Az emlékezet zavarai a szerző szerint hét „bűnre” vezethetők vissza: az elhalványulásra (kifakuló emlékek), a szórakozottságra (a figyelem és az emlékezet közötti együttműködés ideiglenes összeomlása), a rövidzárlatra (az emlékezés ideiglenes kudarca), a téves attribúcióra (a valóság és a fantázia összekeveredése), a szuggesztibilitásra (emlékek, amiket utólag plántálnak belénk), az elfogultságra (meglévő tudásunk hatása múltunk felidézésekor) és a makacsságra (rendszeresen visszatérő kellemetlen emlékek).
A fenti bűnök közül több is igen fontos szerepet játszik abban, hogy az utcán, barátoktól hallott legendák nem ritkán valós történésként jelennek meg emlékezetünkben. Cikkemben Schacter könyvéből e két jelenség bemutatását szemlézem.
Téves attribúció
Téves attribúcióról Schacter szerint akkor beszélünk, ha a bejövő információk túl gyors feldolgozása miatt olyan eseményekre is emlékezünk, amelyek nem történtek meg, illetve pontosan emlékszünk vissza egy sztorira, de azt tévesen helyezzük el a térben vagy az időben. Előfordul, hogy olyan dolgokról hisszük azt, hogy velünk történtek meg, amiket csak hallottunk, és valójában másokkal estek meg (vagy éppen senkivel).
Íme két ismertebb példa erre: az 1995-ös oklahomai robbantás után egy fél ország kereste a tettes John Doe – mint az később kiderült, Timothy McVeigh – feltételezett társát, John Doe 2-t. A forró nyom egy gépkocsikölcsönzőben felvett vallomás volt: az ottani szerelő határozottan emlékezett, hogy McVeigh nem egyedül bérelte ki a merénylethez használt autót. Nemsokára azonban kiderült: a személyleírást adó férfi emlékei egy másik látogatáson alapultak, amikor is Michael Hertig őrmester és barátja, Todd Bunting kölcsönzött ki egy mikrobuszt. Hertig – McVeigh-hez hasonlóan – magas volt és fehér bőrű, és valószínűleg őt keverte össze a szerelő a merénylővel, önkéntelenül is bemártva ezzel az ártatlan Buntingot a robbantásba. Az FBI-nál rövid vizsgálat után csalódottan vették tudomásul, hogy John Doe 2 valójában Bunting, akinek semmi köze nincs se McVeigh-hez, se a robbantáshoz.
Egy másik esetben egy pszichológust vádoltak meg nemi erőszakkal, de végül felmentették őt, mert a bűntény alatt éppen élő tévéinterjút adott, tehát biztos alibije volt. Nemsokára kiderült: az áldozat látta az interjút, és Thomson arcvonásait tévesen megerőszakolójának tulajdonította.
Szuggesztibilitás
A másik főbűnös, a szuggesztibilitás során emlékeink engednek a külső befolyásolásnak, és tendenciózus kérdések, sugalmazások hatására soha meg nem történt eseményekre kezdünk emlékezni.
A szerző említést tesz egy tudományos próbálkozásról, melyben kísérleti úton enyhébb traumatikus emlékeket igyekeztek elültetni a vizsgálati személyek fejében. Elizabeth Loftus „áruházi elvesztés” nevet viselő vizsgálatában egy Chris nevű tinédzsert arra kért meg bátyja, hogy próbáljon meg visszaemlékezni arra, amikor ötéves korában elveszett egy áruházban. Chris először semmire nem emlékezett, pár nap múlva aztán előállt az eset részletes leírásával. A vizsgálat szinte azonnal híres lett, mivel a családban állítólag soha senki nem veszett el egy áruházban.
Egy ezt követő kísérletben, ahol egy 24 fős vizsgálati csoporttal dolgozott, Loftus a megfigyeltek egynegyedéből csikart ki téves visszaemlékezéseket áruházi eltűnésükről.
A szerző szerint mind a téves attribúció, mind a szuggesztibilitás több okból is aggasztó, mindkettő alkalmas ugyanis téves azonosításokra, amik például bírósági eljárások során téves ítéletek megszületéséhez vezethetnek.
