“Rendkívül sok Molnár-anekdota él kint, gyakran nyomtatásban is megjelentek ezek. Hallom néha, amikor a televízióban azt mondják Feriről, hogy a legjobb barátjuk volt, pedig talán csak egyszer ebédelt velük. Különben erre is van egy nagyon kedves Molnár-anekdota. Amikor megismerkedtek Tristan Bernarddal, aki szintén jó humorista volt, és jó mondásai voltak, azt mondta neki Feri: ‘Önnek nagy tisztelője vagyok, de legjobban szeretem azt a történetét…’, s elmesélt egy anekdotát. Mire Tristan Bernard: ‘Nagyon jó történet, csak nem tőlem ered. De jegyezze meg, fiatal barátom, hogy egy író olyan, mint a karácsonyfa, mindenki, aki arra jár, ráakaszt valamit. Néha szépet, néha kevésbé szépet. Ha az ember elfogadja a jót, ne tiltakozzon a rossz ellen.’ Ezt Feri megtartotta. Rengeteg történet terjedt el az ő nevében. Olyanok is, amelyeket sose mondott, s amelyek nem is olyan jók. Én többször kérdeztem tőle, hogy: ‘Ezt te mondtad, te mondtál ilyen hülyeségeket?’ ‘Dehogy! – felelte – de ha nem tiltakozom a jó történet ellen sem, amit mondok, a rosszak ellen sem tiltakozhatom'” – olvasható Vezér Erzsébet Darvas Lilivel készített, 1966-os interjújában.

“Köszönöm, barátom…”

A Darvas Lili által “kipontozott” Tristan Bernard-történetet egyébként megismerhetjük Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című könyvéből.

Eszerint “a francia író egyszer 80 000 frankot keresett és berakta az állami bankba, a Banque de France-ba. Valahányszor elsétált az épület előtt, megelégedéssel vette tudomásul, hogy fegyveres őr áll az ajtó előtt. Aztán rosszabb napok következtek, hol ötezer frankot szedett ki a bankból, hol tízezret, míg végül egy szép napon kivette az utolsó tízezer frankot is. Amikor ezzel az összeggel a zsebében kilépett a főkapun, az őrt álló katonához lépett, vállon veregette, és így szólt hozzá: ‘Köszönöm, barátom, most már hazamehet.'”

Ezt mesélte el Molnár Bernardnak, amire a francia úgy felelt, ez bizony nem vele történt meg. Molnárt bevallása szerint először bosszantották a rá ragadt történetek, melyek sokszor egyáltalán nem voltak humorosak:

“A nekem tulajdonított anekdotáknak és ‘szellemes’ megjegyzéseknek (köztük a legtöbb eléggé gyenge és maliciózus), amelyek negyven éven át a sajtóban, sőt könyvekben is mint görbe tükörben mutattak be, legalább a fele nem tőlem származik. Életemben már sok vidám történetet meséltem, de fájdalom, pont azokat kapcsolják a nevemhez, amelyeket nem én találtam ki” – kesergett.

Molnár és a himlős lány története

De divatban volt az is” – folytatta -, “főképpen budapesti és bécsi kávéházak törzsasztalainál, hogy egyesek, akik anekdoták elhelyezéséből éltek, a szakállas történet apaságát nekem tulajdonították abban a reményben, hogy a humoros árut így jobban el lehet adni.”

Így járt például azzal a történettel, amelyben az első világháborúból hazatérő katonát kedvese sűrűn lefátyolozott arccal fogadja, mert időközben elcsúfította a himlő. Azonban a vőlegény a csatában elveszítette a látását, így sosem tudta meg, hogy szerelme megcsúnyult. Összeházasodtak és éltek boldogan. Mindezt egy bécsi lap újságírója úgy adta elő, mintha ezt a haditudósítóként dolgozó Molnártól hallotta volna.

