Mekkora pánikot okozott Orson Welles rádiójátéka?

„1938. október 30-án, keleti zónaidő szerint este 8 órakor Orson Welles egy ártatlan kicsiny színészcsoporttal helyet foglalt a C.B.S. (Columbia Broadcasting System) New York-i stúdiójának mikrofonja előtt. Magával hozta H.G. Wells fantáziaregényének, a Világok háborújának Howard Koch által szabadon feldolgozott változatát. Meg rendkívüli drámai tehetségét… A színészek remélték, hogy a mű szavaival és tehetségükkel egy órán át szórakoztatni fogják hallgatóikat egy hihetetlen, régimódi, Halloweenhez illő történettel. Aztán a legnagyobb meglepetésükre arról értesültek, hogy az általuk kibocsátott közleményt, amelyben a marslakók invázióját mondták el, szerte az országban ezrek vették komolyan. Néhány borzalmas órán át Maine-tól Californiáig elhitték az emberek, hogy halálsugárral felfegyverzett irtózatos szörnyetegek pusztítanak el minden ellenük küldött fegyveres ellenállót, hogy egyszerűen nincs előlük menekülés; hogy a világvége közeleg. Másnap reggel az újságok a rémületnek az egész nemzeten átsöprő szökőárjáról írtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy országos arányú pánikról volt szó. A Szövetségi Távközlési Bizottság sajnálatosnak nevezte az esetet” – írta Hadley Cantril közvélemény-kutató magyarul is elérhető, Támadás a Marsról című tanulmányában.

„Mielőtt az adás befejeződött volna, szerte az Egyesült Államokban emberek ezrei imádkoztak, sírtak, menekültek kétségbeesetten, hogy elkerüljék a halált. Sokan rohantak megmenteni szeretteiket. Mások telefonon búcsúztak, figyelmeztettek, rohantak értesíteni a szomszédokat (…) Legalább hatmillió ember hallotta az adást. Legalább egymillió megrémült közülük, vagy zavarba jött” – mutatja be a pánikot Cantril, az általa „legjobb közvetlen bizonyítékként” az AIPO közvélemény-kutató intézet hat héttel az adás után felvett tanulmányát idézve. Eszerint az ezer megkérdezett 12 százaléka hallgatta Welles rádiójátékát, és ezeknek az embereknek a 28 százaléka fogta fel „hírközleményként” a fiktív darabot – mutat rá Cantril.

Közel sem okozott akkora pánikot a Világok harca

Az egyébként nagyra becsült kutató 1940-es tanulmánya nagy mértékben hozzájárult a rádiójáték kiváltotta pánik túlpörgetéséhez – ez már a Slate 2013-as cikkéből derül ki. A Cantril által alapul vett AIPO felmérés ugyanis 100 százalék feletti eltérést mutatott ki minden más hallgatottsági adattól, amiben minden bizonnyal az esetet követő médiavisszhang is szerepet játszott – ahogy ennek lehetőségét Cantril sem zárta ki.

Elkövette viszont a kutató azt a hibát, hogy írásában egy kalap alá vette az állításuk szerint megrémült, megzavarodott és izgatott válaszadókat – mindegyiküket pánikba esettként aposztrofálva. Tette mindezt annak ellenére, hogy a harmincas évek végén az emberek gyakran váltak izgatottá rádiójátékokat hallgatva. Ez azonban nem jelentette azt, hogy fejvesztve rohantak volna az utcára.

A Slate médiakutató szerzői a pánik túltolásáért az eseményről beszámoló nyomtatott lapokat teszik felelőssé, amelyeknek reklámbevételeit az új médium a gazdasági világválság alatt elszipkázta. E teória szerint az eset felfújásával az újságok leginkább a rádió komolytalanságát és hiteltelenségét szerették volna bizonyítani a szabályozók és a hirdetők előtt. A Slate példaként a New York Daily News 1938-as tudósítása és ugyanezen újság rádiós szerkesztőjének egy 1954-es visszaemlékezése közötti ellentétre mutat rá: míg a Daily News a rádiójáték másnapján „országos terrorról” írt, a tudósító 1954-ben már úgy emlékezett, taxija gondtalanul szelte az adás estéjén New York kihalt utcáit.

A heteken át tartó médiavisszhangnak köszönhetően emlékeztek hétre hétre, és évről évre egyre többen arra, hogy maguk is hallották az adást, miközben a rádiójáték éjszakáján készült, 5 ezer háztartást érintő C. E. Hooper telefonos közvélemény-kutatás szerint az országnak csupán 2 százaléka hallgatta Orson Welles műsorát. Amiben a Slate szerint semmi különös nem volt: a CBS ugyanis marstámadását az akkoriban igen népszerű hasbeszélő, Edgar Bergen komikus műsorával egy idősávba tette. Hasonlóan alacsony számok jöttek ki a CBS másnapi felméréséből is, egyik képviselőjük pedig később így nyilatkozott az estéről: „A legtöbb ember nem hallotta adásunkat. Azok pedig, akik igen, inkább tréfaként tekintettek rá”.

Ahogy növekedtek idővel a hallgatók számára vonatkozó becslések, úgy váltak egyre vadabbá a rádióadással összefüggésbe hozott cselekedetek is. A Slate cikke szerint azonban se az esettel összefüggésbe hozható öngyilkosságokról szóló híreszteléseket, se a sokkhatás következtében tömegesen kórházba szállított hallgatók meséjét nem sikerült igazolni. Ugyanígy nem járt sikerrel az a férfi sem, aki 50 ezer dollárra perelte be a CBS-t a műsor által kiváltott idegösszeomlása miatt. A CBS sem kapott komoly büntetést – ami egy „terror” szóval jellemzett pánikhelyzet után a minimum lett volna.

Miért maradt fenn mégis ilyen sokáig a pánik mítosza?

A történet a mai napig jól mutatja a média erejét – mind a műsorszórók, mind a szabályozó hatóságok, mind pedig a médiaoktatás rendre felhozza példaként saját igazuk alátámasztására – írják a Slate médiakutató szerzői, akik emellett a médihájpnak tudományos referenciát adó Hadley Cantril szerepét is kiemelik. Nem utolsósorban Welles médiahekkje szimbólumként is működik: a marslakók szerepébe bármikor behelyettesíthető a média, vagy annak valamely új ága, amely épp elfoglalja tudatunkat.

Welles rádiójátékának magyar nyelvű leiratát teljes egészében megtalálhatjátok ezen a linken, itt az elejéből idézek néhány percet:

Aki pedig a darab „drámai” előadására lenne kíváncsi, itt meghallgathatja: