Lássuk előbb a történetet:
“Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult. Mindegyikük! Az egyik down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. Ha egy kicsit elgondolkodtatott ez a történet, oszd meg a barátaiddal, hátha rájuk is hatással lesz…“
Többé-kevésbé igaz
A történet a Snopes szerint részben igaz. Az eset 1976-ban, Washingtonban történt, ám nem mindenki fordult vissza az elesett társ felsegítésére, ahogy a fenti szöveg állítja, hanem csak egy vagy két versenyző, a többiek folytatták a futást.
A példamese a Snopes szerint arról szeretne szólni, hogy a hátrányos helyzetű emberek világlátása – egyfajta kiegyenlítő isteni adományként – mennyivel egészségesebb “normál társaikénál”.
De közben csak azt mutatja meg, a társadalom hogyan akarja látni a fogyatékosság világát. A történet tehát inkább csak önbecsapás, amitől mi érezzünk jobban magunkat, és leginkább sztereotípiánkat leplezi le – írja a szerző.
Update | Pár nappal a fenti bejegyzés megírása után ez a hír szaladt szembe velem az Indexen:
“Másfél perc alatt, sántikálva ért célba 100 méteres síkfutásban a brazil Yohansson Nascimento a londoni paralimpián. Erőfeszítését nyolcvanezer őrjöngő néző díjazta.
Nascimento a T46-os kategóriában versenyez, az egyik legjobb sprinternek számít. 200 méteren új világrekorddal (22,05) nyert, míg 400 méteren második lett. Százon is favorit volt, a selejtezőből a legjobb idővel (10,94) jutott a döntőbe.
A távot azonban nem tudta végigfutni, jól rajtolt, de körülbelül 30 méter után meghúzódott, majd elesett, egy darabig fájdalmas arccal feküdt, de úgy döntött, befejezi a távot. Felállt és sírva besántikált a célba, majd újból lerogyott. 1:30.79-nél állt meg az órája, de a közönséget nem érdekelte az eredmény, a fair play miatt nyolcvanezren tomboltak az olimpiai stadionban.”
Fotó: unsplash.com
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
Mozgáskorlátozottként gyerekkoromban versenyszerűen úsztam. A nyarakat úszótáborokban töltöttem, ahol számos Down-szindrómás fiatal volt, s többször jártam velük együtt versenyekre. Azt kellett tapasztalnom, hogy a legtöbb kedvességet, szeretetet, toleranciát tőlük kapja az ember.
Így el tudom képzelni, hogy egy értelmileg egészséges, de mozgásában korlátozott ember nem áll meg, mert ő a “sportoló, akit azért fizetnek, hogy a legjobbat hozza ki magából”; az is előfordulhat, hogy egy szellemileg fogyatékos nem megy oda (ők általában megállnak, és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel); de egy Down-kóros a hatalmas segítőhajlamával ilyenkor tuti, hogy nem a saját győzelmére fog koncentrálni.
[…] A tavalyi paralimpia alatt nagy népszerűségnek örvendett egy történet, amely arról számolt be, hogy egy versenyző bukása után kilenc paralimpikon összekapaszkodott és együtt sétált be a célvonalon. A sztoriról akkor kiderült, valami hasonló 1976-ban valóban megtörtént, de csak részben volt igaz (részletek itt olvashatók). […]
@Adani: “Őszintén és ketelés nélkül nyersen válaszolt ,hogy nem állt volna meg, hiszen őt azért fizetik, hogy versenyezzen és minél jobb eredményt érjen el a pályán minden tudását beleadva a határokat feszegetve, nem pedig azért, hogy álldogáljon a pálya szélén. Meg, hogy ez autóverseny nem segítési verseny.”
És teljesen igaza van. Ez nem cserbenhagyás. Azért van ott a személyzet (mentők, stb.), hogy a balesetet szenvedő versenyzőket ellássák, a versenyzőknek a versenyre kell koncentrálniuk. Laudának is gondolom inkább a sor végéről álltak meg, olyanok akiknek “úgyis mindegy”. Az élről egyszerűen nem teheti meg ezt valaki.
A bicikliversenyeken is továbbmennek a többiek, ha bukás történik. (Legföljebb csapattárs áll meg, de az is csak akkor, ha favorit bukott.) Edzésen nyilván megállnak, de a verseny más. Különben is ott az orvosi kocsi, többet tud segíteni, mint a versenyzők.
Továbbá a verseny az pont nem az a hely, ahol együttműködést vár az ember. Illetve van csapatverseny, meg olyan verseny, ahol átmenetileg együtt kell működni az ellenféllel, de a végcél akkor is a többi legyőzése. Furcsa bokszmeccs volna az, ahol egymás püfölése helyett egymás buksiját kezdenék simogatni.