Agyunk bármiből könnyen arcot varázsol, legyen szó egy mutáns paradicsomról, egy érdekes szikladarabról vagy egy odakozmált palacsintáról.  A Massachusetts Institute of Technology tudósai a Wired által közelmúltban idézett kutatásukban azt nézték meg, hogyan működik ez a fajta észlelés.

Egy csoport tagjait arra kérték, osztályozzák az eléjük rakott képeket aszerint, hogy azok mennyire hasonlítanak egy arcra, miközben Pawan Sinha professzor munkatársai funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálattal (fMRI) nézték agyuk működését.

A kutatók eltérő aktivitási mintákat találtak az agy két féltekéjében, amiből megállapították: agyunk bal féltekéjének a szerepe az, hogy osztályozza a képet aszerint, az mennyire hasonlít egy arcra. Azt azonban már a jobb félteke dönti el, hogy emberi arcról vagy valami másról van szó. (A kutatásról itt olvashattok valamivel részletesebben.)

Pawan Sinha-ék egy másik, aggyal kapcsolatos kutatását az MTI idézte, még áprilisban.

Gömb vagy kocka?

“Képzeljük el – írta 323 éve William Molyneux ír politikus John Locke nagy brit gondolkodónak -, hogy egy születésétől fogva vak ember, aki megtanulta pusztán tapintással azonosítani a tárgyakat (például egy gömböt vagy egy kockát), hirtelen képes lesz látni. Mielőtt megérintené emberünk a tárgyakat, pusztán látással meg tudja-e állapítani, melyik a gömb és melyik a kocka?” – volt e kutatás alapkérdése.

A választ keresők egy része úgy vélte, hogy tiszta lappal születünk, felhalmozott tapasztalataink összessége adja, amire egy adott pillanatban képesek vagyunk. A másik irányzat képviselői szerint az emberi elmében veleszületetten jelen vannak “tudások”, melyek arra várnak, hogy látással, hangokkal és érintéssel aktiválják őket. Ha egy vak ember, aki csodás módon visszanyeri látását, azonnal különbséget tud tenni a kocka és a gömb között, az azt jelentené, hogy e tudás veleszületett – idézte a kutatást az MTI.

A kérdés vizsgálatára Sinha egy programot indított el 2003-ban Újdelhiben, öt születése óta vak gyermek részvételével. A szemjavító műtét után ellenőrizték a páciensek látását: a teszten csaknem 100 százalékot értek el az alanyok. A tapintással való felismerést ellenőrző teszten ugyancsak közel ilyen jó lett az eredményük.

Ezt követte a kritikus teszt, melyben már látás alapján kellett volna felismerniük a formákat. Ebben a vizsgálatban az eredmények azonban nem voltak jobbak, mint a találgatás sikerességi aránya, tehát nem volt kialakult kapcsolat elméjükben.

Molyneux kérdésére tehát a válasz: nem. A hirtelen látóvá lett vakok tapintással szerzett tapasztalatai nem voltak elegendőek arra, hogy pusztán látással azonosítsák a tárgyakat. Legalábbis nem azonnal. A kutatás ugyanis azt is bizonyította, hogy az alanyok nagyon gyorsan, körülbelül egy hét alatt pótolták a látásból kiesett éveket.