Hát ezt kár volt leleplezni, egy világ omlott össze bennem” – érkezik menetrendszerűen a komment a Facebookon, ha egy történelmi tévhitről vagy közkedvelt városi legendáról írok. Aminek az apropóján rendre kifejtem, hogy szerintem meg egy jó sztori egyáltalán nem lesz kevesebb a “leleplezéssel” (amit én jobban szeretek kontextusba helyezésnek hívni), hanem éppenhogy több, mint önmagában. Mert egyetlen jó sztori helyett kapunk egy egymásból kinövő történetcsokrot, ami összességében jóval többet elmond az adott személyről, korról, társadalomról – sőt, saját magunkról is.

Hasonló hozzáállást képvisel nemrégiben megjelent, Legendahántás című könyvében Milbacher Róbert író, a Pécsi Tudományegyetem oktatója is. Könyvének előszavában leszögezi:

“Hiszen akiről vagy amiről beszélünk, az közöttünk van, és ahhoz nekünk is közünk lehet. A szóba hozott legendák és hiedelmek élő kapcsolatot teremtenek például az adott szerzővel, és egyfajta ismerősség illúzióját keltik. (…) Ezeken a mendemondákon keresztül lesz személyes közünk hozzájuk. Ezért aztán ez a könyv nem leleplezni akarja a kulturális hiedelmeinket, hanem meg akarja mutatni azt a tudományos módszerekkel kideríthető valóságot, amiből táplálkoznak.”

A könyv alcíme 50+1 tévhit a magyar irodalomban, de ez inkább csak egy jól hangzó kiadói marketingfogás. Bár a Legendahántásban tévhitleleplezések is vannak szép számmal, sok fejezetben inkább irodalmi érdekességekről, furcsaságokról olvashatunk, vagy a szerző gondolatait ismerhetjük meg egy-egy kiválasztott témáról. És az univerzálisan hangzó magyar irodalom megjelölés is csak a szerző kutatási területéhez tartozó 19. századi magyar irodalmat takarja, de ez már az előszóból kiderül.

Mindez persze nem von le az egyébként szórakoztató és tanulságos könyv értékéből. Csak azért említem meg, hogy figyelmeztessek: ha valaki esetleg arra várva lapozná át gyorsan a könyvet, hogy mielőbb huszadik századi kedvencéhez érjen, annak a könyvzáró Tompa Mihály történetekhez érve hiányérzete lesz.

Az alábbiakban – kedvcsinálóként – a Legendahántásból válogatok ki és mutatok be öt érdekes témát.

Tényleg ki akarták tiltani a Himnuszt a katolikus templomokból?

Milbacher szerint – bármennyire is furcsán hangzik ez korunkból nézve – kis túlzással valóban felmerült egy ilyen lehetőség a huszadik század elején. A vita oka pedig teológiai eredetű volt.

Egyrészt a bűnökért előre történő megbűnhődés katolikus szempontból szinte eretnekségszámba ment akkoriban (Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!”). Másrészt egyesek szerint a szövegben megjelenő, anyagi jellegű kérlelések is méltatlanok egy imához (“Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel”).

Mivel azonban a Himnusznak addigra komoly hivatalos kultusza volt, ezzel az elméleti vita nagyjából el is dőlt – a vád alóli felmentést sürgetők javára. Mindezek mellett a vitának olyan hozzászólója volt, aki teológiai érvéssel próbálta legitimálni Kölcsey szövegét.

Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása?

A “nagytermészetű”, testi adottságaival sokat dicsekvő Berzsenyi Dániel nem egyszer gúnyolódott Kölcsey Ferenc testi fogyatékosságán. Egy Kölcsey által írt, ledorongoló kritikára válaszul például úgy fogalmazott:

“Érzem én is az egyszerűnek kellemeit, ’s követém is azt munkáim nagyobb részében; de érzem azt is, hogy az egyszerű mellett vagynak más nemű szépek is, mellyeket csak azok nem látnak, kiket vagy a’ sanda theoria, vagy a’ mostoha természet a’ dolgok egyoldalú szemléletére szorított.

(Kiemelés tőlem.)

Egy másik panaszkodó levelében pedig így írt:

“Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott.”

A finom, művelt entellektüel Kölcsey és a vaskos, bárdolatlan földesúr Berzsenyi közötti ellenérzés kölcsönös volt. Egy Szemere Pál által írt levélből például kiderül, hogy egy felolvasáson “Kölcsey nevetett orra alatt, midőn Berzsenyi Hármőniát, Melanchőlîát ejtett kimondásában”.

