Apámtól a Zvezdán kívül egy másik csapat szeretetét is örököltem, sőt, talán előbb voltam emtékás, mint zvezdás. Bizonyíték erre az az 1987-es, kézzel írt versem a 4-3-ra végződött Tatabánya-MTK meccsről, amiben többek között ilyen rímpárokkal dobálózom: „Szeibi rúgja a szabadot / nincs ki védje azt a nagyot”.

Idővel aztán elhalványult az MTK képe. Pedig a Hungária körútiakban meglenne minden, amiért egy csapatot szeretni érdemes: tradíció (1888-as alapítás!), legendás játékosok (lásd lentebb), szép eredmények (23 bajnoki cím), elnyomás (történelem), kiesés (háromszor is) és feltámadás.

Egyetlen dolog hiányzik csak, de az nekem nagyon: a szurkolók. Az ultra típusú szurkolás híveként a Hungária körúti pályán nem találtam meg azt az izgalmat, amit például a Marakanában, így aztán egy idő után nem nagyon jártam ki. Utoljára 1997-ben voltam a Hungária-körúti pályán, azóta afféle csendes szurkolóként követem a csapat eredményeit.

Amikor arról kérdeztek, miért nem járok ki, mindig ezt válaszoltam: ”minek menjek, nem jár már oda senki, fák nőttek a lelátón”. Merthogy erre emlékeztem úgy tizenöt évvel ezelőttről, de az utóbbi időben – a sztori valószínűtlensége és a múltkori emlékezős baki után – elbizonytalanodtam a történet valóságtartalmát illetően.

A hétvégén aztán újra kimásztam a Szigetszentmiklós elleni másodosztályú meccsre, és megbizonyosodhattam: ha fák nem is, de két hatalmasra nőtt díszbokor valóban ott figyel az egyik rég lezárt lelátó előtt, az Orth-szobrot körülölelve (lásd a képet jobbra).

Ennyi az én sztorim, de hogy ne csak az általam kreált történet le nem leplezéséről szóljon a bejegyzés, íme néhány híres emtékás anekdota az A magyar futball anekdotakincse című gyűjteményből.

Schaffer

Az MTK a húszas évek elején egy bécsi tornán vett részt, és 2-2-re állt a döntőben az Amateure-rel, az Austria elődjével. Két perc volt hátra, amikor úgy 20 méterre az osztrákok kapujától szabadrúgást ítélt a bíró az MTK javára. Schaffer letette a labdát és kikiabált Braunnak a jobbszélre:
– Csibi, szaladj a serlegért!
Aztán egy hatalmas gólt rúgott a jobb felsőbe.

Schaffer vs Cseh II

Legjobb napjain Cseh II Lászlónak minden bejött. Még az is, hogy közepes erősségű lövése nyomán a labda kiszakította a hálót. Az ünneplésre mindig kész publikumnak több se kellett. Felállva, hosszan tartó vastapssal ünnepelte a Hungária csillagát.
Egy túlfűtött fiatal odakiáltott a díszpáholyban ülő Schaffer Alfrédnak:
– Na Schaffer úr, mit szól? Lőttek maguk annak idején akkora gólokat, hogy a háló kiszakadt?
Spéci, a futballkirály, akinél jobban talán csak Puskás rúgott, szenvtelenül rázta meg a fejét:
– Nem, mi nem lőttünk ilyeneket. Akkoriban még jobbak voltak a hálók…

Brüll

Brüll Alfréd mondta: Két kifogásom van a Hungária szurkolótábora ellen: 1. nagyon hangos. 2. nagyon kicsi.

Csibi

Mindenkinek van egy traumája, amit soha nem tud elfelejteni. Braun Csibinek az 1924-es párizsi olimpia volt: a büntetőspecialista jobbszélső ugyanis 11-est hibázott Egyiptom ellen. Válogatottunk 3-0-ra kikapott és kiesett. Braunt annyira megviselte a dolog, hogy ezután valamennyi edzés előtt és után tizenegyeseket rúgott.
A Színházi Élet egyszer megkérdezte tőle, hogy mi a kedvenc étele, itala, szeret-e főzni, és mit szeretné még elérni az életben.
Az utóbbira Braun a következő választ adta:
– Berúgni egy tizenegyest, Egyiptomnak.

