Cinikus világunkban kevés szakmát ismer el a közvélemény, de az oknyomozó újságírás, részben a hollywoodi filmeknek is köszönhetően, kivételt képez – kezdi cikkét a 20 éve újságíróként dolgozó Joris Luyendijk. Ezért aztán kicsit félve teszi fel vitaindító kérdését: lehet, hogy a demagóg pártok korában az oknyomozó újságírók egyfajta “hasznos idióták“?

Az oknyomozó újságírók a sajtó egyik legfontosabb feladatát végzik – a hatalom ellenőrzését. A legismertebb példa munkájuk hatására a Watergate-ügy, amely a sajtó kitartó nyomozása, majd a hatóságok vizsgálódása nyomán végül Richard Nixon lemondásához vezetett. Az a tény, hogy még az amerikai elnök sem áll mindenki felett, Luyendijk szerint nemcsak helyreállította az emberekben a bizalmat, hanem meg is erősítette – ezt a jelenséget nevezi a szerző a demokrácia öntisztító funkciójának. Ami azonban működött a hetvenes években, az nem működik napjainkban – figyelmeztet.

Vetésforgó közös szabályok mentén

Európában egészen a kilencvenes évekig azt tapasztalhattuk, hogy a sajtó hatalomellenőrző tevékenysége – optimális esetben szándéktól függetlenül – a mindenkori ellenzéknek adott muníciót. Ha a hatalmon lévők nem tudtak kielégítő magyarázatot adni a leleplezésekre, a szavazók a választásokon megbüntették őket, és az ellenzék átvette a hatalmat. A többnyire jobbközép és balközép erők közötti vetésforgó alapja az volt, hogy az ellenzék mindig szabályok mentén játszó, komoly erő volt, valós programmal.

Most képzeljük el, ha Nixonék alternatívája egy Donald Trump vagy Boris Johnson-féle politikus által vezetett párt lett volna – von párhuzamot a szerző napjaink politikai folyamataival. Vagy forgassuk meg a fejünkben a gondolatot: egy kormányzatot vagy elnököt érintő leleplezés Franciaországban a Le Pen-féle radikálisokat, Németországban pedig jó eséllyel az AfD-t hozná helyzetbe.

Volt már példa hasonlóra: a 2009-es képviselői költségtérítések ügyében kirobbant brit belpolitikai botrány mindkét hagyományos uralkodó párt presztízsét megtépázta – teljesen jogosan. De ugyanez a bizalmi válság hozta el Luyendijk szerint a “bohócok, hazugok és demagógok” sikerét a 2016-os EU-referendumon. Még ha nem is akarunk állást foglalni a Brexit ügyében, írja Luyendijk, az vitathatatlan, hogy a kilépés mellett érvelők szólamai azért is lehettek olyan sikeresek, mert a hagyományos politikai erők elveszítették az emberek bizalmát.

Luyendijk szerint az oknyomozó újságírás leginkább olyan környezetben fejti ki áldásos hatását, ahol az ellenzék jóhiszemű és komoly erő. Márpedig a nyugati demokráciák jelentős része ma már elbukik ezen a teszten: az előretörő protestpártoknak nincs igazi jövőképük, pusztán szavazóik sérelmeit és frusztrációját lovagolják meg.

Mit tehet ebben a közegben az oknyomozó újságírás?

Luyendijk szerint az kevés, ha a közvélemény felháborodik egy leleplezésen – a sajtó által feltárt ügyeket végig kell vinni a felelősségre vonásig. Erre azonban jellege miatt sem az európai politikai tér, sem az európai közvélemény nem alkalmas – mind a politika, mind az újságírás túlnyomórészt nemzeti szinten, más és más környezetben zajlik Európában.

Véleménye szerint az oknyomozók nem tehetnek az európai politikai rendszer sajátosságairól, de figyelembe kell venniük munkájuk politikai következményeit. Cikkében aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy amíg a leleplezéseknek nincsenek átlátható politikai következményeik, addig az oknyomozók munkája csupán a politikával és demokratikus berendezkedéssel szembeni általános elégedetlenséget táplálja.

