“Nehéz kimutatni, mikor manipulálják a vállalati mérleget – magyarázza David Larcker professzor, a Stanford Graduate Business School kutatója, a tanulmány társszerzője az MTI híradása szerint. – Ezért olyan modellt dolgoztunk ki, amely jelzi annak valószínűségét, hogy a mérlegeket bemutató szövegben valami nem stimmel”. A két szerző közel 27 ezer, 2003 és 2007 között lezajlott telekonferencia jegyzőkönyvét vizsgálta át, hogy kimutassa, mikor használnak a vezetők olyan nyelvi fordulatokat és sablonokat, amelyek gyaníthatóan különböző manipulációk elfedésére szolgálnak.
Larcker professzor szerint mindig óvatosságra int, ha a vállalati vezető konkrét esetek vagy számok helyett általánosságokat használ, például olyan kifejezéseket alkalmaz, hogy “köztudott”. A félrevezető prezentációk előadói emellett nem szeretnek első számban beszélni, inkább általánosságban fogalmaznak vagy a többes szám első személyét használják: a mi szó ugyanis személytelenebb.
Kettős beszédet jelezhetnek az olyan szélsőségesen pozitív érzelmeket tükröző kifejezések is, mint például a “rendkívüli”, “csodálatos”, “mesés” és hasonlók. Feltevésük igazolására a szerzők egészen 2009-ig összehasonlították az elnökök és vezérigazgatók éves mérlegprezentációit a következő évi mérlegekben megjelenő kiigazításokkal. “A nagy kiigazítások esetében ezek a vezetők bizonyosan tudták, hogy mi a tényleges helyzet, tehát hazudtak” – állítja Larcker.
Példaként említi a Lehman Brothers pénzügyi igazgatónőjét, Erin Callant, aki a cég eredményeit bemutató 2008-as beszédében nem kevesebb mint 14 alkalommal használta a “nagyszerű”, 24-szer az “erős” és a 14-szer a “hihetetlen” jelzőket – alig néhány hónappal a cég összeomlása előtt. Mások jól emlékeznek az Enron energiaipari konglomerátum vezetőinek a 2001 évi csőd előtt használt sikerszövegeire. Közvetlenül a csoport bukását megelőzően Kenneth Nay elnök-vezérigazgató arról biztosította az alkalmazottakat, hogy “a cég szíve rendkívül aktív”, és a vállalat “komoly versenyelőnyre tett szert”. Nay ellen később csalás címén emeltek vádat, amelyet ő visszautasított.
Kutatásaik alapján Larcker és Zakolyukina kidolgoztak a számítógépes modellt, mely képes jelezni a gyanús prezentációkat. Larckerék azonban már kritikát is kapták: állítólag volt olyan, aki “megköszönte”, hogy valaki végre megmutatta a vezérigazgatóknak, hogyan hazudjanak jól.
Egy másik – statisztikai – módszer a mérlegcsalások felderítésére egy korábbi bejegyzésben.
– Study: Telltale Signs that a CEO Is Lying
– How Can You Tell When A CEO Is Lying?
– Earnings call
– Detecting Deceptive Discussions in Conference Calls (a teljes tanulmány)
Némelyik magyar politikusról meg bárki simán megállapítja,h mikor hazudik. Ha mozog a szája.
Mindegyiknek mozog.
És ha a saját józan eszemre hallgatok a hazugságok kiszűrésében? Pl. nem hiszek el semmit, ami túl jól hangzik, ami túl szép, ami túl könnyű, vagy ami túl egyszerű.
Vagy nem hiszek el semmit, amíg le nem ellenőriztem valamilyen formában?
Egyébként hol itt az urbanlegend (hoax, szóbeszéd…)?
A cikkben említett kutatók egyszerűen statisztikai úton kimutatták, hogy a hangzatos jelzőkkel tűzdelt, semmitmondó de sokat ígérő beszédek, közlemények nem sok igazságot tartalmaznak, továbbá, hogy az éppen hazudó ember megpróbálja saját személyét háttérbe tolni, mentesíteni. Ez sem a laikusok, sem egyéb tudományok (pszichológia, szociológia…) művelői előtt eddig sem volt ismeretlen.
Hol vagy, qvik?
Az a baj, hogy ez a felmérés az amerikai vállalati környezetre vonatkozik. Ebből nem lehet semmilyen következtetést levonni a magyar vezetők hazudozási szokásaira nézve. Itt ugyanis tipikus, hogy általánosságokat mondanak, hogy T/1-ben beszélnek, stb. (Volt is rá példa, nem is oly rég, hogy egy nagyvállalat vezetője nyilatkozott az országos média egyik képviselőjének.)
Viszont közgazdászok figyelem! Itt a remek lehetőség kidolgozni a magyar modellt! :-)
Gyanús a megsemmisítő vagy absztrakt tagadás (pl.: sehol, soha, senki), mert törli magát a nyelvi szerkezetet is. Egyúttal rámutat a nyilatkozó számára létező lehetséges veszélyre. (Pl. az én sohasem hazudtam — ami mellesleg elég valószínűtlen is).
Pl. a kríziskommunikációban megfigyelt gyakori tagadások alapján feltételezhető, hogy az implikált (bevont) állítások tagadásai identitászavarra utalnak. Nixon pl. belebukott az “I am not a crook” (Nem vagyok gazember) mondatba, felvetve egy olyan lehetséges valóságot, amelyet előtte más még nem vetett fel.
Az ambivalens tagadás (pl.: nem, sem, fosztóképzős tagadás) alternatív perspektíva létezését is feltételezi: rámutat magára a gátlás jelenlétére is.
Személyes névmások használatából Newmanék angol nyelvű kutatása szerint az igazmondók több egyes szám első személyt használnak, szövegeiknek nagyobb a tudati összetettsége és kevesebb negatív érzelmi tartalmú kifejezéssel élnek.
Az eredmények tehát távolról sem adnak lehetőséget ítélkezésre. Ugyanakkor több több árulkodó jel együttes előfordulása jelentősen megnöveli — pl. a hazugság — jelenlétét.
Ez csak újságírói “savanyú a szőlő”.
Mi a franc dolga lenne egy cégvezetőnek, ha meg kell nyilatkoznia az általa vezetett cégről? Nem a pozitívumokat kell hangsúlyoznia? Nem a negatívumokat -bár említve- kisebbítenie?
Éppen nálunk működik furcsán: egy állam és cégvezető (és államcégvezető) lazán kijelentheti, hogy “elqrtuk ezt a qrvaországot”, és feltüzel néhány, magát forradalmárnak hívő néhányszáz, talán ezer embert, és mwegmutatja: elég szemetek vagyunk mi még, kilövünk néhány szemet, betörünk sok fejet, mert a nápi demokráciából csak virtuálisan töröltük a fosztóképzőt (népi).
Nálunk így szokás. Egy emeriken újságíró ettől sűrű csuklásba jön, de a Népszopatóban és a HVG-ben ez nem jelenhet meg. (mármint a művelt, valóban demokráciában hívő ember riadalma a népi demokraták vérgőze láttán).
Ennek alapján nálunk folyamatosan hazudnak.