EZ EGY IGAZ TÖRTÉNET. Ezen események 2006-ban, Minnesotában történtek. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént” – az 1996-os filmhez hasonlóan ezt a sorozatot is ilyen körítéssel vezetik be minden résznél.

Az első évad harmadik részében pedig egy olyan klasszikus legenda is megjelenik, amit Attilával már a Legendavadászatban is feldolgoztunk. Lássuk előbb a sztorit, Ingorion & Zire fordításából:

“- De aztán megismertem Rogert. És már hat hónapja együtt vagyunk. Elvitt Acapulcóra. Igen! Csakhogy megcsípte egy pók a nyakán. Először azt hittük, szúnyog, de aztán kiderült, hogy a pók petét rakott ott, vagy mi. Mert épp miközben csináltuk, az összes kis pók kiugrott a nyakából. Bocsi!
– Jézusom!
– Megtanultam a leckét. Mostantól itt maradok Minnesotában.”

Majd kicsivel később – egy másik vacsora alatt – még halljuk a sztori továbbadását is, bónuszként pedig még a barátom barátja formula is megjelenik (az alábbi trailerben utóbbi sajnos kimaradt):

Fargo Spider (HQ)

Uploaded by Lucky Carmela on 2014-04-14.

“- Hallottak már arról, hogy egy pók petét rakott egy ember nyakába?
– Micsoda?
– Egy barátom mesélte, hogy megtörtént egy barátjával.
– Pfuj!
– Az. Azt mondta, hogy éppen… aludt a barátja, és az összes kis pók kifutott onnan. Nem tudom, akarok-e élni egy világban, ahol ez megtörténhet egy emberrel.”

Általában nők az áldozatok

A riogatás a bőrünk alól előbukkanó pókokkal igen elterjedt, de mindenféle alap nélküli szóbeszéd. A különféle verziókban a közös pont a távoli, meleg éghajlatú ország (Mexikó, Afrika valamelyik állama, sőt létezik európai helyszín is: Spanyolország). Közös az is, hogy a fertőzés az arcot éri – ez fontos elem a rettegtetésben, hiszen ez a legszemélyesebb, az embert leginkább jelképező testrész. Az áldozat elsősorban nő, még ha ettől a Fargo forgatókönyvírói most el is tértek. A „pótanya” általában maga nyitja meg a sebet, de ismert olyan változat is, amiben orvoshoz fordul. A végeredmény viszont mindig ugyanaz: pókok tömegei özönlenek az arcból, a meglepetés és a rémület pedig néhány esetben komoly szívrohamot okoz.

A Snopes szerint a legenda a hatvanas évek közepén ütötte fel a fejét. Hiába mondták el azóta számtalanszor a pókkutatók, hogy a pókok nem petéznek emberbe (még ha vannak is olyan rovarok, sőt férgek és más kellemetlen lények is, amelyek minden további nélkül megtennék ezt), a szóbeszéd mégis tovább él. A Fargón kívül megihletett más filmjelenetet is, többek között John Schlesingernek és a Twin Peaks Mark Frostjának közös darabjában, a The Believersben is feltűnik.

A folkloristák szerint ez tipikusan női történet, többnyire nők mesélik nőknek, és ilyen viszonylatban az arc nemcsak az identitás, hanem a szépség szimbólumává is válik. Az apró pókok nagyon csúnyák, a lehető legkevésbé kívánatosak a tökéletes épségben tartandó arcbőr közelében (hát még benne!), a kikelésük után hagyott szörnyű sebekről nem is beszélve. A szép arc meggyalázásának mítosza, a szép bőr elvesztése fölötti borzadás különösen irtóztatóvá tesz minden efféle sztorit.

A legenda alapja alighanem Jeremias Gotthelf A fekete pók című, 1842-es rémregénye lehet, amelyben a főszereplőnő alkut köt a Gonosszal, és a paktumot egy, az arcára adott csók pecsételi meg. Amikor a nő falubelijei megpróbálják kijátszani az ördögöt, a csók helye duzzadni kezd. Hamarosan kifakad, és mérges pókok özönlenek elő belőle.

Pókok a hajban

Egy másik hasonló történetben – amelyet az ötvenes–hatvanas évek kontymániája ihletett – a pókok a hajba petéznek, a végzetes hiúság kései megjelenítőjeként.

pokok_a_hajban

“Úgy tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor dühöngött a kontydivat. Mintha csak versenyeztek volna, minden lány megpróbált a többieknél magasabb kontyot csavarni a hajából és minél több lakkot fújni rá. Akkoriban mesélte ezt a fodrászom, és megesküdött rá, hogy meg is történt az unokahúga egyik barátjával. A lány annyira magasra tornyozta a haját, annyi lakkot fújt rá, hogy végül már nem akarta leereszteni soha. Nem fésülte ki, nem mosta meg. Egy nap egy pók esett a hajára, és belepetézett a toronyba. Amikor a kis fekete özvegyek kikeltek, megcsípték a fejét, és a lány meghalt.”

