Háború Szíriában, Földközi-tengeren hánykódó menekülttömegek, észak-koreai rakétatesztek, terrortámadások Európa-szerte, Pakisztánban, Irakban és más országokban, globális felmelegedés – sorolja cikkében Oliver Burkeman a közelmúlt nyugtalanító híradásait, amelyek hatására sok olvasóban egy közelgő Armageddon képe jelenhet meg.

Félelmeink fogságában élünk?

Nem így gondolják viszont azok a tudósok, gondolkodók és újságírók, akik szerint az emberiség a legjobb időszakát éli. Philip Collins például decemberben arról írt a Times-ban, hogy 2016 során az extrém szegénységben élők aránya – először a történelem során – 10 százalék alá csökkent, és a fosszilis tüzelőanyagokból származó globális széndioxid-kibocsátás sem emelkedett már harmadik éve. Nicholas Kristof 2016-ot minden idők legjobb évének titulálta New York Times-ban megjelent cikkében, többek között a globális egyenlőtlenség és a gyerekhalandóság csökkenése, valamint az elektromossághoz való hozzáférés növekedése miatt.

A jelenünket és lehetőségeinket éltetőket – a Richard Dawkins által vezetett új ateisták mintájára – új optimistáknak nevezik. Szerintük irreális kétségbeesésünk többet árul el rólunk, mint a világ aktuális helyzetéről. Nézetük szerint az emberiség különféle pszichológiai torzítások foglya lett, és ha e torzításoknak a történelem előtti szavannán még megvolt a célja, a média által befolyásolt világunkban csak félrevezetnek minket. Johan Norberg svéd történész szerint míg a potenciális veszélyforrásoktól való rettegés egykor a túlélést jelentette az ősember számára, napjaink hiperkonnektív világában könnyen a negatív hírek vákumába kerülhetünk, ahol a sok – minket talán nem is fenyegető – veszélyforrásról hallva úgy érezhetjük, a dolgok sokkal rosszabbak, mint egykor.

A média pedig alaposan ki is szolgálja a rettegéshez való vonzódásunkat. Max Roser oxfordi közgazdász szerint a lapok az elmúlt 25 évben minden nap megírhatták volna Az extrém szegénységben élők száma 137 ezerrel csökkent tegnap óta című cikküket, de – mivel a megjósolható mindennapos eseményeknek nincs hírértéke – nem tették. Jóval kisebb az érdeklődés a rossz hírek vagy a veszéllyel való fenyegetés cáfolata iránt is, mint arról az Urbanlegends.hu követőiként ti is napi szinten meggyőződhettek.

A Guardian szerzője szerint az új optimizmus megjelenése a 2001-es amerikai terrortámadás kiváltotta pesszimizmusra adott válaszreakció lehet. Az ikertornyok elpusztításánál látványosabb akciót elképzelni sem lehetett volna, aminek azonnali eredménye az lett, hogy a világot sokkal veszélyesebb helynek kezdtük látni. Az új optimisták szerint az erőszak látványossá válása a rengeteg negatív hír mellett a morális konszenzus fejlődésének is köszönhető: vagyis azért élünk meg sokkal hevesebben bizonyos rémségeket, mert az erőszaknak egyre alacsonyabb formáját vagyunk hajlandók elfogadni.

Progress: Ten Reasons to Look Forward to the Future című könyvében Johan Norberg tíz fontos mutatót – az élelmiszerhelyzetet, a higiéniát, a várható élettartamot, a szegénységet, az erőszakot, a környezet állapotát, az írni-olvasni tudást, a szabadságot, az egyenlőséget és a gyermekek helyzetét – vizsgálva arra jut: a legfontosabb tényezők tekintetében folyamatos az előrehaladásunk. A 19. század végén például a New York-i lakásoknak csupán 2 százalékában volt folyóvíz, a 20. század elején pedig a várható élettartam globális átlaga 31 év volt a mostani 71-hez képest.

Ráadásul – mint azt ebben a cikkben Pinker könyve alapján már bemutattam – az új optimisták szerint minden idők legbékésebb időszakában is élünk. A 20. század második fele óta nem vetettek be nukleáris fegyvereket, a szuperhatalmak nem vívtak egymás ellen direkt háborút, a legfejlettebb illetve a nyugat-európai államok sem harcoltak egymással, pedig utóbbiak egy évszázaddal korábban évente bonyolódtak újabb és újabb fegyveres konfliktusba. Pinker tisztában volt vele, hogy állításait sokan vitatni fogják, és már akkor sem garantálta, hogy az erőszak csökkenése a jövőben is folytatódik majd.

The surprising decline in violence | Steven Pinker

http://www.ted.com Steven Pinker charts the decline of violence from Biblical times to the present, and argues that, though it may seem illogical and even obscene, given Iraq and Darfur, we are living in the most peaceful time in our species’ existence.

Az optimizmus az új optimisták szerint nem egyszerűen azt jelenti, hogy hinni akarnak a szép jövőben, hanem hogy várakozásaikat számok is alátámasztják, amelyek ráadásul további fejlődés irányába mutatnak.

De ha ez így van, miért nem vagyunk mindannyian új optimisták?