Hol is született Petőfi?

A Petőfi szülővárosáról szóló, nemzeti-ideológiai felhangoktól sem mentes vita egyik kiváltója az, hogy a költő keresztlevele és későbbi, verses vallomása között ellentét feszül. Előbbi ugyanis a kiskőrösi születést sugallja (és nagy valószínűséggel ez a helyes megfejtés), utóbbi viszont Félegyházát.

Milbacher szerint ennek az ellentmondásnak a feloldása az, hogy Petőfi a Szülőföldemet épp akkor írta, amikor 1848-ban felkereste reménybeli választói körzetét. Vagyis egyfajta propaganda, még ha annyi igaz is a félegyházi eredetből, hogy egyéves korától mégiscsak Félegyháza volt a költő eszmélkedésének színtere.

Hogyan és mikor keletkezett A walesi bárdok?

A közismert legenda szerint amikor Ferenc József és felesége 1857-ben Magyarországra látogatott, arra akartak fenyegetéssel rábírni magyar költőket, hogy írjanak dicsőítő költeményt tiszteletükre. Amire – így a narratíva – Arany dacosan kilökte az asztalra A walesi bárdokat.

Milbacher azonban rámutat: ebből a történetből semmi sem igaz. Bár Aranyt egy kormánypárti lap főszerkesztője valóban felkérte egy tisztelgő vers megírására, ő ezt – egészségi állapotára hivatkozva – udvariasan visszautasította. Persze egy diktatúrában egy efféle mentegetőzés bármit is jelenthet, de dacos visszautasításról semmiképp nincs szó – mutat rá Milbacher.

Mindemellett az sem teljesen egyértelmű, mikor született a mű. A kurucos ellenállásról szóló verziók szerint Arany a költeményt a császárlátogatás alatt írta. Milbacher szerint viszont ez nem igazolható. Sejtése szerint Arany csak Széchenyi István 1858-as, a császárlátogatás szatírájaként értelmezhető Blickjének hatására kezdte el írni a verset. És csak jóval később, feltételezhetően az 1861-es országgyűlés feloszlatása után fejezte be.

És hogy a dacos szembenálláshoz képest mennyire komplexebb Arany János Ferenc Józsefhez való viszonyulása, arra Milbacher egy külön fejezetben mutat rá. Ebből kiderül, hogy Arany – valószínűleg egyfajta burkolt békegesztusként – 1857-ben mégiscsak írt egy köszöntőfélét az uralkodónak, ami később sem tagadott meg.

Mi volt a titka Tompa Mihálynak?

Milbacher annak a titokzatos csomagnak a történetére is kitér, amelyet az akkor már nagybeteg Tompa Mihály adott le – 50 évvel későbbi felbontásra – 1868-ban, két hónappal a halála előtt a jászóvári levéltárba. Miután a csomag létezése a sajtóba is kiszivárgott, az erősen üldözési mániás Tompa képtelen fedősztorik sorával próbálta félrevezetni a paksaméta tartalmáról érdeklődőket. Annyit azért sejteni lehetett, hogy Tompa emlékiratairól lehet szó, amit a szerző – állítólag felesége tanácsára – azért titkosított hosszú időre, hogy ne sértődjenek meg a benne említettek.

Ezek után nem csoda, hogy az irodalmi nyilvánosság ötven évig izgatottan várta, mik derülnek ki az emlékiratból. Sokan reménykedtek például abban, hogy fény derül a szerző Petőfivel való összeugrása okára, vagy esetleg más neves alkotók bűnös szokásaira. Ilyen felvezetés után a Fekete Könyv 1918-as publikálása nagy csalódást okozott, ugyanis semmilyen súlyos titokról nem rántotta le a leplet. A szöveg nagy része Tompa lelkészi szolgálatához kapcsolódó történeteket tartalmaz, amik – ha a maguk környezetében, a maguk korában okozhattak is volna fejfájást Tompáéknak – az irodalomtörténet szempontjából érdektelenek.

Update | Élesítés után találtam egy témát a kiadó honlapján a szerző videós feldolgozásában:

Orosz kém volt-e Petőfi? Részlet Milbacher Róbert Legendahántás című könyvéből

„Petőfiről mindmáig a legkülönfélébb pletykák és mítoszok keringenek, sőt teremtődnek, mintha még mindig élne. Úgy látszik, a magyar kulturális emlékezet neh…

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!