„Sose félj te öcsém, ha Atilla, a székely
mondja neked. Hírlik, Zala földjén székelyek élnek,
s innen ered Kolon elfeledett neve is. Ha te testvér
vagy, kötelességünk seregünkkel az…” – ám belegajdult
székely Atilla a szóba, s a pultról úgy lefolyott, mint
ökrök nyála az ökröknek szájárul a nyárnak
szemtelenül gatyaromlasztó derekán. Kolon István
néhány percet várt, hogy a sánta Atilla talán egy
konkrétommal is él, hogy az ősi Bakonyt milyen úton
kellene visszacsatolni, de székely Atilla a durmót
úgy hajtotta, ahogy nagyapámat a némberek. Így hát
hetyke kalapját homloka éléhez boronálván
búcsút monda a szépivü tájnak, az útravalót bár
Kézdin hagyta, a büszke rokonság zálogaképpen.”

– idéz meg Szálinger Balázs Zalai Passió című eposzában egy gyerekkorában hallott helyi legendát a székely-zalai rokonságról. Megkeresésemre válaszolva a szerző ezt tette hozzá emlékeihez:

“Amiről én hallottam gyerekkoromban, Erdélyben nem nagyon, aztán az egyetemen, történelem illetve antropológia tárgyaknál előkerült. Megkérdeztem egyszer egy professzorasszonyt, aki nemhogy nem volt meglepődve, de azt mondta, ő is azt tanítja, hogy egy egységnyi székely ment Őrségbe (illetve “megcsinálni Őrséget”), kilenc egység ment Székelyföldre. A falunevek nagyon hasonlóak (Íjász, Csatár, Lovászi, Zalalövő, Felsőőr, Alsóőr), a tájszólás is (Erdélyben azt hitték rólam, hogy affektálom a helyi akcentust – közben pedig csak 19 éves voltam, és nem kopott le rólam a hazai), a faluszerkezetek is.”

Mit mondanak a történészek?

Megkerestem Zsoldos Attilát, az Árpád-kori magyar történelem szakértőjét, aki szerint a székelység a 12–13. század fordulója táján kezdett megtelepedni a mai Székelyföldön (a folyamat eltartott vagy egy évszázadig). Korábban a Kárpát-medence számos más pontján tudunk kimutatni székely településterületeket, ezek egyike a mai Őrség (illetve tágabb értelemben Nyugat-Magyarország).

Annak bizonyítékai közé, hogy a székelység egy része korábban az Őrségben élt, bizonyos nyelvjárási sajátosságok, illetve a helynévanyag egy része sorolható. Nincs ugyanis egységes székely nyelvjárás, mutat rá Zsoldos, a mai székelység által beszélt nyelv más sajátosságai a Kárpát-medence más tájaira utalnak.

Így tehát azt elmondhatjuk, hogy az Őrségnek és a székelységnek valóban van köze egymáshoz, ám ezt a kapcsolatot kizárólagosnak feltüntetni (kizárva például a korai székelységre utaló baranyai, Pozsony környéki, bihari adatokat), tévedés lenne.

Hasonlóan ír a kérdésről Egyed Ákos történész is A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig című művében. Szerinte Magyarországon a székelyek a mosoni, pozsonyi részeken, továbbá az Őrségben és az Őrvidéken, a Temes-Alduna térségében és Bihar megyében éltek. Az itt élők nyelvi anyagában sok olyan reliktum van, ami csak a székelységnél figyelhető meg – idézi Benkő Lórándot Egyed.

Az egyik elmélet szerint a hasonlóságok a korábbi együttélésre utalnak, és feltehetően valamikor – talán a 10. században – a honfoglalás folyamán szakadtak el egymástól. László Gyula ennek ellentmondva úgy véli, hogy a nyugati határvidékre inkább az egységes székely tömbből telepítették a határőröket.

“Odafigyelnek Erdélyre”

A legendának tehát történelmi alapjai vannak, és az erre alapuló kapcsolat a zalaiak és a székelyek között hagyományosan szoros. “Zalában például jobban odafigyelnek Erdélyre: a mai Zalai Hírlapban biztos, hogy van megint egy oldalas interjú valamelyik erdélyi pappal vagy akárkivel. Nagyon sok zalai városnak van testvérvárosa Erdélyben, gimnáziumi cserekapcsolatok vannak – sokkal inkább, mint az ország többi megyéjében” – nyilatkozta egy korábbi interjújában Szálinger.

Csak egy példa a zala.hu oldalról: “Felvetődött, hogy felkutatják a megyénkbeli székely emlékeket. Zala a történelmi Magyarország határmegyéje volt, így már a honfoglalás után telepítettek erre a területre székelyeket határvédelmi feladatokkal. Göcsej és az Őrség lakossága, nyelve és a Székelyföld közti rokonságot már sokan megállapították és a mai napig kimutatható. A témához kapcsolódóan egy közös, székely-zalai szakácskönyv kiadása is felmerült.”

És a végére valami teljesen más, szintén Szálingerhez kapcsolódóan. “Nos, a városi legenda szerint az új pamfletben magára ismert egy fővárosi kerületi önkormányzat (ahol korábban a szerző dolgozott), és igyekszik felvásárolni a fellelhető példányokat. Ha ez igaz, a szerző tanulhat valamit arról, hogy a jó témaválasztás hogyan hozhat megalkuvás nélkül üzleti sikert… ” – olvasható egy kritikában. Szálinger erre csak ennyit mondott: “Sajnos megkaptam a kimutatást… Hát nem.”

Illusztráció: Fortepan / Vojnich Pál

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!