Molnár mérges volt, de nem követelt cáfolatot a laptól. Négy évvel később, anyaggyűjtés közben azonban megtalálta a történet jóval korábbi változatát, ennek hőse egy gróf Hadik nevű huszártiszt volt:

“Ligne herceg emlékirataiban fedeztem fel a történetet: a szerző 1814-ben halt meg, tehát pontosan százkét esztendővel azelőtt, hogy – mint a bécsi lap állította – a ‘vadonatúj’ históriát Varsóból magammal hoztam. Évekkel később újra felfedeztem a mesét Tallemant de Réaux francia nemes (1619-1692) ‘Historiettes’ című könyvében” – emlékezett Molnár az újabb fordulatra.

Molnár idővel már fásultan vette tudomásul az ilyen eseteket. Titkárnőjét, Vandát azonban minden valótlan anekdota felháborította, különösen az olyanok, amelyek bántottak valakit.

„- Írja meg a főszerkesztőnek, hogy ez az otromba szellemesség nem magától származik – mondogatta.
– Azt akarja, hogy minden egyes esetben cáfolatot küldjek a lapoknak?
– Igen! Minden esetben.
– Nem is hinnének nekem. Fiatal koromban magam is rengeteg bántóan szatirikus anekdotát gyártottam.
– De most már nem gyárt ilyeneket.
Így vitatkoztunk. Nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy néha titokban maga írt a lapoknak. Ámbár ez csupán feltevés, azért jegyeztem fel, mert hiszen maga a gyanúm is ékes bizonyítéka annak, micsoda nagyszerű, hűséges jó barátnak tekintem Vandát” – emlékezett Molnár.

A bárónőtől az érett zöldig

És hogy lássátok, milyen történetekről van szó, fellapoztam három anekdotagyűjteményt (mondanom sem kell, tele voltak Molnár-sztorival); az alábbiakban ezekből szemlézek pár történetet.

Molnár Ferenc egy alkalommal egy antikváriusnál keresgélt, aki egy díszkötéses sorozatot ajánlott megvételre. Nagyon olcsón adta, de Molnárnak nem volt rá szüksége. Az árus nem adta fel, próbálta rábeszélni. “Nagyon szép példány. Szép kötés, tiszta, olyan, mintha új volna” – érvelt. Molnárnak azonban így sem kellett. “Pedig W. bárónőnek, a híres bankár feleségének a könyvtárából való” – próbálkozott az antikvárius. “Maga azt hiszi ezzel hat rám? Hogy megveszem, csak mert egy bárónőé volt?” – fakadt ki Molnár. “Nem, nem hiszem. Csak bizonyítani akartam, hogy tiszta példányról van szó, amihez senki hozzá nem nyúlt” – felelte a kereskedő.

(Bisztray Gyula: Jókedvű magyar irodalom)

***

Egy átmulatott éjszaka után Molnár keserű hajnalra ébred egy kőbányai plébánián. Fogalma nincs, hogy került oda, csak arra emlékszik, Konti Józseffel, a Népszínház mulatós karmesterével iddogáltak valahol. A házigazdától aztán megtudja, Konti társasága cipelte ki őt magával Kőbányára, Hock Jánoshoz, az irodalombarát plébánoshoz. Molnár bosszankodik, amiért kidőlt a sorból, nem bírta a strapát. Azonban hamar megvigasztalódik, amikor megtudja, hogy Krúdy Gyula, aki szintén kint volt velük Hocknál, pitymallatkor elindult haza, de csak a temetőig jutott – és ott is töltötte az éjszakát. “Ezzel rehabilitálva vagyok” – írta Molnár a naplójába. Mert ha egy nyírségi bohémet sírhalomra terít a bor, akkor egy józsefvárosi bohém pirulás nélkül alhatja ki mámorát a plébános nyoszolyáján.

