A gyilkosság a New York Times két héttel későbbi cikke nyomán terjedt el a köztudatban. Hatására pszichológusok az elkövetkező években vizsgálatok sorozatát végezték el a később járókelő-effektus néven ismertté vált jelenség tanulmányozására.

Kitty Genovese épp a munkahelyéről tartott hazafelé New York Queens negyedében 1964. március 13-án, pénteken, mikor hajnali 3 után lakásának épülete előtt az utcán megtámadta egy férfi késsel a kezében. A nő valahogy eljutott az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott: “Istenem, megszúrt. Segítsenek! Segítség!” A környező lakásokban sorra felkapcsolódtak a villanyok. A támadó távozott, majd visszatért és újra szúrt. A támadás kezdete után több mint fél órával a nő meghalt. Legalább 38-an látták a történteket, de nem tettek semmit, a rendőrséget csak a nő halála után hívta fel végül az egyik szemtanú” – idézi fel a Kísérleti Zóna a New York Times korabeli beszámolóját.

Szabadon kezelt források

A blog arról is beszámol, hogy a napilap később elismerte: durván eltúlozták egyrészt a szemtanúk számát, másrészt azok közönyösségét. Az eset részleteinek megismeréséből egy sokkal összetettebb kép bontakozik ki. Bár valóban volt olyan szemtanú, aki nem foglalkozott a támadással, de a másik oldalról megjelenik például egy 70 éves, 150 centis idős hölgy alakja, aki úgy szaladt ki hajnali fél négykor megkéselt szomszédjához, hogy nem tudhatta, ott van-e még a támadó.

A Hogyan legyünk vezetők? című könyv szerzői is arra hívják fel a figyelmet, hogy a New York Times újságírója, Rosenthal szabadon kezelte a rendőrségi jelentésekből, tanúvallomásokból és a szomszédokkal folytatott beszélgetéseiből megszerzett információit. “Valaki például kikiabált az ablakon, hogy ‘Hagyd békén azt a lányt!‘, mire Moseley a kocsijához ment, de sajnos röviddel később visszatért. Aztán ott volt az idős hölgy is, aki a karjában tartotta a haldokló Kittyt a rendőrség megérkezéséig. Más azt állította, hogy hiába telefonált segítségért, hívását figyelmen kívül hagyták. Egy ijedt szomszéd pedig, aki az eset után arra hivatkozott, hogy nem akart belekeveredni, átszaladt az épületben lakó egyik barátjához. Hosszas tépelődés után aztán összeszedte bátorságát, és értesítette a rendőrséget. A gyilkos pedig nem háromszor, hanem kétszer támadt Genovesére, és az utóbbi szemtanúk nélkül zajlott le” – olvasható a könyvben.

Járókelő-effektus

A NYT cikke után azonban a példatörténet önállósította magát a valóságtól, és a közvélemény az elidegenítő nagyvárosi életben látta meg a szörnyű tragédia okát. Az eset után John Darley és Bibb Latané szociálpszichológusok vizsgálatok sorát hajtották végre az emberi passzivitás megértése érdekében. Munkájuk során arra a következtetésre jutottak, hogy minél többen vannak jelen egy vészhelyzet során, annál jobban megoszlik az egyéni felelősség érzése, ezáltal pedig csökken az egyén késztetése a beavatkozásra. Ezt nevezik járókelő vagy bámészkodó hatásnak (bystander effect), de hívják Genovese-szindrómának is – írja a Kísérleti Zóna blog.

Ez a magatartás a Hogyan legyünk vezetők? című könyv szerzői szerint alapvetően két pszichológiai elvre vezethető vissza. Az első a felelősség megoszlása, ami valahogy így működik: „Egy csomóan vagyunk, minek törjem magam pont én?” A tett vagy éppen a tétlenség közös teherré válik, nem az egyénnek kell választania. A második elvet társas befolyásolásnak nevezik, amelynek lényege, hogy váratlan szituációkban a jelenlévők egymás reakciója alapján döntik el, szükséges-e tenniük valamit. A többiek passzivitását mindannyian társadalmi bizonyítéknak tekintik, hogy rendben van, ha nem segítenek – olvasható a könyvben.