A valóságban ilyet sem tenne egy pók. Egyrészt még az átlagos ízeltlábúnál is jobban tart a nála jóval nagyobb embertől, másrészt csak a saját hálófészkébe petézik. A modern legenda lehetséges prototípusát Jan Harold Brunvand legendakutató egy 13. századi angol erkölcsi mesében véli felfedezni, amelyben az ördög pók formájában beleköltözik egy nő karjába, aki a misére rendszeresen késve érkezik. A támadás ebben az esetben felfogható egyfajta büntetésként, amiért a hiú nő túl sok időt és energiát fordít frizurája elkészítésére.

A mai városi legendában a hajba petéző pók története azonban inkább a higiénia fontosságára hívja fel a figyelmet. Erre utal Shirly Marchalonis középkorkutató is, amikor azt írja: „a szóbeszéd modern változatában az istentelenséget a tisztálkodás hiánya váltotta fel”.

Pókokat eszünk álmunkban?

pokokNem legenda, csupán egy közismert tévhit, de érdemes itt is megemlékezni arról a népi bölcseségről, miszerint “álmunkban, észrevétlenül évente legalább nyolc pókot lenyelünk”.

A világszerte ismert okosságnak különféle változatai ismertek: egyes esetekben a mese engedőleg négy pókra szorítja az éves adagot, máskor viszont igen bőkezűen bánik az eledellel: Pennsylvaniában például mintegy háromnegyed kilónyi adagot jegyeztek le egy életre vonatkoztatva.

Ez körülbelül huszonötezer példányt jelentene, ennek elfogyasztásához egy átlagos életkort megélő magyar férfinak az esténkénti egy darab pók rendszeres benyelése sem lenne elég.

A valóságban persze annyiféle ritka véletlennek kell egybeesnie, hogy álmunkban egy eleven pókot egyben lenyelhessünk, hogy a lehetőség gyakorlatilag kizárható. Nemcsak a pók küzdene ez ellen minden erejével, hanem az emberi anatómia sem igazán kedvez az efféle éjszakai nassolásnak.

Miért nem szeretjük a pókokat?

A pókok köré mindig is rengeteg misztikus jelentéstartalom társult: hálóját gyógyításra, magát az állatkát különféle átkokhoz használták. Amióta világ a világ, a pókok az enyészet hírnökei: boszorkányok cimboráiként ábrázolják őket, rendszerint ódon kastélyok padlásán. Merthogy valóban az elhagyatott helyeket kedvelik, poros és sötét zugokban tűnnek fel leginkább, nem kell tehát túl nagy asszociációs ugrást tenni, hogy innen eljussunk a félelemig. Pedig – újabb ironikus pont – ezek a nyugodt állatok éppen azért kedvelik az eldugott zugokat, mert ott nem háborgatja őket semmi.

Egyértelmű ugyanakkor az is, hogy a pókok egyedfejlődése során az a lenyűgöző lépés, amikor a petékből kikelnek a felépítésükben már a kifejlett egyedre hajazó fiatal példányok, valóban misztikus jelenség, amely sokak számára könnyen sokkoló hatású lehet. Az is tény, hogy a kifejlett példányok haraphatnak és egyes esetekben csakugyan komoly fájdalmakat okozhatnak. Egyes ritka esetekben. Legtöbbször azonban csak helyi duzzanatot eredményez mérgük, és inkább csak kellemetlenséget – kisebbet, mint a jóval kevésbé démonizált darazsaké.

Amit szintén érdemes végiggondolni: nagyjából 40 ezer ismert pókfaj közül alig néhány tucat olyat találunk, amely komoly kárt okozhat az embernek. Mint Samu Ferenc pókszakértő elmondta a Legendavadászat írása során, Magyarországon két pókunk okozhat komolyabb kellemetlenséget, azaz nagyjából a méhcsípésnek megfelelő duzzanatot és fájdalmat: a dajkapók és a vízipók néven elhíresült búvárpók. Ettől függetlenül – a pókbarátok évszázados ellenkampánya ellenére – a pókoktól ma is igen sokan ösztönösen irtóznak.

Illusztráció: John Talbott és The Big Book of Urban Legends