Gellért Oszkár jó barátságban volt Molnárral, dolgoztak együtt, és több munkáját is nagyra értékelte. Mégis az volt már akkor a véleménye, hogy Molnár elpazarolja a tehetségét, tollát egyre inkább az anyagi szempontok vezérlik. Egyszer meg is kérdezte tőle, hogy felszínes komédiáinak írásánál milyen gondolatok vezérlik. Molnár a nyílt kérdésre nyílt választ adott: “Ha a Vígszínháznak írok, mindig arra gondolok, hogy a színházzal szemben levő Pick csemegekereskedő számára írok”.

Amikor Ermete Zacconi, a világhírű olasz jellemszínész az Ördög olasz változatát játszotta, a torinói bemutatóra a szerző Molnárt is meghívta. Az első felvonás végeztével függöny, tapsvihar. Kiáltások: Szerző! Molnár Zacconival együtt kilép a rivalda elé. A függönyt felhúzzák. Fütty. Molnár elsápad, a taps azonban csak erősödik. A függöny megint legördül, megint éles fütty. “Maestro – súgja rémülten a szerző – megbuktunk, hallja? Füttyögnek!” “Corpo di Bacco! – káromkodik Zacconi. – “Dehogy fütty. A függöny. Nem kenték meg a húzókerekeket.”

1912-ben Molnár – egy szerelmi kudarc után – veronállal megmérgezte magát, de életben maradt. A szerencsés kimenetelű öngyilkosság után Bródy Sándor, Molnár atyai barátja, aki maga is követett el már nem kevésbé szerencsés öngyilkossági kísérletet pisztollyal és csekély sérüléssel, kitartóan ugratta író- és öngyilkostársát. “Nem komoly ember maga, Feri” – mondta fitymáló kézlegyintéssel. “Méreg… veronál… Ez is öngyilkosság? Ugyan már…! Nem szégyelli magát?” Molnár egy darabig hallgatta, közbe is szólt egyszer-kétszer, végül dühösen kifakadt: “Idefigyeljen, Sándor bá’! Ne szaporítsuk a szót! Az tanítson engem öngyilkosságra, akinek sikerült!”

A Liliom berlini felújítása, a húszas években magával ragadta a publikumot. Molnár elégedetten hallgatta a tapsvihart, amely újra és újra a függöny elé szólította. A második felvonás ovációja után a társalgóba ment, és cigarettára gyújtott. Arra riadt fel, hogy egy neves színházi újságíró szólongatja: “Drága mester! Gratulálok, ez aztán a siker. Még mindig tapsolnak.” Molnár, kicsit szenvelegve, de őszinte keserűséggel válaszolt: “Nincs maradéktalan boldogság. A zsöllye harmadik sorában, mindjárt a szélén, ül egy kopasz úr, és nem tapsol… Figyeltem a páholyból, figyeltem a rivaldáról, egész este karba tett kézzel ül. Miért nem tapsol ez az ember? Mi nem tetszik neki? Mi baja van velem? Nem értem…”

Molnár nem szerette az életrajzírókat, mármint azokat, akik az ő életéről akartak feljegyzéseket gyűjteni. Rendszerint elzárkózott minden felvilágosítás elől. Az egyik kicsit erőszakosabb biográfusnak így válaszolt: “Idehallgasson, barátom! Engem egyáltalán nem érdekel, hogy eddig mi történt velem. Ha örömet akar nekem szerezni, azt írja meg, hogy ezután mi lesz.”

(A fentiek mind: Békés István: Új magyar anekdotakincs)

***

Egy forró New York-i napon, a negyvenes években Molnár egy barátjával ballagott a Broadway-en. Homlokáról patakzott a víz, a levegőt nehezen szedte. Egyszer csak megállt, és ezt mondta: “Hogy én miért jöttem ide, azt tudom. De hogy az amerikaiak miért jöttek ide, azt nem tudom megérteni.”

Az író másodmagával ment New York utcáin, és egy kereszteződéshez érve megállt. “Mehetünk” – mondta kísérője – , a lámpa zöld”. – “Nem megyek – felelte Molnár. – Már nagyon érett zöld”.

(Békés István: Legújabb magyar anekdotakincs)