A rendelkezésre álló információk az 1918-as spanyolnátha-járvány idején is nagyban meghatározták az emberek viselkedését és félelmeit, valamint az orvosok és hatóságok lépéseit – és esetenkénti tévedéseit. Géra Eleonóra A halál villamoson érkezett című tanulmánya a Fővárosi Közgyűlés jegyzőkönyvei alapján nyújt betekintést az 1918-as budapesti járvány elleni védekezésbe és társadalmi hatásaiba. Az alábbiakban ebből a munkából szemlézek néhány olyan érdekességet, amely az információhiánnyal illetve az információ visszatartásának hatásaival kapcsolatos.

Hogyan lehet megfogni egy ismeretlen kórt?

Bár Magyarországot a 19. század utolsó évtizedétől kezdve több influenzajárvány is érintette, még az 1918-as járvány elleni védekezést is nagyban nehezítette, hogy nem sikerült pontosan azonosítani se a kórokozót, se a fertőzés mechanizmusát. A korszakban ugyanis a vírusok létezése még ismeretlen volt, így a tudósok különböző baktériumtörzseket gyanítottak a háttérben.

Kicsit utánéztem én is a betegség kezdeti megítélésének, és a Friss Újság egy 1918 júliusi számának Megérkezett a spanyol influenza Budapestre című rövidhírében az alábbi, a betegséget szinte bagatellizáló leírást találtam:

“Végre elérkezett Budapestre is, minket csak nem kerül el ilyen kedves vendég?! A betegség igen enyhe lefolyású, mindössze három napig tart és hasonlatos az influenzához. (…) A betegség magas láz és légcsőhurut kíséretében jelentkezik, de igen enyhe lefolyású, úgyhogy aggodalomra nincsen semmi ok”.

A lapnak nyilatkozott Bálint Rezső egyetemi tanár is, aki – a vezetése alatt álló I. számú belklinika első és addig egyetlen “spanyol betege” alapján – arról adott hírt, hogy “a betegség, amely az úgynevezett spanyol betegség jellegével bir, teljesen enyhe lefolyású volt és a górcsövi vizsgálat alapján sikerült a betegben influenza-bacillusokat fölfedezni. Nézetem szerint a spanyol betegség nem más, mint igen enyhe lefolyása influenza, amely két nap alatt minden utóhatás nélkül elmúlik.”

De hogy a másik végletet is megjelenítsük: idővel az a rémhír is elterjedt, hogy a spanyol megbetegedések mögött valójában a tüdőpestis áll. Bár Korányi Sándor járványügyi szaktekintély ezt a híresztelést nyilvánosan is cáfolta, a szóbeszéd újra és újra szárnyra kapott. A Fővárosi Közlöny szerint Szabó Sándor tisztifőorvos 1918 októberében arról beszélt:

“Svájcban is ilyen hír volt, mely abból származott, hogy egy boncolásnál valaki azt mondta: úgy nézett ki, mint egy pestises tüdő. A következő ember, aki továbbadta, az már azt hirdette, hogy pestises tüdő volt; és így terjedt el ez a hír.”

A bizonytalanság és a biztos gyógymód hiányában a járvány elleni védekezés elsődleges terepe a fertőzöttek elkülönítése és a különböző csoportosulások megakadályozása lett.

Mennyi információt közöljenek a lakossággal, és mennyi szabadságot biztosítsanak az embereknek?

Géra tanulmánya szerint “a tömeghisztériától tartó hatóságok világszerte óvakodtak, hogy a háborúból és a politikusokból kiábrándult lakosság elé tárják a spanyolnátha-halálozás valódi adatait, igyekeztek a számokat szépíteni.” Az államok többségében a sajtó csak a legszükségesebb információkat közölte, és a járvány kiterjedtségére az újságok halálozási rovataiból lehetett következtetni.

A magyar járványbizottságban három fő álláspont létezett. Az első képviselői – svájci mintára – a teljes zárlat mellett kardoskodtak, többek között a tömegközlekedés megszüntetését, Budapest lezárását, a hivatalok és szórakozóhelyek bezárását javasolva. A másik végletet a „nihilisták” képviselték, akik az intézkedések többségét feleslegesnek ítélték, rámutatva: influenzajárvány máskor is volt, és a problémát idővel a természet magától is megoldotta.

A két szélsőség közötti többség pedig azok a véleményen volt, hogy – a bizonytalanság és az ország csődközeli helyzete miatt – rendeleteket hozni legfeljebb az emberek megnyugtatása érdekében érdemes. Fontosnak tartották, hogy a külső szemlélők számára úgy tűnjön, uralják a helyzetet, de abban egyetértettek a nihilistákkal, hogy a mozgás szigorú korlátozásával „fölfordulna az egész társadalmi rend”.

