A múlt héten a Berliner Unterwelten társaság egy túrája keretében berlini metrós bunkerekben jártam. A földalatti létesítményeket kutató, dokumentáló és bemutató szervezet hármas számú túrája a Badstrasse és a Hochstrasse kereszteződésénél lévő bunkerben kezdődött, amit néhány éve a társaság pártoló tagjai újítottak fel önkéntes munkával.

unterwelten

Az 1318 fő befogadására alkalmas létesítményt először 1941-ben alakították át óvóhellyé. Ugyan Hermann Göring, a német légierő parancsnoka 1940-ben még azt ígérte, hogy megeszi a söprűt, ha a britek valaha is eljutnak Berlin bombázásáig, erre hamarosan – még az év nyarán – sor került. Ráadásul nem csak katonai objektumokat támadtak a szövetséges csapatok, hanem – mint az a bonni egyetem egy kiállítási katalógusában olvasható – “terrorhadjáratot” folytattak a civil lakosság ellen. Ennek célja a hátország elbizonytalanítása, megfélemlítése, és ezáltal a háború lerövidítése volt. A birodalmi vezetésnek gyorsan kellett lépnie. Olyan azonnali intézkedésre volt szükség, ami a lakosság biztonságérzetét növelte.

A cél a közhangulat erősítése volt

Ez a története a berlini földalatti építése során be nem temetett helységek bunkerré alakításának, mesélte földalatti kísérőnk. Eegyúttal azonban felhívta a figyelmet egy falra függesztett, 1941-es építési parancsra is, melyen ez volt olvasható: az épülő bunkereknek nem kell bombabiztosnak lenniük! Erről azonban a kivitelezőkön kívül senki nem tudott, így a berliniek “megnyugodva” gondolhattak arra: szükség esetén van hova menekülniük, a birodalom gondoskodik a biztonságukról. E rejtekhelyek azonban csupán a közhangulat erősítésére szolgáltak. A bennük lévők ugyan nagyobb biztonságban voltak, mint például az utcán vagy a lakásukban, de egy komolyabb bombatámadást nem éltek volna túl itt sem.

unterwelten2

Kísérőnk – miközben végigvezetett minket az óvóhelyen, és két utastársunk aktív közreműködésével bemutatta a szellőző berendezések működtetését (a gépeket lásd a jobboldali képen) – elmesélte: a kutyakomédia a világháború után is folytatódott. A német különválás után ugyanis a nyugat-berlini vezetés is eljátszotta ugyanezt. Ráadásul, mivel mindez már egy esetleges atomháború árnyékában történt, nekik atombiztos bunkerként kellett eladniuk a kezdetleges óvóhelyeket. Amiket ugyan jelentősen megerősítettek, és levegőszűrő berendezésekkel is elláttak, egy atomtámadást így sem lehetett volna túlélni bennük.

A kisebb-nagyobb helységekből álló, kacskaringós óvóhelyen jelenleg egy kiállítást – és alkalmanként színházi előadásokat – láthatnak az érdeklődők. Előbbi egyik legérdekesebb helyszíne az a terem, amely a Berlin kettéosztása utáni metróközlekedést eleveníti fel. Az új határ létrehozása után ugyanis a nyugati területekre orr formájában belógó keleti blokkon három nyugati metróvonal is áthaladt. E vonalak a kettészakadást követően nem zártak be, még csak nem is rövidültek, hanem – jelentős summa ellenében – a vonatok továbbra is átmehettek Kelet-Berlinen. Megállni azonban nem állhattak meg, kötelező, 25 km/órás haladási sebességet írtak elő számukra a keleti hatóságok. A keletnémet területek megállóit szigorúan őrizték, ott se felszállni, se leszállni nem lehetett. Nyugati származású kísérőnk átszellemülve mesélt gyerekkori emlékeiről. Ahogy apját vasárnaponként nyaggatta, hogy menjenek keletre “szellemvasutazni”, vagy ahogy kamaszként a keletnémet metrómegállókat felügyelő biztonsági embereket provokálta iskolástársaival.