A számok és a hosszú távú trendek valóban garantálják, hogy minden úgy folytatódik majd, ahogy eddig? – teszi fel a kérdést a Guardian szerzője. Azt ma már senkinek nem kell elmagyarázni, hogy a jövőt a múlt eseményei alapján megjósolni mennyire veszélyes. Ahogy azt sem garantálja semmi, hogy amit ma hosszú távú és folytatódó fejlődésnek látunk, az nem csupán egy kis pukli a világtörténelem hosszú fonalán.

A Norberg könyvében tárgyalt széleskörű fejlődésnek például szinte valamennyi megállapítása az elmúlt 200 év adatai alapján készült, ami – tekintve az emberiség 200 ezer éves földi jelenlétét – talán nem a legjobb eszköz az emberiség távolabbi jövőjének megjóslására. Ha mégis ezt tesszük, a Guardian szerzője szerint könnyen úgy járhatunk, mint az a 19. századi brit történész, aki a kor társadalmi fejlődését látva 1857-ben azt jósolta: a krími háború lesz az emberiség utolsó fegyveres összetűzése, ami után a tömeges gyilkolások barbár világa örökre a múltté lesz.

Vagy hogy egy másik közelmúltbeli olvasmányom tanulságát idézzem: Martin Ford jövőkutató szerint az automatizáció hatásainak felmérésekor nem szabad csupán arra hagyatkozni, hogy – a korábbi ipari forradalmakhoz hasonlóan – most is magától megoldódik majd minden (csak emlékeztetőnek: a mezőgazdaság gépesítése után az ágazat dolgozói a gyárakban kaptak munkát, az automatizálás és a globalizáció után pedig a gyári munkások a szolgáltatóiparba vándoroltak).

Ford ugyanis úgy véli: ma már az újabb végzettségek megszerzése sem feltétlenül jelent védelmet a jövőbeni automatizálással szemben, mert míg az automatizálás a múltban csak egy viszonylag szűk területet érintett, az új technológiáknak köszönhetően a közeljövőben szinte valamennyi iparág munkaerőigénye csökkenni fog. Ugyanakkor az új, ezután kialakuló iparágak már a kezdetektől fogva munkaerőspóroló technológiákat alkalmaznak majd – vagyis nem nagyon lesz hova továbblépni. Arról nem is beszélve, hogy az infótech csupán egyike jövőformáló tényezőknek: ha ehhez még az elöregedő társadalom, a klímaváltozás és az erőforrások kimerülése okozta kihívásokat is hozzávesszük, és ezek esetleg egyszerre jelentkeznek, hatásaik is fokozottabbak lesznek.

Tehát leginkább arról van szó, hogy világunk olyan komplex és kiszámíthatatlan, hogy – például egy nárcisztikus vezető által meggondolatlanul kilőtt nukleáris rakéta vagy egy digitális infrastruktúra elleni támadás következtében – bármelyik pillanatban beüthet egy katasztrófa, visszavetve 200 év meggyőző fejlődését. David Runciman politikatudományi professzor szerint az a baj az új optimisták elméletével, hogy nehéz megjósolni: ha valami rossz elindul társadalmunkban, hol áll meg. Éppen ezért ő úgy véli: ha egy olyan világban élünk, ahol látszólag minden folyamatosan jobb lesz, de az egész akár a következő nap összeomolhat, teljesen racionális dolog az emberek részéről a félelem.

És akkor arról még nem is beszéltünk, mennyire számít, mit hasonlítunk össze mivel. Igen, jobban élünk, mint 200 évvel ezelőtt, de közel sem olyan jól, mint élhetnénk – mutat rá a Guardian szerzője, aki szerint onnan nézve valóban királyi a sorunk, hogy 200 éve még a pestis áldozatainak hullái díszítették a városok utcáit. De ha onnan elemezzük helyzetünket, hogy – bár lehetőségeink alapján megtehetnénk – továbbra sem számoltuk fel a szegénységet, nem szüntettük meg az éhezést, és nem oldottuk meg a globális felmelegedést, már egészen más a szitu.

Nehéz boldognak érezni magunkat amiatt, hogy a világon az elmúlt évszázadokban nőtt az átlagéletkor, kevesebb lett az éhezők, és több az írástudók száma, stb., ha közben mi magunk azt éljük meg, hogy régebben nagyobb anyagi biztonságban voltunk. Ugyanígy: egyetlen lecsúszott, vidéki amerikai sem érzi magát sokkal jobban attól, hogy Afrikában nála is szegényebbek az emberek, mert ez irreleváns a saját élete szempontjából.

Mindezek alapján az új optimizmus – bár adatokkal próbál érvelni – a Guardian szerzője szerint mégiscsak inkább egyfajta ideológia, mint tényekre támaszkodó, semleges megközelítése világunknak. Ettől függetlenül még akkor is érdemes figyelemmel követni érveléseiket, ha – mint arra Oliver Burkeman rámutat – az új optimisták és a velük vitatkozó pesszimistábbak talán csak egyetlen pontban értenek igazán egyet: bármi is történik, a dolgok mindig alakulhatnak rosszabbul is.

Fotó: pexels.com