A bulvársajtónak a szocializmusban nem csupán az emberek szórakoztatása volt a feladata, hanem elhitette az olvasókkal, hogy a „feltárt” botrányok révén átláthatják, befolyásolhatják a társadalmi folyamatokat – írja Horváth Sándor könyvében.
A “krimi” propagandacélokra is felhasználható
A bulvár megjelenésére a „tiszteletre méltó” sajtónak két válasza volt. Egyrészt bírálta a szenzációhajhász vetélytársat, másrészt a magát tisztesként ábrázoló újságokban is megjelentek a lokális pletykákat országos botrányként ábrázoló írások, követve a krimikre jellemző narratívát.
Az újságírók ugyanis rájöttek, a szórakoztató műfajba sorolható krimi segítségével szocialista tanmeseként is elő lehet adni a történeteket, tehát propagandacélokra is felhasználható. Egy ilyen írás a morális tanulságokat úgy közli, hogy a közönség igényeit is kiszolgálja, ezáltal sokkal hatékonyabb.
Ráadásul, mivel e cikkek a bizonytalanságra és szorongásra építenek, egyben erősítik a rend iránti vágyat is. Azáltal, hogy a sajtó rendszeresen társadalmi problémaként ábrázolt egy jelenséget, hozzájárult egyrészt egy adott jelenség problémaként való kezeléséhez, másrészt a mindennapi beszédtémák depolitizálásához.
Horváth rámutat: a lehetőségek jobb kiaknázása érdekében a rendőrség rendszeresen együttműködött a sajtóval. A hatalom a sajtónak csepegtetett kitalációkon keresztül kriminalizálta többek között a politikai őrizeteseket, amivel egyben legitimmé tette a mindenhol jelen lévő rendőrséget. Másik oldalról, újságírói szemszögből nézve: a sajtómunkások „exkluzív” információkat – nem ritkán folyamatban lévő büntetőügyek iratait – kaptak a rendőrségtől. Ezekből a forrásokból születtek aztán azok a botránysztorik, melyek a rendszer tabuinak számító politikai kérdéseket ugyan nem boncolhattak, mégis népszerűek voltak azidőtájt.
A botrány önmagában nem botrány. Egy társadalmi probléma akkor válik problémává, amikor a nyilvános diskurzusban problémaként kezdik el kezelni – véli Horváth, aki könyvében példákkal is illusztrálja, hogyan működött akkoriban a botránygyártó gépezet.
“Tényfeltárás” nyomozati anyagokból
Az egyébként nem bulvár Népszabadságnál a Kék fényből ismert Szabó Lászlónak volt a legtöbb botránypere a lapnál. Horváth úgy véli, Szabó közreműködése nélkül az általa feldolgozott témák valószínűleg lokális pletykák maradtak volna. Cikkei egy része jóval közelebb állt a krimi narratívájához, a „tényfeltáró újságíró” szinte detektívi szerepben tetszelgett sokszor. Perbe fogott anyagai felépítésében közös volt, hogy helyi esetet ábrázolt botrányként, majd az elbeszélésmód szerint “nyomozásba” kezdett.
A szerző ellen indított pereket végigolvasva azonban kiderül: Szabó sokszor már a megírás kezdetén ismerte a tettest, mivel bűnügyeknél az újságírók nem ritkán rendőrségi nyomozati anyagokból dolgoztak. Az efféle „tényfeltáró” újságírás egyrészt biztosította a rágalmazás alóli felmentést, másrészt a cikkek a „tettesek” pellengérre állításával a hatalmat szolgálták.
Egy „botrányos válásról” szóló cikk például így kezdődik:
„Egy idősebb asszonnyal ülök az eszpresszóban, nem volt hajlandó bejönni a szerkesztőségbe. Közelebb hajol, úgy beszél halkan, hogy a szomszéd asztaloknál se hallják.”
Amikor azonban az érintett pert indított az ügyben, az újságíró így védekezett a bíróság előtt:
„Nem A.-né mondta el a cikk tartalmát, én nem találkoztam vele eszpresszóban, keretjellege volt ennek a jelenetnek, amely ilyen esetben megengedhető (…) Nem tartottam szükségesnek, hogy utánajárjak az elmondott történetnek, mert nevet nem tudtam, sem munkahelyet, tehát nem is tudtam volna, hogy ki az a személy, aki után érdeklődnöm kell. Tehát cikkem első szakasza az csak általam kitalált. Erkölcsi mondanivalót akartam kibontani ebből a cikkből, azért adtam neki ezt a keretet.”
Szabó azzal is indokolta cikke születését a per során, hogy előtte már sokat foglalkoztak a témával a lapnál, ezért ő is keresett egy ilyen anyagot.
Az eset jól mutatja: a hatvanas évek első felében a válások – melyek száma már az 50-es években is magas volt – azért váltak hirtelen „társadalmi problémává”, mert a hivatalos diskurzus azzá tette őket. A botrányt okozó cikkekben az volt a fontos, hogy az olvasók azonosulni tudjanak az áldozatokkal, illetve hogy megtalálják azokat a „tetteseket”, akiket az olvasó hibáztathat.
Fotó: fortepan.hu
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!
Interkrimi és magyar Kék Fény ’89/3
A szakállas rém evett a nőkből./Mit tud a magyar hóhér?/Emlékek a párizsi bordélyokból.
http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=interkrimi-es-magyar-kek-feny-89-3&func=szerzo&tipus=tema&kezdet=1&darab=50&talalat=8&rendezes=Cim_AZ&temakorID=0&kulcsszo=&sszam=7&ID=300553
Újságíró studió 1973, meghívott előadó Kékfényes Szabó László, kérdés a Labanc Anna gyilkosságról. Válasz: sumákolás: Viszont válasz: ez nem volt becsületes. Nem is lehetett újságíró szókimondó jelöltünk.
Tovább is van mondjam még? Rövid idő után kikerült az amúgy Kossut-díjas fia, a villamosmérnök közgazdász, 3.cikkéért pert akasztották a nyakába, de a nagyberuházás átadás után 3 hónapra leállt, ujabb 600 milliót kellet rákölteni, az amúgy rossz hírét keltett beruházásnak, az írószemmmelbe beválogattot kollégánk se volt elég jó a pártbizottságnak, nem adta rá áldását.