Mindenki hazudik mindenkinek. Az emberek hazudnak a szüleiknek, a gyerekeiknek, a főnöküknek, a barátaiknak, az orvosoknak és a közvélemény-kutatóknak. Sőt még saját maguknak is. Nem mondanak igazat arról, hányszor járnak konditerembe, elolvastak-e egy bizonyos könyvet, vagy hogy mennyit isznak és szexelnek. Elhallgatják kínos szokásaikat és vállalhatatlan gondolataikat, és helyette sokszor inkább arról beszélnek, amivel jó benyomást kelthetnek. Amikor azonban – távol a fürkésző tekintetektől – leülnek a számítógép elé, és bepötyögnek néhány kulcsszót a Google keresőjébe, önmagukat adják. Aki ezt az adattengert feldolgozza, többet tudhat meg az emberi pszichéről és a társadalom működéséről, mint bármely korábbi módszerrel – röviden összefoglalva ez Seth Stephens-Davidowitz közgazdász-adattudós Mindenki hazudik című könyvének fő mondanivalója.

A szerző – aki kutatásait elsősorban a Google-keresőszavak hatalmas adatbázisán végzi – ugyanakkor figyelmeztet: a big datát se delphoi jósdaként, se univerzális Mythbustersként nem érdemes kezelni. Igen, van olyan is, hogy az adatelemzés megcáfol tényként kezelt jelenségeket, ledöntve évszázados sztereotípiákat és prekoncepciókat. De van, hogy “csupán” megerősít egy korábbi sejtést, bár a szerző szerint az sem mindegy, hogy valamit csak feltételezünk, vagy számokkal is alá tudjuk támasztani. Az esetek nagy részében viszont – és ez is hihetetlenül hasznos – árnyalja a képet a vizsgált kérdésben, segítve ezzel az elmozdulást a fekete-fehér gondolkozás felől a komplex problémamegoldás felé.

A szerző szerint az online keletkező hatalmas adatmennyiség nagy előnye abban áll, hogy

újfajta adatokkal szolgál, amelyek javíthatják a hagyományos előrejelző rendszereket (például a szerző egyik kutatásában azt találta, hogy a google-ös keresési kifejezések közül a leginkább egy pornóoldal neve és a pókpassziánsz korrelált az amerikai munkanélküliségi adatokkal),

– ezek az adatok őszinték (az internet anomitása ugyanis lehetővé teszi azon gondolataink bevallását is, amelyeket amúgy nem vállalnánk fel),

– a nagy adatmennyiségnek köszönhetően az emberek kis részhalmazaira is ráközelíthetünk (például az uborkával álmodó New York Yankees-szurkoló apákra),

– és gyors oksági kísérletek elvégzésére ad lehetőséget.

A big data segítségével leleplezett/felfedezett jelenségek több szinten is segíthetik életünk formálását. Egyrészt vígaszt nyújthatnak, hogy problémáinkkal – legyen az egy (vélt) testi hiba vagy egy “bűnös” gondolat – nem vagyunk egyedül. Másrészt figyelmeztethetnek minket mások szenvedéseire, felhívhatják a figyelmet a társadalomban terjedő paranoiákra. Harmadrészt pedig – a plusz tudás révén – hozzásegíthetnek a probléma megoldásához.

Stephens-Davidowitz reméli, hogy az adatok felhasználásával hamarosan a társadalomtudósok is olyan “kemény” tudósokká válhatnak, mint amilyenek a fizikusok, biológusok és vegyészek, és idővel egyre jobban megértjük az emberi elme és a társadalom komplexitását. Könyve végén Steven Levitt sztárközgazdászt idézve azt írja: “a kíváncsiság, a kreativitás és az adatok megfelelő kombinációja azt fogja eredményezni, hogy drámaian jobban fogjuk érteni a világot”.