Géra tanulmánya szerint – a betegek számának 1918 decemberének közepétől mutatott lassú csökkenése után – a városvezetésben egyre inkább a nihilista irányzat kerekedett felül. Tudomásul vették, hogy a járvány addig nem szűnik meg, amíg minden fogékony egyén át nem esik rajta. A járványbizottság pedig belátta: az adott körülmények között eredményes intézkedések nem születhetnek, ezért megelégedtek a betegek orvosi ellátásának biztosításával, illetve tájékoztató röpcédulák terjesztésével.

E röpiratok a korábbi tájékoztató felhívásokhoz képest nagyobb súlyt fektettek az egyéni óvintézkedésekre, melyek segítségével mindenki gondoskodhat saját maga és a családja védelméről.

Figyelmeztetés legyen, hogy mitől kell óvakodni, mire kell vigyázni, a náthás, köhögős ember már terjeszti a betegséget. Száz és százezer számra kell szétosztani ezeket a figyelmeztetéseket. Meggyőződésem, hogy ezekre a figyelmeztetésekre nagyon sokan lesznek, akik maguk is kerülni fogják a fertőzési alkalmakat és ilyen helyekre nem engedik hozzátartozóikat sem” – javasolta például Dr. Parassin József egyetemi tanár a Fővárosi Közlöny szerint 1918 decemberében.

A villamos mint a “baj legnagyobb terjesztője” és Karinthy szurkapiszkája

Géra szerint a járvány elleni óvintézkedések közül a tömegközlekedési eszközök zsúfoltságának megszüntetésére bevezetett szabályok váltották ki a legnagyobb felháborodást. Nem hoztak eredményt azok a sajtóbeli felhívások sem, melyekben a lakosságot arra kérték, hogy a közlekedési eszközöket – közte az egyesek által csak a „baj legnagyobb terjesztőjeként” emlegetett villamosokat – csak indokolt esetben használják. Ez utóbbi felhívást figurázta ki Karinthy Frigyes, amikor ezt írta szeptember 29-én:

“Tudod-e, milyen andalítóan szép a polgármester hirdetménye a spanyolnátha ügyében? Én nem tehetek róla, de könny szökött a szemembe, részint a meghatottságtól, részint a spanyolnáthától. Van ezen a plakáton minden, ami szép és jó, le van írva a spanyolbetegség és hogy az milyen veszedelmes. A polgármester többek között felszólít bennünket, hogy a vasutat és a villamost csak a legszükségesebb esetekben használjuk. (…) … szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogyan rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást. (…) Mélyen meg vagyok győzve és lelkesedésemben még tovább is megyek, mint amennyire kérnek a polgármesteri szavak – ígérem, hogy ezentúl a fogamat is csak akkor húzatom ki, ha igazán szükség van rá, ígérem, hogy negyedik emeleti ablakunkból ezentúl nem ugrálok le az utcára, csak úgy ukmukfukk, mint ahogy szoktam, hanem csak akkor, ha ég a ház és a lépcsőn már nem lehet lemenni, szóval szükség esetén. Ígérem, hogy az állatkerti hiéna ketrecébe csak akkor dugom be a karom, ha már semmiképpen nem tudok ellenállni a vágynak, hogy megsimogassam – és ígérem, hogy különféle plakátokat és hirdetményeket csak a legnagyobb szükség esetén olvasok el. Szóval mikor már elmúlt a spanyolnátha.”

A háború végi Budapest nyomorúságát kifigurázó Karinthy-szatírasorozat azonban nem sokkal később szomorú véget ért. A járvány elérte a szerző családját is, és felesége, Judik Etel 1918. október 28-án, harminckét éves korában elhunyt. A Feleségem beszéli-sorozatnak helyet adó Pesti Napló így számolt be kollégája családjának tragédiájáról:

“Mialatt átrobognak felettünk a nap izgalmas eseményei, hirtelen megállítja ujságiró-munkánkat az a megdöbbentő gyász, mely kedves, mindnyájunk szeretetével átölelt kollégánkat, Karinthy Frigyest érte. Fiatal felesége, Judik Etel áldozatául esett a spanyol betegségnek. (…) A Pesti Napló olvasói is sokat gondoltak rá, amikor a Feleségem beszéli cimü humoros írásaiban aposztrofálta Karinthy. Részvétünknek egész melegségével öleljük át a kis árvát és fájdalomtól lesújtott kedves kollegánkat, aki még tegnap nem is sejtette, hogy milyen rettenetes szakítással tépte ma össze a sors az ő életének zavartalan boldogságát. Felesége már napok óta rosszul érezte magát, de állapota még nem árulta el a spanyol betegséget, mely pedig ott lappangott szervezetében. Szerdán este hirtelen szivgyöngeség támadta meg s ma reggel félnyolc órakor lehunyta szemét az örök mulandóságra.”

Illusztráció: Fortepan / Jurányi Attila

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!