unterwelten3

Ezt követően egy 1977-ben készült, úgynevezett “modern atombunkerbe” vittek minket, a Pankstrasse megállónál lévő óvóhelyre, mely a mai napig aktív. A 3339 ember befogadására kész objektum Berlin negyedik legnagyobb földalatti bunkere, önálló vízellátása, áramfejlesztője és kórháza van. Megnézhettük a hermetikus zárást biztosító kapujait, irányítótermét, ahová csak két lépésben jutottunk be. Megtudhattuk, miért függöny és nem ajtó zárja az illemhelységeket (mert a világháború bunkerjeiben, ahol ajtók voltak a vécéken, nagyon sok öngyilkosságot követtek el). Valamint azt is, hogy Berlin bunkerjei a város lakosságának mindössze 1 százalékának befogadására képesek.

Kísérőnk szerint utóbbi mutató tekintetében a skandináv országok sokkal jobb helyzetben vannak (60 százalék), de még ők is jócskán elmaradnak a 99 százalékos Svájctól. A túra végén, amikor megkérdeztük, vajon nem fogják-e húsz év múlva ezt az “atombiztos bunkert” is körbenevetni a szakértők, kísérőnk csupán annyit mondott: ő erről már most elmondhatja nekünk, hogy ez az óvóhely sem atombiztos.

Mi újság Budapesten?

Annak, aki nem olvasta volna a Legendavadászatot, felelevenítem a téma Budapestre vonatkozó fejezetét. A pesti metró kettős rendeltetésének – békeidőben tömegközlekedési eszköz, háborúban óvóhely – oka, hogy a hidegháború idején épült, amikor bármelyik pillanatban háború robbanhatott volna ki a szovjet és a nyugati blokk államai között. Éppen ezért a 2-es és a 3-as metró kéreg alatti vonala és mélyállomásai olyan tömegóvóhelyek is egyben, amelyek összesen 180 ezer ember befogadására képesek.

“A metró szektorokra van osztva, egy-egy szektor két-három állomásnyi területet foglal magába. E részek vészhelyzet esetén lezárhatók, és egy rövid darabon a sínek is felszedhetők” – magyarázta akkor Szonntag Andor, a BKV járműműszaki főmérnöke. Csak azok mehetnek az óvóhelyre, akik a riasztást követő 20 percben lejutnak a metróba. A metró ilyenkor légmentesen elzárható a külvilágtól, a felszíni levegőt ebben az esetben szűrve kapják a föld alatt tartózkodó emberek. De szükség esetén a teljes elzárkózást is meg lehet oldani, igaz, csak néhány órára.

A túléléshez az áramot a dízelgépházakban elhelyezett, 500 lóerős dízeláram-fejlesztők szolgáltatják, a vízellátást pedig kutak biztosítják, ahonnan szükség esetén ivóvíz minőségű vizet lehet nyerni. Élelmet nem halmoznak fel az alagutakban, hiszen az emberek amúgy is csak rövid ideig tartózkodhatnának lent. Addig, amíg az óvóhelyi üzemnek van energiatartaléka.

Tévhit azonban, hogy a metrós óvóhely egyben atombunkerként is szolgálhatna. A metró építése a hidegháború tombolása közepette kezdődött, amikor a földalatti tömegközlekedési vonalak a világon mindenütt kettős rendeltetéssel épültek. A metró óvóhely funkciója felett azonban hamar eljárt az idő. Az alagút ugyanis csak a korabeli stratégiai fegyverek ellen lett volna képes megvédeni a lakosságot, a manapság használatos intelligens rakéták ellen nem. A hidegháború idején az interkontinentális rakéták jelentették a legnagyobb veszélyt. Kilövésük után elméletileg fél órája lett volna a metró személyzetének arra, hogy lezárja a kapukat. Arról nem is beszélve, hogy az alagutak levegőszűrője is csupán a második világháború idején kifejlesztett harci gázok semlegesítésére készült.

Fotó: pexels.com

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!