És hogy ne csak a nagy szavakkal és ígéretekkel való dobálózás legyen: az alábbiakban négy érdekes kutatást szemlézek Stephens-Davidowitz könyvéből, amelyek bemutatják, mire világíthatnak rá kreatívan összeválogatott és gondosan elemzett adattömegek. Teljesen átütőnek egyik példát sem éreztem, de mindegyik alkalmas arra, hogy árnyalja a korábban rögzült nézőpontokat.

1. Az NBA-játékosok többsége tényleg szegénységben nő fel?

A közkeletű vélekedés szerint a nehéz gyerekkor elősegíti egyfajta belső hajtóerő kialakulását, amely elengedhetetlen a sikerhez.

Stephens-Davidowitz kíváncsi volt, hogy ez valóban így van-e, ezért első körben összevetette a játékosok születési helyét az ottani átlagjövedelemmel. Azt kapta, hogy – a közvélekedéssel szemben – a gazdag megyékben született fiúknak nagyobb esélyük van bekerülni az NBA-be. Mivel azonban a gazdag megyéknek lehetnek szegényebb környékei is, Stephens-Davidowitz az NBA-játékosok családi hátterét is megnézte. Ennek a kutatásnak az eredményei azt mutatták: egy átlagos amerikai fekete férfival összevetve az NBA-sztárok 30 százalékkal kisebb valószínűséggel voltak tinédzser vagy férjezetlen anya gyerekei. A szerző harmadik vizsgálódási pontja a fekete játékosok keresztneve volt, amely egyes kutatások szerint árulkodó jele a szocioökonómiai háttérnek (a jómódúbb feketék inkább adnak hétköznapi keresztnevet gyerekeiknek, míg a szegényebbek különleges nevek közül választanak). Stephens-Davidowitz itt is arra jutott, hogy a középosztályra jellemzőbb nevekkel könnyebb elérni az NBA-t.

A szerző elismeri, hogy egyik megközelítés esetében sincs tökéletes adatforrás. Mégis mindhárom halmaz ugyanazt a történetet támasztja alá – ami éppenséggel ellentétes irányú a közvélekedésben meghonosodott sztorival. Stephens-Davidowitz szerint egyébként annak is megvan a racionális oka, hogy szegénységből miért nehezebb bejutni az NBA-be. Az egyik az alacsonyabb magasság (ami a nem megfelelő gyerekkori táplálkozással és egészségügyi ellátással lehet összefüggésben), a másik pedig a társas készségek hiánya. Vagyis – ha az adatok visszaadják a való állapotokat – a nehéz körülmények között felcseperedő LeBron James teljesítménye még annál is kivételesebb, mint elsőre látszik – mutat rá Stephens-Davidowitz.

unsplash.com / Matthew LeJune

2. Amerikában tényleg a laptulajdonos határozza meg az újság irányultságát?

Ennek a Stephens-Davidowitz által bemutatott kutatásnak az alapja az a megfigyelés, hogy republikánus és demokrata képviselők következetesen más kifejezéseket használnak ugyanazokra a jelenségekre (például ami a konzervatívoknál “haláladó” néven fut, azt a liberálisok “örökösödési adóként” emlegetik).

A szerző által idézett Matt Gentzkow és Jesse Shapiro-kutatás ezer politikai töltetű szó előfordulási gyakorisága alapján azt vizsgálta meg, mely újságokra jellemző a liberális, és melyekre a konzervatív szóhasználat. Eszerint a legliberálisabb lapnak a Philadelphia Daily bizonyult, a legkonzervatívabbnak pedig a montanai Billings Gazette.

Miután megvolt az egyes lapok politikai irányultsága, a kutatók azt vizsgálták meg, miért húznak egyes újságok balra, mások pedig jobbra. Kiderült: az újság irányultságával leginkább az adott terület politikai irányultsága korrelált. Tehát az adatok szerint nem a tulajdonos határozza meg egy szerkesztőség beállítottságát, hanem inkább az újságok hajlamosak megadni olvasóiknak azt, amire szükségük van – összegzi a kutatás tapasztalatait Stephens-Davidowitz.

