A hétvégén egy idióta pókos óriásgumicukrot látva jutott eszembe a legenda, amit még Attila cáfolt meg a Legendavadászatban.

A képtelenség, hogy álmunkban pókokat nyelünk le, világszerte ismert. Egyes esetekben a mese engedőleg négy pókra szorítja az éves adagot, máskor viszont igen bőkezűen bánik az eledellel: Pennsylvaniában például mintegy háromnegyed kilónyi adagot jegyeztek le egy életre vonatkoztatva. Ez körülbelül huszonötezer példányt jelentene, ennek elfogyasztásához egy átlagos életkort megélő magyar férfinak az esténkénti egy darab pók rendszeres benyelése sem lenne elég.

A valóságban persze annyiféle ritka véletlennek kell egybeesnie, hogy álmunkban egy eleven pókot egyben lenyelhessünk, hogy a lehetőség gyakorlatilag kizárható. Nem csak a pók küzdene ez ellen minden erejével, de az emberi anatómia sem igazán kedvez az efféle éjszakai nassolásnak.

Miért utáljuk a pókokat? 

A könyvben Attila ezen is elmerengett. “Mióta világ a világ, a pókok az enyészet hírnökei: boszorkányok cimboráiként ábrázolják őket, rendszerint ódon kastélyok padlásán. S valóban, a háborítatlan, elhagyatott helyeket kedvelik, poros, sötét és borzongató zugokban tűnnek fel leginkább, nem kell hát túl nagy asszociációs ugrást tenni, hogy az ilyen helyek hátterével eljussunk a félelemig, pedig – újabb ironikus pont – ezek a nyugodt állatok éppen azért kedvelik az eldugott zugokat, mert ott nem háborgatja őket senki” – írta.

A pókok köré mindig is rengeteg misztikus jelentéstartalom társult. Hálóját gyógyításra, magát az állatkát átkokhoz használták legendakincsünk boszorkányai. Tény az is, hogy a kifejlett példányok harapnak és egyes esetekben komoly fájdalmakat okozhatnak. Egyes ritka esetekben. Legtöbbször azonban csak helyi duzzanatot eredményez mérgük, és inkább csak kellemetlenséget – kisebbet, mint a kevésbé démonizált darazsak. Magyarországon két pókunk okozhat komolyabb kellemetlenséget, azaz nagyjából a méhcsípésnek megfelelő duzzanatot és fájdalmat: a dajkapók és a vízipók néven elhíresült búvárpók.