Tényfeltáró botrányújságírás a kádári időkben

A bulvársajtónak a szocializmusban nem csupán az emberek szórakoztatása volt a feladata, hanem elhitette az olvasókkal, hogy a „feltárt” botrányok révén átláthatják, befolyásolhatják a társadalmi folyamatokat – írja Horváth Sándor könyvében.

A “krimi” propagandacélokra is felhasználható

A bulvár megjelenésére a „tiszteletre méltó” sajtónak két válasza volt. Egyrészt bírálta a szenzációhajhász vetélytársat, másrészt a magát tisztesként ábrázoló újságokban is megjelentek a lokális pletykákat országos botrányként ábrázoló írások, követve a krimikre jellemző narratívát.

Az újságírók ugyanis rájöttek, a szórakoztató műfajba sorolható krimi segítségével szocialista tanmeseként is elő lehet adni a történeteket, tehát propagandacélokra is felhasználható. Egy ilyen írás a morális tanulságokat úgy közli, hogy a közönség igényeit is kiszolgálja, ezáltal sokkal hatékonyabb.

Ráadásul, mivel e cikkek a bizonytalanságra és szorongásra építenek, egyben erősítik a rend iránti vágyat is. Azáltal, hogy a sajtó rendszeresen társadalmi problémaként ábrázolt egy jelenséget, hozzájárult egyrészt egy adott jelenség problémaként való kezeléséhez, másrészt a mindennapi beszédtémák depolitizálásához.

Horváth rámutat: a lehetőségek jobb kiaknázása érdekében a rendőrség rendszeresen együttműködött a sajtóval. A hatalom a sajtónak csepegtetett kitalációkon keresztül kriminalizálta többek között a politikai őrizeteseket, amivel egyben legitimmé tette a mindenhol jelen lévő rendőrséget. Másik oldalról, újságírói szemszögből nézve: a sajtómunkások „exkluzív” információkat – nem ritkán folyamatban lévő büntetőügyek iratait – kaptak a rendőrségtől. Ezekből a forrásokból születtek aztán azok a botránysztorik, melyek a rendszer tabuinak számító politikai kérdéseket ugyan nem boncolhattak, mégis népszerűek voltak azidőtájt.

A botrány önmagában nem botrány. Egy társadalmi probléma akkor válik problémává, amikor a nyilvános diskurzusban problémaként kezdik el kezelni – véli Horváth, aki könyvében példákkal is illusztrálja, hogyan működött akkoriban a botránygyártó gépezet.

“Tényfeltárás” nyomozati anyagokból

Az egyébként nem bulvár Népszabadságnál a Kék fényből ismert Szabó Lászlónak volt a legtöbb botránypere a lapnál. Horváth úgy véli, Szabó közreműködése nélkül az általa feldolgozott témák valószínűleg lokális pletykák maradtak volna. Cikkei egy része jóval közelebb állt a krimi narratívájához, a „tényfeltáró újságíró” szinte detektívi szerepben tetszelgett sokszor. Perbe fogott anyagai felépítésében közös volt, hogy helyi esetet ábrázolt botrányként, majd az elbeszélésmód szerint “nyomozásba” kezdett.

A szerző ellen indított pereket végigolvasva azonban kiderül: Szabó sokszor már a megírás kezdetén ismerte a tettest, mivel bűnügyeknél az újságírók nem ritkán rendőrségi nyomozati anyagokból dolgoztak. Az efféle „tényfeltáró” újságírás egyrészt biztosította a rágalmazás alóli felmentést, másrészt a cikkek a „tettesek” pellengérre állításával a hatalmat szolgálták.

Egy „botrányos válásról” szóló cikk például így kezdődik:

„Egy idősebb asszonnyal ülök az eszpresszóban, nem volt hajlandó bejönni a szerkesztőségbe. Közelebb hajol, úgy beszél halkan, hogy a szomszéd asztaloknál se hallják.”

Amikor azonban az érintett pert indított az ügyben, az újságíró így védekezett a bíróság előtt:

„Nem A.-né mondta el a cikk tartalmát, én nem találkoztam vele eszpresszóban, keretjellege volt ennek a jelenetnek, amely ilyen esetben megengedhető (…) Nem tartottam szükségesnek, hogy utánajárjak az elmondott történetnek, mert nevet nem tudtam, sem munkahelyet, tehát nem is tudtam volna, hogy ki az a személy, aki után érdeklődnöm kell. Tehát cikkem első szakasza az csak általam kitalált. Erkölcsi mondanivalót akartam kibontani ebből a cikkből, azért adtam neki ezt a keretet.”

Szabó azzal is indokolta cikke születését a per során, hogy előtte már sokat foglalkoztak a témával a lapnál, ezért ő is keresett egy ilyen anyagot.

Az eset jól mutatja: a hatvanas évek első felében a válások – melyek száma már az 50-es években is magas volt – azért váltak hirtelen „társadalmi problémává”, mert a hivatalos diskurzus azzá tette őket. A botrányt okozó cikkekben az volt a fontos, hogy az olvasók azonosulni tudjanak az áldozatokkal, illetve hogy megtalálják azokat a „tetteseket”, akiket az olvasó hibáztathat.

Fotó: fortepan.hu