Nem örül annak sem, amikor saját oknyomozó munkáit a demokrácia intézményének ütlegelésére használják, ráadásul épp olyanok, akiktől messzemenőkig elhatárolódik.

Ez persze nem jelenti, hogy kevesebb oknyomozó munkára lenne szükség

Sőt. Inkább többre, csak a munkának máshol kellene véget érnie – figyelmeztet Luyendijk. Véleménye szerint ma már nem elég feltárni egy ügyet: az oknyomozó újságíróknak el kell érniük, hogy az anyagaikat közlő lapok hosszú távon is kövessék az ügy politikai következményeit. Vagy ha ilyen következmények nincsenek, akkor azok hiányáról visszatérően beszámolni.

És – ha már cikke a magát a hagyományos híroldalak ellenpárjaként meghatározó Correspondenten jelent meg – azt a kérdést is felteszi: a cinikus Donald Trumpok korában biztos, hogy az újságírót is a politikusok iránti cinizmusnak kell vezérelnie? Vagy hogy egy oknyomozó újságírónak csak a rossz dolgokra kell koncentrálnia? És ha nem, hogyan érheti el, hogy ezirányú munkái ne silányuljanak propagandává, vagy ne legyenek olvashatatlanul unalmasak? Egy csomó kérdés, amire a szerző maga sem tudja a választ.

Cikke végén Luyendijk újra felhívja a figyelmet arra, hogy a közös európai nyilvánosság létrejötte elengedhetetlen feltétele a demokrácia öngyógyító funkciójának. Ennek eléréséhez meglepő helyről húz elő példát: lehet, hogy az arab országok nem büszkélkedhetnek olyan eredményekkel, mint amilyeneket Európa elért az elmúlt fél évszázadban (közös pénz, közös parlament vagy épp bíróság), de van olyan terület, ahonnan érdemes ötletet meríteni: az egész arab világot átfogó nyilvánosság megteremtésében előrébb járnak, mint az unió országai egy hasonló, közös európai nyilvánosság megteremtésében.

További lehetséges utak

A Correspondent lap – ahogy korábban már itt is szó esett róla – nagy hangsúlyt fektet az olvasók hozzászólásaira, nemritkán ezen kommentek felhasználásával folytatódik az oldalon az adott téma feldolgozása. Erre a szájtnak külön szerkesztője is van, akinek a feladata a minőségi vita generálása és életben tartása. Ezáltal az újságíró és az olvasó együtt tanulhat, merthogy az sem ritka, hogy egy olvasó magasabb szinten száll be egy téma feldolgozásába, mint ahol az újságíró épp jár.

Éppen ezért érdemes a lap komment szekcióban is elmerülni. A fenti cikk kapcsán például az egyik hozzászóló arról írt, hogy szerinte hosszú távon az oknyomozás minden formája erősíti a demokráciát, még akkor is, ha esetleg rövid távon az extrém politikai erők előretörésével is jár. Szerinte az extrém politikai erők előretörése nem az újságírók leleplezéseinek köszönhető, hanem a nagy pártok hanyatlásának – ennek oka pedig inkább az, hogy ezek a pártok nem akarták meghallani a szavazók hangját.

Más arra hívta fel a figyelmet, hogy az újságíróknak a visszaélések leleplezése után a jog képviselőivel kellene együttműködniük annak érdekében, hogy munkájuknak következményei legyenek. Ezt teszi például Hollandiában a klímaváltozás ellen küzdő Urgenda alapítvány, amely az állam ellen indított perében újságírók által felárt ügyeket is felhasznál.

A Correspondent közösségi párbeszédért felelős szerkesztője pedig egy konkrét példát is hozott arra, amikor egy oknyomozás nem állt meg a leleplezésnél: a Fülöp-szigetek-i Rappler egy álhíreket terjesztő trollhálózat feltárása után – a Facebook bevonásával – sikeresen szállt szembe a dezinformáció terjedésével.

Fotó: Elijah O’Donnell / Unsplash.com

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!