Bár az oltásellenes mozgalmakat sokan kapcsolják Andrew Wakefield hírhedt és azóta többszörösen is megcáfolt, 1998-as tanulmányához, ennél jóval korábbra visszavezethető ellenkezésről van szó. Ennek a hosszú útnak néhány emlékezetes állomását mutatja be Illényi Balázs HVG-ben megjelent cikke, amelyben a szerző egészen Edward Jennerig, a himlő elleni oltás kifejlesztőjéig nyúl vissza.

Tüntetések, perek és utcai harcok világszerte

Jenner 1796-ban jött rá arra, hogy a tehenészlányok azért nem fertőződnek meg fekete himlővel, mert munkájuk közben már átestek az enyhébb lefolyású tehénhimlőn. Oltása azonban sokakban ébresztett aggodalmat, miután azt hallották: egyesek beadásuk után súlyosan megbetegedtek vagy meghaltak. Az állítás – írja Illényi – akkor persze nem volt teljesen megalapozatlan: egyrészt a vakcinát gyakran képzetlen orvosok adták be kezdetleges technikával, másrészt az oltás minősége is változó volt. Az egyház pedig azért ellenezte az eljárást, mert annak során alacsonyabb rendű élőlényekből származó anyagok kerültek az emberbe.

Az ellenállás csak tovább erősödött, amikor Angliában a 19. század közepén elrendelték a három hónaposnál fiatalabb csecsemők kötelező beoltását, majd később az ezt megtagadók akár börtönbüntetést is kaphattak. Bár a magas halálozási rátájú himlőt még a túlélők sem úszták meg komoly következmények nélkül (a betegség utóhatásai között volt többek között a szem elvesztése, a hajhullás, a végtagtorzulás és a hegek), egyesek nagyobb veszélyként élték meg szabadságjogaik sérülését a kötelező oltás bevezetése által.

A kor pamfletjei a vakcinázást a szegények elleni összeesküvésnek állították be, és az oltásellenes harcba olyan hírességek is beszálltak, mint George Bernard Shaw író és Alfred Russel Wallace természettudós. A küzdelem egyik központja Leicester városa volt, ahol – a lakosság erős ellenkezése miatt – a városvezetésnek nagymértékben kellett támaszkodnia olyan alternatív eszközökre is, mint a karantén és a kontaktkutatás – igaz, ez a módszer egész jól vizsgázott a városban. Az oltástagók ellenállása és a Leicester-módszernek nevezett elkülönítés hatására a kormányzat végül 1898-ban eltörölte az oltás megtagadásáért járó büntetést – derül ki a cikkből.

Ami az Egyesült Államokat illeti: ott a kötelező vakcinázást Angliához képest lassabban vezették be az egyes államok. A harc nagyobb részben az utca helyett a bíróságokon folyt, több helyütt az ellenzőknek sikerült is visszavonatniuk a törvényt. Egészen addig, míg a Legfelső Bíróság 1905-ben le nem szögezte: az államnak joga van korlátozni polgárai személyes szabadságát, ha nagyobb veszély és a közösség egészségügyi érdeke ezt kívánja.

Illényi cikke Rio de Janeiro utcai erőszakba torkolló oltásellenes harcát is felidézi. A brazíliai városban a 20. század elején kötelezővé tett oltás kapcsán többek között olyan álhírek is elterjedtek, miszerint az oltóbrigádok tagjai levetkőztetik a nőket, hogy aztán intim testrészeikbe adják be az oltóanyagot. A barikádokkal, gyújtogatással és fosztogatásokkal kísért ellenállásnak egy hét alatt legkevesebb 30 halottja, 110 sebesültje és több száz letartóztatottja volt – olvasható a cikkben. A kormányzat akkor végül meghátrált, de pár év múlva csendben újra bevezette az oltást.

Védőoltás Albániában 1914-ben, ahol – legalábbis a Tolnai Világlapja cikke szerint – az oltásokat a tengerparton, a szabad ég alatt kellett végezni.