3. Az internet tényleg a végletes politikai szegregáció melegágya?

Való igaz, hogy az emberek szeretnek olyan dolgokról olvasni, hallani, amelyek megerősítik gondolataikat, és arról is sokat olvasni manapság, hogy az internet különböző platformjai csak ráerősítenek erre a jelenségre. Ennek ellenére – legalábbis a Stephens-Davidowitz által idézett adatok szerint – a valóság nem teljesen ezt mutatja.

Matt Gentzkow és Jesse Shapiro 2011-es kutatása szerint ugyanis a liberálisok és a konzervatívok rendszeresen összefutnak egymással a neten. Sőt többször találkoznak ellentétes véleménnyel az interneten, mint a valóságban. Ennek egyik oka az, hogy a netes híripart Amerikában néhány nagy újság uralja, amelyek széles és sokszínű közönséget vonzanak. Az emberek alapvetően szeretnek mások véleményével is megismerkedni, ha más nem, hát azért, hogy felhergeljék magukat, vagy nagyokat vitázzanak. Gentzkow és Shapiro kutatásai arra mutatnak rá, hogy a szélsőséges liberális oldalak látogatói az átlagos netezőnél nagyobb eséllyel néznek be a jobboldali Fox News-ra, míg a szélsőségesen konzervatív szájtok látogatói az átlagosnál nagyobb valószínűséggel keverednek a liberálisabb New York Times oldalára.

És bár a fenti megállapítások a 2004 és 2009 közötti időszak adatait tükrözik (márpedig azóta jó néhány változás történt a hírolvasási szokásokban), a Facebookon szembe jövő infóknak még így is jelentős része származik másképp gondolkodó emberektől – írja Stephens-Davidowitz. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a való életben akár egy teljes nap lepereg úgy, hogy csak a hozzánk hasonló gondolkodású családtagjainkkal, barátainkkal találkozunk, de este már nem ússzuk meg, hogy a szintén a nézeteinket visszatükröző oldalunk kommentszekciójában ne kínozzuk meg magunkat néhány ellentétes protestvéleménnyel, vagy ne fussunk bele a Facebookon rég nem látott, és szintén ellentétes oldalon álló egykori osztálytársunk bejegyzésébe.

4. Az erőszakos filmek tényleg erőszakot váltanak ki?

Az anekdotikus elmesélések mellett több pszichológiai kísérlet is bebizonyította már, hogy az erőszakos filmek és játékok felfokozott indulatokat váltanak ki. De hogy ez a hatás milyen volumenben jelentkezik társadalmi szinten, azt egyik módszerrel sem tudták kimutatni.

Gordon Dahl és Stefano DellaVigna kutatása erre a kérdésre próbált választ találni azzal, hogy összevetették az FBI óránkénti bűnözési adatait a mozijegy-eladási számokkal és egy filmeket erőszak alapján pontozó adatbázissal. Az eredmény: a népszerű erőszakos filmek premierje után a bűnözés visszaesett. Méghozzá jelentősen.

A big data azáltal, hogy lehetővé tette a kutatóknak az adatokra való minden korábbinál pontosabb közelítést, segített felismerni egy egyéni pszichológiai hatásokkal szembemenő faktort: nevezetesen hogyha egy hétvégén például a Hannibalt mutatják be, az agresszióra hajlamos vagy azt kedvelő emberek jó eséllyel moziba mennek. Vagyis az erőszakos filmek távol tartják a potenciális elkövetőeket azoktól a helyektől (az utcától, a bároktól, a kocsmáktól), ahol gyakoriabbak az erőszakos cselekmények – mutat rá Stephens-Davidowitz, megjegyezve, hogy azért ezek az adatok is csak korlátozott érvényűek, mert nem mutatják meg az erőszakos filmek egy hétvégénél hosszabb távú hatását.

Illusztráció: Kovács Andrea / Kurszan.com 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez! Tudj meg többet itt!