Hitler állítólagos naplójának története a 80-as évek elején kezdődött, amikor is a német Stern magazin egy újságírója azzal a hírrel jelentkezett szerkesztőinél, hogy sikerült megszereznie Adolf Hitler 1932 és 1945 között írt személyes naplóját.

Gerd Heidemann szinte már egészségtelen érdeklődést tanúsított a náci múlt iránt – gyűjtött mindent, amit csak felajánlottak neki a korszakból. Egyik legnagyobb ereklyéje Hermann Göring Carin II névre hallgató luxusjachtja volt, amiért 1973-ban 160 ezer márkát fizetett, majd 1985-ig további százezreket ölt a felújításába.

Nem csoda, hogy szinte megőrült a kíváncsiságtól, amikor Fritz Steifel gyűjtő megmutatta neki legújabb szerzeményét: egy Hitler hat hónapjáról beszámoló naplót, amiből állítólag többtucat további létezett az NDK-ban. Az iratok állítólag a háború utolsó napjaiban, egy repülőszerencsétlenségnek köszönhetően kerültek egy keletnémet tiszthez, aki aztán kemény valutáért adott tovább egyet egy stuttgarti régiségkereskedőnek.

A titokzatos repülőbaleset mint bizonyíték

Heidemann lelkes volt, a Stern szerkesztősége azonban szkeptikus, és hallani sem akartak a dologról. Végül egy kollégáját sikerült annyira feltüzelnie, hogy az NDK-ba utaztak, ahol meg is találták a lezuhant gép nyomait. Ez a része igaz is a történetnek: a világháború vége felé valóban szerencsétlenséget szenvedett egy titkos iratokat szállító gép, és ez igencsak érzékenyen érintette a Führert.

Ez elég is volt a két újságírónak ahhoz, hogy a sztori többi részét is – azaz a naplókat – igaznak vegyék, és kapcsolatba lépjenek a műkereskedővel.

A stuttgarti Konrad Fischer (a. k. a.: Konrad Kujau) náci emléktárgyakkal kereskedett akkoriban, s csak kevesen tudták róla, hogy ezek nagy részét maga hamisította. A Steifelnek eladott Hitler-napló is az ő műve volt, de a valóságban csak az az egy darab létezett, és Kujaunak esze ágában nem volt megcsinálni az egész sorozatot Heidemannék felbukkanása előtt.

Visszautasíthatatlan ajánlat

Az újságírók által a naplófolyam egészéért beígért kétmillió márka azonban elgondolkodtatta. Valahogy időt kellett szereznie a további hamisításokhoz, ezért kitalálta, hogy a naplókat csak egyesével tudja áthozatni az NDK-ból, ami hónapokig, évekig is eltarthat. Heidemann belement az üzletbe, így Kujau nekiállt a termelésnek.

Ezután Heidemannéknak már csak a pénzt kellett előteremteniük projektjükhöz. Mivel a korábban szkeptikus szerkesztőségben már nem bíztak, közvetlenül a lap menedzsmentjéhez fordultak, akik jóvá is hagytak egy naplónkénti 85 ezres summát, Heidemann-nak pedig egy szép kis megtalálói díjat (amit az újságíró később megfejelt még azzal, hogy a 85 ezret később önhatalmúlag 200 ezerre emelte, és a különbözetet lenyúlta).

A tárgyalásokról és a megegyezésről a Stern kételkedő szerkesztősége ekkor még semmit nem tudott, s mire az egész kiderült, a tulajdonosok már annyi pénzt elszórtak a projektre, hogy az újságírók elbizonytalanodtak. Ha ennyi pénzt költenek valamire, akkor annak igaznak kell lennie – gondolhatták.

Ráadásul az első írásszakértői vizsgálatok az eredetiséget támasztották alá: a sors iróniája, hogy a találomra felkért szakértők egy korábban Kujau által hamisított Hitler-kézirattal hasonlították össze a naplót. Egy másik, a rendőrségtől kért teszt ugyan több problémás részletre is rávilágított, de végkövetkeztetésükben csak annyit állapítottak meg, hogy a teljes értékeléshez több időre és vizsgálatra lenne szükség. A kézirat azonban már nyomdában volt.

