Azonosítható áldozat effektusnak nevezi Dan Ariely pszichológia-viselkedési közgazdaságtan professzor azokat az eseteket, amikor ha arcot, képet és személyes információkat tudunk társítani egy személyhez, együtt érzünk vele, és ez kihat a cselekedeteinkre is. A Duke egyetem kutatója Zseniálisan irracionális című könyvében Thomas Schelling Nobel-díjas közgazdászt idézve leírja:
“Ha egy barna hajú, 6 éves kislánynak több ezer dollárra van szüksége az életét karácsonyig meghosszabbító műtéthez, a postahivatalokat elárasztják az öt- és tízcentesek, csak hogy segítsenek neki. Ha azonban bemondják a hírekben, hogy a forgalmi adó bevezetése nélkül a massachusettsi kórházak állapota tovább romlik, ami miatt, ha kicsivel is, de nő a megelőzhető halálesetek száma, csak kevesen hullatnak akár egyetlen csepp könnyet is, vagy nyúlnak a csekkfüzetük után.”
Majd idézi Szent-Györgyi Albert orvoskutatót is, aki e jelenséget így fogalmazta meg:
“Engem személy szerint nagyon mélyen megérint a szenvedés, a halál pedig felzaklat. (…) százezer ember halála azonban nincs rám semmilyen hatással. Csak mosolygok, mert képtelen vagyok megszorozni a halált vagy a szenvedést százezerrel.”
Éhező milliók kontra kis Rokia
A pennsylvaniai egyetemen egy kísérlettel is bizonyították ezt a hatást. Egy kérdőív kitöltőitől azt kérdezték, hogy a közreműködésükért kapott 5 dollárból mennyit adakoznának az élelmiszerhiány leküzdésére. Egyik csoportnak e módon prezentálták a válságszituációt:
“A Malawiban fellépő élelmiszerhiány több mint 3 millió gyermeket érint. Zambiában 2000 óta a súlyos aszály miatt a kukoricatermelés 42%-kal esett vissza, ennek következtében az ország mintegy 3 millió lakosa éhezik. Angolában a lakosság egyharmada, 4 millió ember volt kénytelen elmenekülni az otthonából. Etiópiában 11 milliónál többen szorulnak azonnal élelmiszersegélyre.”
A másik csoport pedig ezt a szöveget kapta a 7 éves, éhező mali kislányról, Rokiáról:
“Az Ön segítségével jobbra fordulhat az élete! Az Ön és más odaadó szponzorok támogatásával a Save the Children (Mentsük meg a gyermekeket!) Rokia családjával és a közösség más tagjaival együttműködve segíti a kislány élelmezését, iskolai taníttatását, valamint támogatást nyújt az alapvető orvosi ellátásához és az általános higiéniával kapcsolatos felvilágosításához is.”
Az első esetben a megkérdezettek a kapott pénz 23%-át ajánlották fel átlagosan, a másodikban viszont már a 48%-át. Volt egy harmadik csoport is, amely mindkét szöveget megkapta: megdöbbentő módon a kétfajta narráció ismerete csupán 29%-os felajánláshoz vezetett. Tehát alig valamivel hozott többet, mint az általános szöveg, de sokkal kevesebbet, mint a kislányos verzió önmagában.
A pénz és a szükség tehát csak ritkán találkozik, lásd még az alábbi ábrát, amely azt mutatja be, hogy a szenvedők számának növekedésével csökken az adományozott mennyiség:
E jelenség mögött Ariely szerint három fő pszichológiai tényező húzódik meg.
– A közelség: legyen szó fizikai vagy érzelmi közelségről, könnyebben segítjük ki a közvetlen környezetünkben élőket.
– A szemléletesség: nagyobb együttérzést vált ki belőlünk, ha teljesebb, részletesebb képet kapunk egy tragédiáról.
– Csepp a tengerben effektus: a kételkedés abban, hogy egymagunk is segíthetünk az áldozatokon.