Fotó: pexels.com / A pszichológia nagykönyve
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
Sok és érdekes példával, bár nem mondom, hogy nem lapoztam át néhány oldalt, ami épp nem fért a fejembe a Balatonon :)
Erről az utóbbiról láttam már egy kísérletet. Ott egy kb. 4 éves fiúcskától vagy egy héten keresztül minden nap megkérdezték, hogy csípte-e már be egérfogó a kezét.
Ez soha nem történt meg, ennek megfelelően először tagadó választ adott, pár nap múlva már nem tudta, megesett-e, majd részletesen el is mesélte.
Ily módon, ha netán arra gyanakszik egy szülő, hogy valaki szexuálisan zaklatta a gyerekét, és többször is megkérdezi, hogy fogdosta-e, levetkőztette-e, akkor a gyerek előbb-utóbb elhiszi, hogy megtörtént.
Erre a jelenségre alapozva szeretnék megváltoztatni a bírósági módszereket kisgyermekek esetében, hogy ne lehessen túl sokszor feltenni ugyanazt a kérdést (hiszen eddig akár tucatszor is kihallgathatták), valamint videófelvételre kell rögzíteni, hogy kizárják a gyerek befolyásolásának minden módját.
Hmm. Igen, én is emlékszem olyan dologra, amelyről nem tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént-e, avagy csak kisgyerekként elképzeltem. Tényleg felvethető, hogy különösen a mai pszichológiai ismeretek birtokában nem téveszthetnek-e meg embereket pl. bírósági vagy bármi egyéb ügy elbírálása során. Rémes.
Nekem is vannak olyan kiskori “emlékeim”,amiről mind a mai napig nem tudom, hogy álmodtam-e, mesélték-e, vagy tényleg megtörtént talán? Idegesítő…
5: Hajaj, nekem is, de mennyi. Egyszer, még gimnazista koromban, elmeséltem, hogy kettest kaptam latinból, és erre nem találtam az elenőrzőmben sehol. Még a naplót is elkértem az osztályfőnökömtől, hogy meggyőződjek róla, hogy nem kaptam kettest latinból.
ez tényleg érdekes dolog, velem is volt már hasonló:)
meg valamelyik ismeretterjesztő csatornán láttam is egy kísérletet: felnőtt embereknek mutattak egy olyan képet, amin még kiskorukban egy hőlégballon kosarában ülnek. Persze, ez soha nem történt meg velük, de pár nap után elmesélték az egész történetet.
Valójában a képet számítógéppel készítették, hogy egy régi család fotóról berakták oda az illető gyerekkori arcképét
Szerintem ismerik ezt a módszert a politikusok is :(
Én ufóval találkoztam ovisként. Vagy nem. Ki tudja.
Fura ez az álnév, hogy John Doe… legjobb tudásom szerint ez olyasféle név az USÁ-ban, mint nálunk a Jancsi vagy a Józsi. John/Jane Doe, vagyis az átlagember, valaki közülünk.
én úgy tudom, hogy a John/Jane Doe nevet akkor használják, ha vkinek nem tudják a személyazonosságát. Például kórházba ha bevisznek egy ismeretlen beteget. Van egy sorozat vagy film is, John Doe, a múlt nélküli ember…
[…] elegánsan megoldani, ha tényleg megtörtént és valaki hoz egy felvételt róla (mert, ugye, az emberi emlékezet az…). Addig pedig, várva a szilárd – kézzel fogható, szemmel nézhető – […]
Én 35 éves koromig bizton emlékeztem rá, hogy tanúja voltam egy tragikus eseménynek, ami a családunkban esett meg még kisiskolás koromban. Most is előttem van az egész, hogy hol állok a lakásban, ahogy a szemem előtt történik minden. Nem régen elmeséltem anyámnak (a valódi szemtanúnak), hogy milyen szörnyű volt mindezt gyerekként átélni. Teljesen ledöbbentem amikor felvilágosított, hogy én az események alatt iskolában voltam. Nyilván még gyerekfejjel hallhattam, mi történt, elképzeltem vagy megálmodtam róla a “filmet”, ami idővel hamis emlékezetté változott.
[…] éve itt is szó esett arról a kísérletről, amely során a pszichológusnő enyhébb traumatikus emlékeket ültetett […]
[…] Daniel L. Schacter Az emlékezet hét bűne című könyve kapcsán már én is írtam arról, hogyan válhat elménkben egy legenda “megtörtént” eseménnyé, illetve bemutattam pár tudományos kísérletet emlékeink változására. Még a támadás alatt […]