bellHideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.

A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3,5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

Ez egy igaz történet! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?” – szól a szöveg.

Valódi kísérlet, meglepő fogadtatással

A Gene Weingarten által eltervezett 2007-es kísérletről videókat is találhattok a YouTube-on. A performanszra valóban sor került, és az is igaz, hogy a több mint ezer arra járóból mindössze heten álltak meg. Ugyan semmit nem változtat az alapsztorin, de a fenti verzióban szereplő “senki nem gratulált” félmondat viszont nem igaz.

A videó végén ugyanis látható, ahogy egy nő – aki épp három hete látta a művészt játszani – odamegy a zenészhez, és azt mondja: “Láttam önt a Library of Congressben. Fantasztikus volt. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amik csak Washingtonban történhetnek meg.”

Stop and Hear the Music – Stradivarius Violinist Joshua Bell – DC Metro

Will one of the nation’s greatest musicians be noticed in a D.C. Metro stop during rush hour? Violinist Joshua Bell experimented for Gene Weingarten’s Sunday Magazine story in The Washington Post. http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/… Video by John W. Poole

A figyelem illúziója

De így is tény: kevesen álltak meg. A láthatatlan gorilla című könyv szerzői, Christopher Cabris és Daniel Simons kognitív pszichológusok szerint az emberek közönyössége az ilyen helyzetekben annak köszönhető, hogy a járókelők hazafelé tartva nem várják, hogy virtuóz hegedűs szórakoztassa őket.

A kísérlet azonban szerintük nem arra bizonyíték (mint ahogy arról a fent idézett szöveg kesereg), hogy ma már nem értékeljük a szépséget. Cabrisék szerint inkább azt mutatja meg, hogy ha az emberek sietnek, nem figyelnek fel a zenére. Tömegközlekedés közben magukra koncentrálnak, befelé fordulnak, így sokszor nem veszik észre a szokatlant se.

A Bellre való odafigyelést a pszichológusok szerint azzal lehetett volna növelni, ha a neves előadóval ismert darabokat játszatnak (például a Négy évszakot vagy a Keresztapa című film dallamát), amit többen ismernek, és amire ennek köszönhetően többen felfigyelnek. De talán azzal is, ha a zenész nem hétköznap, hanem szombat délután áll ki, vagy ha a mozgólépcsőnél játszott hosszabb darabok helyett rövidebbeket játszik a metró peronján, ahol az utasok pár percet amúgy is várakozni kénytelenek.

Nem ez volt az első ilyen kísérlet

gordonPearls Before Breakfast című cikkének eredeti ötletéért Weingarten Pulitzer díjat kapott. Egy évvel későbbi írásában azonban arról számol be, hogy időközben megtudta: 1930-ban már sor került egy hasonló kísérletre, akkor Jacques Gordon játszott a chicagóiaknak (jobbra).

A Chicago Evening Post által szervezett akció során is csak egy ember ismerte fel a több száz arra járó közül a művészt, akinek repertoárjában Belléhez hasonló darabok is voltak.

Update | Jimmy Fallon 2015-ben a U2-t vitte le a metróba, de állítólag őket sem ismerte fel senki. Mondjuk, ha megnézitek a felvételt, ez azért nem az a fajta közöny volt, amivel Joshua Bellnek kellett szembesülnie.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!