Orvosolható-e az azonosítható áldozat effektus?
Ariely erre több utat vázol fel. Az egyik a befogadók tudatos befolyásolása, vagyis például egy katasztrófahelyzet után a világot azonnal elárasztani az egyének szenvedését gazdag képvilággal bemutató fotókkal – egy beteg gyerekről vagy egy haldokló jegesmedvéről. Ariely szerint a jótékonysági szervezetek nagy része tisztában van az azonosítható áldozat effektus hatásaival, ezért is próbálnak meg sokszor érzelmeinkre hatni. Persze nem úgy, hogy – mint például a rosszindulatú, nyerészkedő hoaxok és scamek esetében – kitalált vagy félrevezető esetekkel bombázzák meg a potenciális adakozókat, hanem hogy felhívásaik szövegezésénél, prezentálásánál felhasználják a pszichológia megfigyeléseit. És még ezzel is érdemes óvatosan bánni, mert nem megfelelő tervezés esetén még a nyilvánvaló jószándék is okozhat olyan helyzetet, ami az érintetteken nem segít, hanem csak további problémákat okoz.
Egy másik megközelítés szerint a probléma felismerése lehet az első lépés, vagyis annak tudatosítása, hogy másfajta magatartást tanúsítsunk egy válság bekövetkezte esetén. Ariely példája szerint ha mondjuk egy földrengés porig rombol egy nagyvárost, és értesülünk a többezernyi halálos áldozatról, próbáljunk arra gondolni, hogy egyetlen szenvedőnek segítünk. Például a kislánynak, aki arról álmodik, hogy egy szép napon orvos lesz belőle, vagy a széles mosolyú, kecses kamasz fiúnak, aki jól focizik. Ugyanerre a hatásra építenek azok a kampányok, amelyek a pszichológiai közelségre – családtag, ismert, szeretett ember érintettségére – építenek. A Parkinson-kóros Michael J. Fox például betegsége 1991-es diagnosztizálása óta aktívan részt vállal a tájékoztatásban, ami például a Vissza a jövőbe trilógia rajongói számára “kívánatosabbá” teheti az adott ügy támogatását.
Fotó: UNICEF | Ábra: Zseniálisan irracionális
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
Végre megint egy jó cikk az oldalon. Az utóbbi időben már szinte csak összefoglalók voltak.
Érdekes téma, én is gondolkodtam rajta sokat, csak a másik oldal szemszögéből. Én ugyanis személy szerint az ellentétes, kisebbségi álláspontot képviselem, ahol a mennyiség a döntő tényező és inkább az mosolyogtat meg (ami miatt kissé szociopatának tűnök), mikor egy emberről van szó. Mert más már szinte sír, én meg csak azt pörgetem az agyamban, hogy “Csak egy ember, egyetlen egy ember kap egy rakás pénzt (aki sok esetben alapból halálra van ítélve a betegsége miatt és minden demagógia ellenére csekély rá az esély, hogy a következő Stephen Hawking vagy Beethoven legyen belőle, sokkal inkább élete csúcspontja az lesz, ha valami alapítvány keretében civilek pénzéből (rosszabb esetben az adófizetők pénzéből) majd festeget meg gyurmázgat meg gyöngyöket fűz). Eközben pedig milliók éheznek meg élnek embertelen körülmények között meg halnak meg gyógyítható betegségekben, meg háborúkban (sokszor mindkét fél számára veszteséges presztízsháborúkban) és akkor bedobnak egy kisgyereket, akinek már élete ilyen korai szakaszában olyan súlyos betegsége van, hogy az orvostudomány kísérleti nyula lesz élete végéig, de pár nap alatt összekalapoznak neki milliókat.
Az igazi szomorúság pedig akkor önt el, amikor belegondolok, hogy ha ezt a sok pénzt a kutatás-fejlesztésbe tették volna bele, akkor ma már mennyivel jobban élne a jelen és a jövő generációja.