Mindenkinek kellett

A Hitler-naplók felbukkanásának hírére – mint az várható volt – az egész világ felhördült. A Stern egy közel másfél éves sorozatban tervezte a megjelentetést, de előtte – természetesen szigorú titoktartást kérve – a kiadó képviselői az összes nagy sajtóterméket felkeresték.

A lapok sorra jelentkeztek a másodközlés jogáért, de olyan médiatulajdonosok is akadtak, akik előtte saját szakértőikkel vizsgáltatták meg a naplókat. A Rupert Murdoch vezette News Corp., amely a Sunday Times-ban tervezte lehozni az emlékiratokat, a világhírű Hitler-kutatót, Hugh Trevor-Ropert bízta meg a feladattal. Az eleinte szkeptikus történész – akárcsak a Newsweek által küldött Gerhard Weinberg – bekapta a horgot, és hitelesnek nyilvánította az anyagot.

A botrányos sajtótájékoztató

Az első kivonat megjelenésére 1983. április 25-éig kellett várni, amikor is a Stern bemutatta világraszóló felfedezését. A lap címlapján vörös betűk hirdették az előásott dokumentumot, a kiadó pedig filmmel, történészi jelenléttel megerősített sajtótájékoztatót szervezett féltett kincse bemutatására.

Az esemény azonban nem úgy sült el, ahogy tervezték: a hitetlenkedő újságírók vehemensen követelték a bizonyítékokat az eredetiségre, az ő megnyugtatásukra odarendelt Trevor-Ropert pedig időközben meggondolta magát, és kihátrált a Stern mögül.

Hamisítványnak is gyenge

A lap vezetősége megrémült, és rémületében azt tette, amit már az elején kellett volna: a dokumentumokat elküldte a német szövetségi levéltárnak. Arra a helyre, ahol aztán egy hét alatt megállapították, hogy az iratok nem eredetiek, és ahol a jelzőkkel sem spóroltak: felületes és gyenge minőségű hamisítványnak titulálták a naplókat.

Kiderült, hogy a naplóíráshoz használt eszközök egy része a háború utáni korból származik, ami pedig a naplók tartalmát illeti: a hamisító forrásként a Hitler beszédei és nyilatkozatai című könyvet használta, annak minden hibájával együtt. Nem tűnt fel korábban az sem senkinek, hogy amikor Kujau a naplók elejére gót betűkkel Hitler monogramját rögzítette, összetévesztette a gót ábécé A és F betűjeit, így mindenhol az FH monogram szerepelt. A Stern világraszóló felfedezése néhány nap alatt a lap történetének egyik legnagyobb kudarca lett. Nem mellesleg 19 millió márkát buktak a sztorin.

Heidemann mindent tagadott, azt állítva, hogy őt is megvezették, de a pénzlenyúlások miatt nem úszta meg börtönbüntetés nélkül. Szabadon bocsátását követően nem tudott többé talpra állni; amikor a Bildnek 2008-ban interjút adott élete nagy bakijáról, havi 350 eurós bevételről és 700 ezer eurós adósságról panaszkodott.

Kujau három évet töltött fogságban, utána pedig megnyitotta bevallottan hamisítványokat készítő boltját, ahol általa készített Van Gogh-, Monet-, Dalí, Picasso- és természetesen Hitler-képeket árult. Egyfajta médiaceleb is lett kézügyességének és hírnevének köszönhetően, amit kihasználva polgármester-választásokon is elindult (1994-ben Löbauban, 1996-ban pedig Stuttgartban), sikertelenül. 2000-ben halt meg, rákban.

Források:

Museum Of Hoaxes: The Hitler Diaries 
Melissa Katsoulis: Telling Tales – A History Of Literary Hoaxes
Bitter Memories: ‘Hitler Diaries’ Discoverer Living on Welfare