“Világosan fogalmazok: a fejlődésben visszamaradott világ lakosságának gazdasági és társadalmi fejlődésében a népesség növekedése jelenti az egyetlen komoly fékező erőt… A kezelhetetlenné váló demográfiai nyomás veszélye nem sokban különbözik a nukleáris háború fenyegetésétől…” – idézi Robert McNamara volt Világbank-elnököt Bauer Tamás Péter közgazdászprofesszor abban a tanulmányában, amelyben tételesen levezeti, miért alaptalanok e félelmek. Maga az írás nem túl friss – 1981-ben jelent meg -, és az is lehet, hogy néhány megállapítása azóta idejétmúlttá vált, mégis kiválóan mutatja, hogyan lehet a tévhitek ellen világos érveléssel küzdeni.
Íme tehát egy zanza Bauer néhány érdekes megállapításából – rövid időutazás a nyolcvanas évekbe (A teljes tanulmány megtalálható a Századvég 27-es számában).
Bauer szerint a népességnövekedés sem a fejlődő világban a 20. század közepén, sem az egy évszázaddal ezelőtti Nyugaton nem vált a tartós gazdasági fejlődés akadályává. A nagy népsűrűségű Hongkongban és Szingapúrban a gyors növekedéssel párhuzamosan az 1950-es években jelentősen nőtt a reáljövedelem és a reálbér. A 18. század közepe óta a nyugati világ lakossága több mint négyszeresére nőtt, miközben az egy főre jutó reáljövedelem ötszörös szorzóval növekedett. A jövedelemszint általában akkor emelkedett, amikor a népesség legalább olyan gyorsan (vagy annál is gyorsabban) nőtt, mint ahogyan jelenleg a fejlődő világ lakossága. Mind a fejlődő világban, mind pedig Nyugaton a leggazdagabb országok és régiók egy része rendkívül sűrűn lakott. Ezzel ellentétben több millióra tehető azoknak a száma, akik alacsony népsűrűségű, ám művelhető földben gazdag régiókban rendkívül visszamaradottan élnek.
A természeti erőforrások sem magyarázzák a fejlődésbeli és az életszínvonalbeli eltéréseket. Bauer szerint az is kérdéses, hogy a népességnövekedés előidézheti-e a természeti erőforrások aggasztó hiányát. Szerinte a harmadik világ nagy részében éppen a lakosság gyér száma akadályozza a vállalkozói réteget a gazdasági előremenetelben, a szórványos népesség ugyanis kizárja a közlekedési hálózatok kiépítését, és ezzel meggátolja az új ötletek és módszerek terjedését.
Gyakran hallható az a vád is, hogy a népesség ugrásszerű növekedése gátolja a fejlődést azért is, mert elszívja a befektethető pénzalapokat, amikor arra költik, hogy „a növekvő népesség számára a jelenlegi alacsony életszínvonalat biztosítsák” (McNamara). Bauer szerint ez is téves értelmezés, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a fejlődő országokban a nagyon fiatalok is közvetlenül hozzájárulnak a gazdaság teljesítményéhez.
Bauer vitatja azt is, hogy a népesség növekedése hátrányosan érinti a termelékenységet azáltal, hogy csökkenti az egy főre jutó földterületet és tőkét. Ezzel szemben azt állítja, hogy egyrészt a fejlődő világ jelentős részében bőségesen van termőföld, másrészt a föld nagyrészt emberi tevékenység – nevezetesen munka, tudomány és technológia – által tehető termékennyé.
Ellenpéldákat is hoz, amikor rámutat: túlnyomórészt alacsony népsűrűségű és termőföldben gazdag létfenntartó gazdaságokban (Etiópia, Tanzánia, Uganda, Zaire) fordult elő élelmiszerhiány és éhínség. Ez azonban inkább azt mutatja, hogy az országnak nincsenek felhalmozott tartalékai és hozzáférhető külső készletei, ami többnyire a közlekedés és hírközlés kezdetlegességének és a raktározás elégtelen feltételeinek tulajdonítható. Fokozta e helyeken a hiány fellépését a földbirtoklás törzsi rendszere is, amely megakadályozta a hatékonyabb termelést. Jól látható, hogy ezeknek a különböző hatásoknak semmi közük a földre gyakorolt demográfiai nyomáshoz.
Széles körben elterjedt az a vélekedés is, hogy a fejlődő világban a demográfiai növekedés felelős a munkanélküliségért. Bauer azonban rámutat, hogy a nagyobb lakosság egyúttal több fogyasztót és termelőt is jelent, tehát az ilyen számszerű növekedésből nem következik egyenesen a munkanélküliség. Nyugaton az elmúlt két évszázadban tapasztalt népességnövekedés nem idézett elő tartós és tömeges munkanélküliséget, sőt: a 20. században akkor vált jelentőssé, amikor a népesség növekedése már lényegesen lassabb volt, mint a 19. században.
Fotó: pexels.com
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
Én úgy olvastam, hogy a gazdasági növekedést elsősorban a járványok(hiv) és a termelőképes felnőtt lakosság kiesése okozza, ezt sulyosbítja a szakképzett munkaerő híánya, a korrupció, az államadóságok, a politikai villongások-polgárháboruk. és édes kevés segítség, annak a néhány országnak (talán 8?)az adósságainak az elengedése, ahhoz, hogy a teljes kontinens problémáit megoldja
Zaire vagy kongói népi dem. közt?
melyik az aktuális? hol néznétek utána?
Azért azt is hozzá kell tenni, hogy a népesség növekedését elsősorban a gazdaság fejlődése hozza maga után. Ez az orvostudománynak köszönhető. Majd eltelik száz év, és ott sem fog 6-8 gyermek születni családonként. Hogy ez jó vagy rossz, azt ki-ki ítélje meg maga!
Nem teljesen tartozik ide, de elég sok tanulmány foglalkozik azzal, hogy etiópiát, meg a többi szegény országot nem az húzza ki a pácból, hogy mindenféle segélycsomagokat osztunk, meg elengedjük az adósságokat, hanem ha gyárakat viszünk oda, képzéseket indítunk, stb.
“az éhezőnek ne halat adj, hanem tanítsd meg horgászni”
Tudtommal a népesség és az életszínvonal a mai napig vitatéma a közgazdászok között. A cikk által közöl nézet pedig szerintem nem a többség véleményét tükrözi; vagy legalábbis ezen a területen nincsenek bizonyított folyamatok.
Ellenpédaként akár kínát is fel lehet hozni. A gazdasági változásokat a kormány a születésszabályozással együtt kezdte meg. Azóta is töretlen a növekedés… (De gyanítom india gazdasági növekedése is hasonló demográfiai vonalat fog mutatni.)