„A férfit Flemingnek hívták, szegény skót farmer volt. Egy napon, miközben valami megélhetést próbált szerezni a családjának, segélykiáltást hallott egy közeli mocsárból. Eldobta a szerszámait és odaszaladt a láphoz. Egy rémült fiút talált ott, derékig elmerülve a fekete iszapban, aki kiáltozva próbálta kiszabadítani magát. Fleming farmer megmentette a fiút a hosszú, borzalmas haláltól.

Másnap egy díszes hintó gördült a skót szegényes portájára. Egy elegáns nemesember szállt ki belőle és a megmentett fiú apjaként mutatkozott be.
– Szeretném megfizetni neked – mondta -, hogy megmentetted a fiam életét.
– Nem fogadhatok el fizetséget azért, amit tettem – válaszolta a skót farmer és egy legyintéssel elutasította az ajánlatot. Ekkor a farmer saját fia jelent meg a család viskójának ajtajában.
– Ez a te fiad? – kérdezte a nemesember. – Igen – válaszolta büszkén a farmer.
– Akkor egyezzünk meg. Hadd biztosítsam neki azt az oktatást, amit az én fiam fog kapni. Ha a gyerek olyan, mint az apja, akkor bizonyosan olyan ember lesz belőle, akire mind a ketten büszkék leszünk.

IGY IS LETT! Fleming fia a legjobb iskolákba járt és mikor eljött az ideje, diplomát szerzett a St. Mary’s kórház orvosi karán Londonban, majd nemsokára az egész világ megismerte a nevét: ő volt a kíváló Sir Alexander Fleming, a penicillin feltalálója.

Évekkel később, ugyanannak a nemesembernek a fia, aki megmenekült a mocsárból, tüdőgyulladást kapott. És ekkor mi mentette meg az életét? A penicillin! Hogy hívták a nemesembert? Lord Randolph Churchill. És a fiát? Sir Winston Churchill…”

– küldte el a sztorit egy facebookos olvasó, s első körben szokás szerint a Snopes-on néztem körbe. Az oldal már 2007-ben összegyűjtött egy-két verziót ebből a “túl-szép-hogy-igaz-legyen” történetből, és bebizonyította, hogy egyik változat sem igaz. A szerző futott néhány “miért-nem-valószínű” spekulációs kört, majd a lényegre tért: a kis Alec – ahogy Fleminget gyerekkorában hívták – ugyan valóban egy skóciai tanyán született, egy gazdálkodó gyermekeként, azonban csupán 14 éves korában került fel Londonba testvéréhez, aki ekkoriban orvosnak tanult.

Az 1881-es születésű Alexander Fleming azonban nem! Ő kereskedelmi középiskolát végzett, majd tisztviselő lett egy hajózási társaságnál. Öt évig dolgozott itt, amikor 250 fontot örökölt nagybátyjától, és ismét tanulásba foghatott. Különbözeti vizsgával bejutott a londoni egyetemhez tartozó St. Mary’s Hospital Medical Schoolba – azért ezt választotta, mert itt volt a legjobb vízilabda-csapat. Húszas évei közepén szerzett orvosi diplomát Almroth Wright, a jeles mikrobiológus szakmai irányításával, aki életét a baktériumos fertőzések immunológiai gyógyításának szentelte – derül ki a Fleming halálának 50. évfordulójára készült MTI Portréből.

A történet másik fele sem stimmel, írja a Snopes. Churchillnek ugyan valóban törékeny volt az egészsége – 1941 decemberében enyhe szívrohamon esett át, majd 1943-ban tüdőgyulladást kapott -, de a Snopes szerint nem igaz, hogy Fleming jelen lett volna gyógyításánál, továbbá az sem, hogy Churchillt penicillinnel kúrálták volna. Utóbbival kapcsolatban ugyan az MTI a fent idézett Portréban ezt írta: “Az első nagy eredmény egy pilóta üszkösödésnek indult lábának megmentése volt, majd Churchillt is a penicillinnel gyógyították ki tüdőgyulladásából”, a Snopes azonban – Wilson emlékirataira hivatkozva – gyógyszerként szulfonaidokat ír, megemlítve, hogy mire a Londonból küldött specialista megérkezett Afrikába, Churchill már sokkal jobban volt.

Fleming véletleneknek is nagyban köszönhető felfedezése egyébként sokáig nem keltett különösebb szakmai feltűnést. A kutató ugyan megállapította: a mikroorganizmusok okozta fertőzések helyi kezelésére a penicillin alkalmas lehet, tudománya azonban itt elfogyott: nem tudta sem izolálni, sem azonosítani az anyagot. A penicillin kémiai azonosítását az ausztrál születésű Howard Florey és a Németországból emigrált Ernst Chain végezték el, s nekik sikerült tiszta és koncentrált formában előállítaniuk. A 99 százalékos penicillin ezerszer jobban pusztította a baktériumokat, mint Fleming gombakivonata, s tízszer jobban a szulfonamidoknál. A három kutató együtt dolgozott tovább, eredményeiket Fleming jelentette meg cikkében. A felfedezést nem szabadalmaztatták, az emberiségnek ajándékozták. Az anyag ipari előállítását a második világháborúban kezdték meg, s eleinte csak a hadsereg tagjai kaphattak belőle. Fleminget – bár a gyógyszert nem ő állította elő – hősként ünnepelték, 1943-ban a Royal Society tagjává választották, 1944-ben lovaggá ütötték, 1945-ben Chainnel és Florey-val megosztva orvostudományi Nobel-díjat kapott. 1955. március 11-én halt meg Londonban, hamvai Nelson és Wellington sírja mellett, a Szent Pál katedrálisban nyugszanak.

Korábban:

“Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok”