A “Kék bálna-öngyilkosságokról” másképp

Ebben a bejegyzésben nem arról lesz szó, hány fiatal halálát okozták már ilyen szájtok az elmúlt hónapokban, mert ezt még az ügyben nyomozó hatóságok sem tudják biztosan. Nem is arról, hogy szülőként milyen jelekre érdemes figyelni, mert ezt sokfelé megírták már. (És – mint az a továbbiakból kiderül – egyáltalán nem biztos, hogy tényleg ezekre kell figyelni.)

A média felelősségéről lesz benne szó, de nem feltétlenül arról, hogy odaírja-e egy lap – egyébként nagyon helyesen – öngyilkosságokkal foglalkozó cikkei végére: mi a teendő, ha valaki úgy érzi, neki vagy ismerősének segítségre lenne szüksége. Hanem arról, hogy miként erősíthet fel a média nem mindig önzetlen (lásd még klikkvadászat) figyelmeztető szándéka marginális jelenségeket.

Marginális jelenségek felerősítése

A Kék-bálna-ügyben tetten érhető egy korábban már itt is elemzett jelenség, amely röviden így foglalható össze: berobban egy tudósítás valami vad dologról, a média rácuppan, és heteken át nem engedi. Ezalatt szakértők és szakértőknek látszó egyének szólalnak meg, állítólagos esetek és áldozatok kerülnek elő. Újságírók nemlétező összefüggéseket tárnak fel, és a végén nemritkán a politika is bekapcsolódik – rossz esetben valami suta, még rosszabb esetben valami céltévesztett intézkedéssel.

Ez a kitüntett figyelem ráadásul nemcsak indokolatlan félelmet ébreszt a hírolvasókban, hanem esetenként gondolatokat ültet el bizonyos emberek fejében. Ezzel korábban egyedi – vagy néha egyenesen kitalált – esetek tömeges előfordulását előidézve.

Hasonlóra volt példa 2011-ben a vodkatamponos riogatás, 2013-ban a random utcai kiütésekről beszámoló knockout-hisztéria, 2014-ben a trollok által a médiába fújt bikinihíd-ügy, 2015-ben a paracetamol-kihívás, 2016-ban az Amerikából kiindulva az egész nyugati világot behálózó bohóchisztéria vagy épp a melegek kollektív megbélyegzésére alkalmas szexrulett.

Félrekezelt társadalmi probléma

A Kék bálna-ügy Oroszországból indult 2016-ban, ahonnan olyan beszámolók is érkeztek már, hogy több mint száz fiatal halálát okozták az öngyilkosságra buzdító oldalak. Ezt a Radio Free Europe februári cikke szerint nem sikerült bizonyítani, persze nem is könnyű. Azóta érkeztek már hírek más posztszovjet országokból is, legutóbb pedig Lengyelországban ütötte fel a fejét a jelenség – sajtóbeszámolók szerint ott is (szak-)politikai ügy lett belőle.

Az öngyilkosságra buzdító oldalak ügyében sok szakértő és nemszakértő hallatja hangját (és igen, mielőtt felmerülne, hogy ez itt most egy übervélemény, ezt a cikket is az utóbbiak közé sorolom). A szülők félelmeit meglovagló politikusok amiatt aggódnak, hogy idegen erők elveszejtik az ország fiatalságát (Oroszországban az ukránokra, Ukrajnában és Bulgáriában az oroszokra mutogatnak). A pszichológusok attól tartanak, hogy az internetes oldalak emlegetése elfedi azokat a valós problémákat, amelyek oda vezetnek, hogy egy fiatal felkeressen egy ilyen oldalt. Az aktivisták pedig amiatt, hogy a net bűnbakká való kikiáltása hozzájárulhat az internetezés korlátozásához.

Minél nagyobb a médiahájp a jelenség körül, annál nagyobb a nyomás

– a sajtón, hogy még szenzációsabb részletekkel álljon elő,
– a politikán, hogy (bármilyen) megoldást keressen a problémára,
– a rendőrségen, hogy (bármilyen) összefüggéseket találjon,
– a szülőkön, akik gyerekük biztonsága miatt aggódnak,
– és a netező tinédzsereken, akik megfulladnak a hirtelen jött kitüntett szülői figyelemtől (és amit ők esetleg zaklatásként élnek meg).

Nem utolsósorban nagyobb az esélye annak is, hogy az öngyilkosság gondolatával foglalkozók a hírek hatására szakszerű segítség helyett a net sötét bugyraiban kezdjenek el megoldást keresni a problémájukra.

Mik a tények?

Ezért aztán a hangzatos címek és spekulációk helyett érdemesebb a tényekre szorítkozni:

– A posztszovjet országok némelyikében valóban magas a fiatalok által elkövetett öngyilkosságok száma (Oroszországban például 2013-ban 461 kiskorú vetett véget az életének).
– Az érintett nyelvterületeken valóban léteznek olyan oldalak, amelyek fő témája az öngyilkosság, de elsősorban nem a problémamegoldás felől közelítik a résztvevőket. Ez komoly probléma, de ezeknek az oldalaknak a tényleges szerepét a véghezvitt öngyilkosságokban nehéz bizonyítani (például ha egy adott öngyilkos oldal tagjai között nagyobb az elkövetett öngyilkosságok aránya, annak az is oka lehet, hogy az adott csoportban főként depresszióra, öngyilkosságra hajlamos fiatalok verődtek össze).
– Ha az internetet kiáltjuk ki főbűnösnek, elfedjük a tragédiákhoz vezető valódi okokat (például a családi, iskolai, baráti és egyéb környezeti konfliktusokat).
– És fegyvert adunk azok kezébe, akik ezt a társadalmi félelmet szabadságkorlátozó intézkedések meghozatalára vagy propagandacélokra használnák (például korlátoznák az internetet, monitoroznák a felhasználókat vagy feszültséget szítanának).

Újságíróként illetve szülőként ezeket érdemes figyelemben tartani az erről szóló hírek tálalásakor illetve olvasásakor. Ha pedig úgy érzed, segítségre lenne szükséged, olvasd el ezt az oldalt.

Update | Ahogy az várható volt, a jelenség Magyarországra is begyűrűzött, és nem éppen a legfelelősségteljesebb újságírói tálalásban. A bombát az egyik friss bulvárlap robbantotta, amely néhány napon belül két állítólagos magyar áldozatról is beszámolt. Ahogy az Index viszont megjegyzi: az újság szerint az egyik érintett esete 2016 januárjában történt, a fiú pedig még korábban, 2015 novemberében lett öngyilkos – jóval a Kék bálna játék kelet-európai felbukkanása előtt. A Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság szerint mindkét ügyben lezárták a vizsgálatot, amelyben “bűncselekményre utaló adat, körülmény nem merült fel”. A sajtóhírek kapcsán az ORFK kommunikációs szolgálata a tudatos internethasználatra szólított fel, mind a szülőknek, mind a gyerekeknek tanácsokat adva.

Illusztráció: pexels.com