Megkésett kegyelem, élveboncolt Haynau és a néma búcsú

A hagyományt, miszerint magyar ember nem koccint sörrel, mert az aradi vértanúk kivégzése után a megtorlásokat irányító Haynau és társai ezzel az itallal koccintottak az osztrák győzelemre, mindenki ismeri, és már az UL-en is esett róla szó. Most a Legendavadászat című könyvből három további, a szabadságharc leverésével kapcsolatos mítoszt idézek.

A késve érkezett kegyelem

„Az aradi vértanúk kivégzéséről 1897 februáriusában új és meglepő adat bukkant fel a budapesti sajtóban. Az az állítás, hogy a fiatal osztrák császár Bécsből kurírt menesztett az aradi várparancsnokhoz, kegyelmet küldve az elítélteknek; s a kegyelemnek azért nem lett foganatja, mert az aradi várparancsnok, Howiger tábornok, a levelet csak a kivégzés után bontotta fel, noha előtte való nap, vagyis október 5-én már a kezében volt...”

– adja közre a legendát Tóth Béla az 1900-ban kiadott Mendemondákban.

Aztán mindjárt magyarázatba is fog: úgy véli, hogy az uralkodó, ha valóban kegyelmet akart volna adni, levelét nem az aradi várparancsnoknak, hanem egyenesen Haynauhoz küldte volna. A kegyelemadás ellen szól az is, hogy október 6. után még egyre-másra történtek kivégzések, Aradon is, Pesten is. Ferenc József egyébként már csak azért sem akart volna kegyelmet adni, mert az uralkodó személyesen is a durva megtorlás híve volt. Az általa követelt hadbírósági eljáráson született ítéleteket azonban már Haynau hagyta jóvá, és a döntést nem is kellett Bécshez felterjeszteni. Ez Schwarzenberg osztrák miniszterelnök szerint azért volt fontos, hogy az uralkodó keze ne legyen véres, és a vérengzést Haynaura foghassa.

A megkésett kegyelem mondaeleme egy korábbi csata – mutat rá Lukács László néprajzkutató. A történet az ozorai diadal kapcsán is felbukkant – az áldozat ebben az esetben Gróf Zichy Ödön volt, „aki Jellasiccsal jött be”.

Hajnalban mindjárt tovább is vitték Csepel-szigetre, ott meg egy cigány önként vállalkozott rá, hogy fölakasztja. Mire hozzákészültek, akkorra egy huszár fehér zászlóval ment fölmenteni, a gróf is meglátta, nem akarta engedni, hogy a nyakába tegyék a hurkot. Többen is segítettek a cigánynak, mert a tömeg meg már kiabált: Húzd, hóhér, húzd! Így mire odaért a felmentő parancs, addigra már meg is halt.”

Néma búcsú

Szintén a kivégzésekkel kapcsolatos legenda az is, hogy az utolsóként felakasztandó Vécsey Károly gróf honvédtábornok – miután már nem volt kitől búcsút vennie – az előtte kivégzett Damjanich János kezét csókolta volna meg. Pelyach István történész úgy véli, a barátoknak éppen nem tekinthető katonák búcsújelenete minden bizonnyal kitaláció. A kivégzések előtt gyóntató papok közül többen papírra vetették a vértanúk utolsó perceit, de a megható jelenet búcsúja egyetlen korabeli beszámolóban sem szerepel.

Vécsey megbékélést sugalló búcsújával először a nemritkán hatásvadász és romantikus szemléletű kutató, Kacziány Géza által írt, 1905-ben megjelentetett Magyar vértanúk című könyvében találkozhatunk. A kötetben idézett forrás, Baló Béni református lelkész azonban 1849. november 20-án írott, kivégzésekről írt hosszú levelében még csak nem is utalt Vécsey állítólagos kézcsókjára. Pelyach szerint feltételezhetően ez is csak legenda, amelynek nagy bizonyossággal Kacziány a kitalálója.

Az élveboncolt Haynau

„Ma is sokan emlegetik még, hogy ez a vérengző szörnyeteg elevenen került a boncoló asztalra. Hirtelen halt meg, 1853. március 14-én éjjel, Bécsben. Másnap, a halál okának kiderítése végett, obdukciót hajtottak rajta végre. A bontás, mint rendesen, a koponya felfűrészelésével kezdődött; de mikor a véső felpattantotta a koponya fedelét, az orvosok borzadva látták, hogy az agyvelő még lüktet, vagyis Haynau él. Az egyik orvos menten elájult. (Az ilyen természetű mendemondák mindig nagyon részletesek.) A másiknak azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapott egy hosszú kést, s beleütötte az elevenhalott agyába – megkímélni őt a viviszekció kínjaitól”.

Ez a legenda Haynau horrorfilmekbe illő haláláról tudósít. A szóbeszédet szintén Tóth Béla rögzítette, aki szerint „a leírhatatlan gyűlölségről és az ég bosszújára való sóvárgásról teszen tanúságot, hogy a régi sötét történetet reá forgatták az aradi vérbíróra”. Szerinte a legenda keletkezésére Prévost d’Exiles abbé, a jeles francia író esete hatott, akit 1763 novemberében séta közben gutaütés ért. A bíróság bűntettet sejtett, s elrendelte az abbé felbontását, “mikor azonban a kirurgus belevágott a testbe, Prévost feljajdult, és rögtön meg is halt: a bontókés ölte meg” – írja Tóth.

Hasonló történet olvasható egy 1999-ben, a Naplóban megjelent újságcikkben. „…amikor 1853-ban az észak-olaszországi felkelést a császári seregek képtelenek voltak elfojtani, a császár visszahívta Haynaut, s kinevezte hadseregparancsnoknak. Ezt ünnepelte, amikor az első pohár után holtan esett össze. Legalábbis a jelenlévők így vélték, hisz nem tudhatták, hogy egy fejsérülése utóhatásaként Haynau rendszeresen elvesztette eszméletét. Gyorsfutárt küldtek a lányához Szatmárba, aki négy nap múlva megérkezett Bécsbe, ám addigra katonai pompával apját már eltemették. Az asszony nem nyugodott bele, exhumáltatta. S valóban neki lett igaza, a táborszernagy csak rosszul lett, és nem halt meg a bécsi vendéglőben. Nagy megdöbbenésre hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér.”

Hermann szerint Haynaut ezzel szemben Grazban temették el március 17-én, tehát holttestét nem szállították el a Szatmár megyei Nagygécre, ahol a bresciai hiéna 1850-es nyugdíjazását követően letelepedett. Ettől persze még feléledhetett volna, de Hermann szerint ez alaptalan legenda.

Haynau 1805-ban, illetve 1809-ben sebesült meg, az utóbbi alkalommal a mellén. Nem valószínű, hogy ennek 50 év múlva ilyen hatásai lettek volna. Az igaz, mutat rá a történész, hogy Haynau gyakori fejgörcseiről többen is megemlékeznek; de az agy- és tüdővérzést még a korabeli orvostudomány is meg tudta különböztetni a tetszhaláltól. Haynau halálának valódi diagnózisa ugyanis „akut agy- és tüdővérzés”. Igaz, a halál beálltának napja érthető okot adhatott a legendák nekiburjánzására: 1853. március 15., a forradalom kitörésének ötödik évfordulója. Isten keze lesújtott a bűnösre, nyugtázta a nép elégedetten, hozzászámolva még vagy tucatnyi rejtélyesnek, különösnek mondott halálesetet a megtorlók környezetében.

– Haynau anyja zsidó volt?