Orth

Orth György szerénysége nem legenda: őt kérkedni, mellet döngetni senki nem látta. Mindazonáltal szívesen ingerelte a bősz fradistákat. Kedvenc alanyai közé tartozott Pataki Károly sportújságíró, akiről mindenki tudta, hogy az ereit is felvágná a Fradiért.
Sok-sok év után, a római olimpián egymásba botlottak. Ölelkezés, csókolózás, majd Orth kedvesen megkínálta a zsurnalisztát:
– Emlékszel, Karcsikám, amikor egy MTK-FTC meccsen tizenegy gólt lőttünk nektek, és én egymagam hatot rúgtam?
Pataki fancsali arccal bontakozott ki az ölelésből:
– A mindenségit neki. Harminc éve nem találkoztunk és te máris kezded!?

Csikar

Sándor Károly milliószor előadta, hogy került Budapestre.
“Egy gumijavító üzemben dolgoztam Szegeden. Egyik délelőtt pesti urak keresnek. Az, hogy topisan néztem ki, nem kifejezés. Egyik lábamon tornacipő, a másikon lyukas félcipő. Egyébként klottnadrág és svájcisapka volt az egész öltözetem. Képzeljék hozzá, hogy nagyon nyápic legényke voltam.
Hívtak az urak, hát kimentem. Látom ám az arcukon, hogy nagyon elámultak. Rá is kérdeztek, hogy tényleg én vagyok-e Sándor Károly. Biztosítottam őket, hogy tényleg én vagyok. Erre összedugták a fejüket, hosszasan tanakodtak. Végre az egyik odaszól nekem:
– Ugorjál egyet, fiacskám!
De erre már dühbe gurultam és ingerülten válaszoltam:
– Miért ugornék? Nem vagyok én majom!”
Sándor Károly bemutatkozott az MTK vezetőségének.

Csikar kontra Dalnoki

A Sándor-Dalnoki párviadalok az ötvenes-hatvanas évek labdarúgásának legszikrázóbb, egyben legszórakoztatóbb epizódjaiként élnek a szurkolók emlékezetében. Az MTK jobbszélsője és a ferencvárosi betonhátvéd gyakorta a színfalak mögött rákezdett a kóstolgatásra.
Topognak a csapatok a játékoskijáróban, várják, hogy a bíró kivezesse őket az örökrangadóra. Csikar “vezette a világos bábukat”. Így hangzott a megnyitás:
– Te, Jenő, Leöntöttek a pincémbe 30 mázsa fát. Te, mint favágó, gyorsan felhasogathatnád…
Dalnoki soha, senkinek sem maradt adósa:
– Te, Csikar! Vállalom. Te majd szépen odatartod a lábadat tuskónak, és akkor még aprófát is hasogatok…
Olyan is megesett, hogy páros showjuk után mindkettejüket kiállították. Megbeszélték, hogy a fegyelmi bizottság előtt a csillagot is letagadják az égről. Folyt a műsor vastagon:
Jenőkém, Csikarkám, szevasz, helló, öreg harcos. Hadd öleljelek meg. Jól vagy? És a család? – helyeskedtek egymás vállára borulva.
A szigorú megtorlásra készülő bizottsági tagok tehetetlenül szemlélték a túlcsorduló szeretet véget nem érő gesztussorozatát. Az elnök megsokallta.
– Hordják el magukat, csókolózzanak máshol…
Az ajtó túloldalán Sándor megkeményítette a szívét:
– Vigyázz, Jenő! Legközelebb úgy lerúglak a pályáról, hogy reptedben a partzászlót is magaddal viszed…

Az örökrangadók históriájában egyedülálló gólt fejelt Kovács Imre, a kék-fehérek agytrösztje. Kovács felugrás közben bal könyökkel úgy szegycsonton vágta Mátrait, hogy Sanyi napokon át OTP-részletre vette a levegőt, jobbal pedig kiverte Gulyás Géza két szemfogát, s tetejébe gól fejelt.
A fradisták káromkodtak, Csikar pedig vérlázító mosollyal szemlélte a sebeit nyalogató kompániát. Mátrai dühbe gurult:
– Megállj, Csikar, mindjárt szólok Dalnokinak…
– Az isten szerelmére, csak azt ne! – rimánkodott az apró szélső. – Megígérem, hogy a labda közelébe sem megyek egész meccsen, csak nehogy rám uszítsd Jenőt.
A könyörgés hatott, Dalnoki pórázon maradt. Két perc telt el, Sándor elviharzott, bevágott egy pazar gólt, majd ugyanazzal a lendülettel levágtatott a pályáról és cserét kért.
Aztán csak nézett az oldalvonalon túlról azzal az ördögi vigyorral az ábrázatán.

Update: amíg írtam, újra visszajött minden. Megyek is.