The Witness Official Trailer 1 (2016) – Documentary HD

Subscribe to INDIE & FILM FESTIVALS: http://bit.ly/1wbkfYgSubscribe to TRAILERS: http://bit.ly/sxaw6hSubscribe to COMING SOON: http://bit.ly/H2vZUnLike us on…

Kitty Genovese mítosza nyomában

Kitty Genovese és a járókelő-effektus
New York Police Department

A Washington Post cikkében az áldozat testvére meséli el a nővérével kapcsolatos mítosz felderítésére tett erőfeszítéseit. Bill Genovese 2004-ben kezdte el Kitty halálának okait kutatni, és meginterjúvolta például a NYT akkori városi szerkesztőjét is az ominózus 38-as számról.

“Nem tudok megesküdni arra, hogy tényleg 38-an voltak. Egyesek szerint többen, mások szerint kevesebben. De ami a lényeg: az eset világszerte megérintette az embereket” – válaszolta az azóta elhunyt szerkesztő.

“A példatörténetek fontosak, és meghatározott funkciójuk van” – így gondolja James Solomon is, aki a testvér nyomozását a The Witness című dokumentumfilmben örökítette meg. – “Bill kutatása nem arról szólt, hogy mindenáron megcáfolja a történetet. Csak fel akarta tárni a sztorit, hogy szót adhasson azoknak, akiket az eset a legmélyebben érintett”.

Nővére ikonikus áldozattá válása Bill életét is nagyban meghatározta. A középiskola elvégzése után az egyetem helyett a seregbe állt, majd Vietnamot is megjárta, ahol elvesztette lábait. Állítása szerint a csatatéren, sebesülten fekve érezte magát a legközelebb kiszolgáltatott testvéréhez – érte azonban eljöttek katonatársai, és kimentették.

Update 2020 | A kétfajta járókelő-effektus

Több évvel a fenti cikk megírása után került a kezembe Rutger Bregman Emberiség című könyve, amelyben a holland történész-író még a fentieknél is kritikusabb hangvételt üt meg mind a Kitty Genovese-sztorival, mind pedig a járókelő hatással kapcsolatban.

Elmeséli például annak a Danny Meenan nevű riporternek a próbálkozását, aki a történetről szóló híres cikk megjelenése után kiderítette, hogy a New York Times újságírója fontos információkat hagyott ki annak érdekében, hogy sztorija tökéletes legyen. Hogy miért tartotta meg magának Meenan ezt az információt? – teszi fel a kérdést Bregman. Önvédelemből: akkoriban ugyanis egyetlen újságírónak sem jutott volna eszébe, hogy ellentmondjon a világ leghatalmasabb napilapjának, és tönkretegye ” az amerikai helyzet szimbólumává váló, szociológiai tanfolyamok, könyvek és cikkek témájául” szolgáló történetet.

Bregman felidéz emellett egy 2011-es metaelemzést is a járókelő-effektusról, amelyben a témában az elmúlt 50 évben megjelent 105 legfontosabb vizsgálatot elemezte. A kutatók ebben arra jutottak: a járókelő-effektus létezik, de kétféle hatása van. Néha vészhelyzetben valóban nem avatkozunk be. Vagy mert azt gondoljuk, észszerűbb másnak magához ragadni a kezdeményezést, vagy egyszerűen nem gondoljuk, hogy baj van. Azonban ha életveszélyről van szó (valaki fuldoklik vagy támadás áldozata lesz) és a járókelők tudnak egymással kommunikálni (például nem külön szobában vannak), akkor a járókelő-effektus fordítottja figyelhető meg. „Ha több a járókelő, akkor nem kevesebb, hanem inkább több segítséget kap a bajbajutott” – idézi a cikk szerzőit Bregman.

A holland író szerint Kitty Genovese történetét leendő újságíróknak is kötelező olvasmánnyá kellene tenni három fő tanulsága miatt. “Az első, hogy az emberi természetről alkotott véleményünket felül kell vizsgálni. A második, hogy az újságírók nagyon ügyesen keverik a lapokat, hogy szenzációs sztorikat tudjanak tálalni. És végül, de nem utolsósorban az, hogy vészhelyzetben igenis számíthatunk egymásra.”

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!