A magyar nyelvben a XVI. századig valóban húgynak nevezték a csillagot. Dömötör Tekla folklórkutató szavaival élve „a csillagnéző akkori formája a húgybanéző volt”.
Az 1400—1410-es évekből fennmaradt schlägli-szójegyzékben a következő csillagászati szavakat olvashatjuk: nap, hold, újhold, holdszegés, félhold, teljeshold, verőfény, húgy (csillag), húgybanéző (asztrológus), fényes húgy (Lucifer), est húgy (Vesperus), szekérhúgy (Plaustrum), kaszahúgy (Adartica), göncölszekér, északi szél, villámlás stb.
A hugyókázik a szemed népnyelvi szólás jelentése: “hamisan csillog”, a több száz éves szövegekben pedig Istent mint a “húgyok teremtőjét” szólítják meg könyörögve. Hajdan két ősi húgy szavunk is volt, az egyik azt jelentette, mint manapság, a másik pedig “csillag” volt.
Épp olyan véletlen volt az egyalakúság, mint mondjuk a korán esetében (időhatározó szó és muszlim szent könyv). Ám egy idő után az embereket zavarni kezdte, hogy a csillagokról beszélve kellemetlen zönge társul az előadásokhoz, és mivel volt a jelenségre másik szó is, a húgy szépen kiveszett a köznyelvből.
Forrás | Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága
Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!
és akkor régen húgyszemű juhász volt?
viszont mára akkor a ‘húgybanéző’ nem a csillagász, hanem az urológus
Húgyok háborúja? Húgyromboló, Húgyflotta… etc. :)))
denis sinor amerikai magyar nyelvész komplett tanulmányt írt a kérdésről. nem csupán magyar jelenség az összecsengés, hanem valamilyen belső-ázsiai, altáji vagy ural-altáji forrása van. nagyon rég olvastam, de úgy rémlik, a tejút is valami mennyei rénszarvashúgynyom volt mitológiailag (mert ugye, katonai szempontból csaba királyfi hadi útja volna).
Bocs, kutatókereső, csak most került a szemem elé az oldal. szóval, a forráshely:
Sinor Dénes
Tanulmányok
Akedémiai Kiadó, 1982
Nyelvtudományi Értekezések sorozat
A cikk címét nem tudom megmondani, mert a könyv most épp nincs meg, az OSZK online katalógusában tudtam csak megnézni az adatait.
Igen, ezt mi is vettük A magyar nyelv finnugor alapjai órán. :D Egy kedves barátom további ötletei:
a tévében a húgyközi invázió, húgykapu, legújabban a húgy születik… amerikai középületeken húgyos-sávos lobogó…
öt húgyos szálloda
Csillagos Józsi (Markos-Nádas)
esetleg a Csilla emiatt inkáb Húg legyen…
Idézni csak pontosan, szépen, ahogy a húgy megy az égen…
Lehetségesnek tartom, hogy az ősi nyelvben a “hugy” a több csillag alkotta csillagképet, a “csillag” az egyes fénylő csillagot jelentette. Erre vallana az, hogy a középkori nyelvünkben a “hugy” többnyire valamelyik, több csillag alkotta konstelláció megbevezésénél fordul elő: “zekerhug” = Göncölszekér (7 csillag), “kaszahugya” = Orion (Kaszás, 10 csillag), stb. BQ.
Na és a munkásmozgalom vörös húgya???
Vagy a nóta hogy hangzana a pávakörben:
“Húgyok, húgyok szépen ragyogjatok,
A szegény legénynek utat mutassatok….”
[…] IGEN. A magyar nyelvben a XVI. századig valóban húgynak nevezték a csillagot, a csillagnéző akkori formája például a húgybanéző volt. További részletek itt. […]
Majdnem bisztos hogy inkább HUNY-HÚNYnak nevezték de valahogy elferditették hugyra.
Első hallásra megdöbbentő, hogy valamikor használatban volt a magyar nyelvben egy csillag jelentésű húgy főnév is: Kasza húgy a kaszáscsillag, vagyis az Orion csillagkép elnevezése volt; a hugyozik a szeme kifejezést pedig ’mosolyog, csillog a szeme’ jelentésben ismerjük régről, illetve nyelvjárásainkban még ma is előfordul itt-ott, vagy emlékeznek rá az idősebbek. A szót etimológiai szótáraink finnugor eredetűnek tartják, és megkülönböztetik a ma is közhasználatú húgy főnévtől, valamikori igenévszótól (alakbeli egyezésüket véletlennek tartják). Úgy látszik tehát, hogy a csillag jelentésű húgy szavunk finnugor származása ellenére családtalanul áll a magyar szavak között.
Lehetséges azonban, hogy szavunk a huny ~ húny, hunyorog családjába tartozik, s elkülönülése szóhasadás eredménye. Szóhasadásról akkor beszélünk, ha egy szó eltérő alakváltozatai különböző fogalmak jelölésére foglalódnak le. Ez alapvető jelenség az emberi nyelvekben. Egy-egy szót ugyanis mindig több jelentésben használunk, ugyanakkor pedig a szavak alakja is változatokat mutat: gyakran jönnek létre egyre újabb népnyelvi, nyelvjárási változatok. Így magyarázzuk például a család – cseléd, a bozótos – bozontos, a nevel – növel, a csekély – sekély, a kamara – kamra, a fő- fej, a mell – mál, a vicsorog – vigyorog szópárok létrejöttét is. Mai nyelvünkben is állandóan zajlanak ilyen folyamatok, amint arról korábban már ejtettünk szót a kavar — kever kettőse kapcsán.
Esetleg az nem merülhet fel, hogy a csillagok, mint olyanok, az ősi magyar világképben a Nap-Anya HÚGAI, azaz a kisebb leánytestvérei lennének? Ezzel az is nyilvánvalóvá lenne, egyébként, hogy az ősi népek TUDTÁK, hogy a csillagok is napok.