Antivakcinációs mozgalmak Magyarországon

Amikor a reformkor egyik sokoldalú egyénisége, Nagy Károly matematikus, csillagász összeállította a legfontosabb történelmi események listáját a Kr. e. 776-os, első olimpiától 1829-ig, csatolt hozzá egy hét tételből álló, a tudomány legjelentősebb eredményeit jegyző listát is. E lista hatodik tétele ez volt: 1796 – az oltás vakcina behozatala – írja Kiss László az Égnek legszebb ajándéka – Barangolás a himlő elleni védőoltás magyarországi kultúrtörténetében című munkájában. Majd mindjárt hozzá is teszi: vakcinákkal szembeni kételyek persze idehaza is voltak – méghozzá mindjárt az oltás megjelenésének pillanatától kezdve.

Kiss a hazai himlőoltás egyik úttörőjének, Nagy Sámuelnek az 1801-es munkáját idézve leírja, hogy a vallásos szülők például azért ellenezték gyermekük beoltását, mert nem akarták “Isten jussába” ártani magunkat. E vád ellen így érvelt például a Magyar Kurir 1802-ben:

„Az Isten Oskolája az éhség, szomjúság, hideg, nyavalya, halál… ezen fenyítő mesterek által oktatja s kénszeríti az Isten az embereket olyan eszközöknek fel keresésére, a mellyek mellett ép, egésséges, és hosszú életet élhessenek… És ilyen áldott eszköz a tehénhimlő is…”

Más szülők attól féltek, hogy a tehénhimlővel beoltott gyermekük elkaphatja „az ökrök és tehenek nyavalyáit”. Ezekre a félelmekre Márkus Sámuel 1811-es tévhitoszlató írásában úgy válaszolt, hogy már csak azért sem kell félni, mert az anyatej helyett tehéntejjel táplált csecsemő sem kapja el a négylábú nyavalyáit.

Egy másik korabeli ellenvetés azt sugallta: lehet, hogy a tehénhimlő beoltása használ a herbateán élő németnek, belgának és angolnak, de nem a magyarnak, “aki még az Annya emlőjéből is jó féle kenyérből, erős borbúl, husból, síros tészta furkókból készült tejet szopik.” A Magyar Kurir válasza erre az volt: a „gyenge ételű idegenek” halálozása ugyanolyan, mint a magyaroké.

A 19. század második felének egyik legismertebb oltástagadója az a Schaller János székesfehérvári doktor volt, akinek érdeklődése a védőoltás iránt már medikus korában elkezdődött. Tudományos bizonyítékokat nélkülöző álláspontjának egyik visszatérő vádja az volt, hogy az oltás nemhogy nem nyújt védelmet, de több az áldozata, mint magának a betegségnek. Schallert sorozatos kudarcai sem tántorították el “küldetésétől”, de csak annyit sikerült elérnie, hogy oltástagadó tevékenysége révén idővel országos ismertségre tett szert.

Kiss könyve szerint új lendületet kapott az antivakcinás mozgalom azután, hogy az orvostudomány az 1860-as években beismerte: a bujakór (szifilisz) átvihető himlőoltás által – legalábbis azon ritka esetekben, amikor az oltóanyag szifiliszben szenvedő beteg himlőhólyagjából származik. Erről a vádról a Népnevelők Kalauzának mítoszoszlató szerzője így írt 1868-ban:

“… a bujakórnak ily módon való átvitelével azonban nem az oltást mint olyast, hanem csakis az oltónedv vigyázatlan választását, — a könnyelmű oltást lehet vádolni; a védhimlöoltásnak megmarad az érdeme s csak az oltóorvost terhelheti a vád és a felelősség; s habár az 1798 óta beoltott milliók és milliók közt az ilykép átültetett bujakórnak alig 30 vagy 40 esete van az összes orvosi irodalomban följegyezve, mégis e tárgy sokkal komolyabb s fontosabb, hogysem ne a legnagyobb gondot és figyelmet fordítanék mindannyian az ily lehetőségre és annak elkerülésére…”

A talajt a magyar oltásellenzők lába alól – persze csak átmenetileg – az 1876-ban elfogadott közegészségügyi törvény húzta ki, amely a himlő elleni védőoltást kötelezővé tette – írja Kiss.

Címlapfotó: Tolnai Világlapja, 1915. március 25. A képen a tífusz elleni oltás beadása látható.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!