Pareidolia a neve a szkeptikus szótár szerint annak az illuzórikus érzésnek, ami világosnak és kifejezettnek állít be homályos és bizonytalan ingereket.

Példa erre az odaégetett lepény elszíneződéseiből kirajzolódni látszó Jézus Krisztus és a fahéjas süteményben vagy a Hold felületén felfedezni vélt Teréz Anya vagy Ronald Reagan. Carl Sagan csillagász szerint az ember hajlama, hogy lepényekbe, felhőkbe, fahéjas süteményekbe és hasonlókba arcokat lásson bele, evolúciós okokra vezethető vissza.

A jelenségről még többet a Wikipedián.