“A tekintélyelvűség nem abból keletkezik, hogy az emberek ezt kívánják, hanem abból, hogy elveszítik képességüket a valóság és a vágyaik megkülönböztetésére” – írja A szabadság felszámolása című könyvében Timothy Snyder. Cikkem elején bemutatom a Yale történésze által bevezetett, a kötet keretéül szolgáló történelem-nézőpontokat, majd sorra veszem a könyv valóságmanipulációs technikákat boncolgató részeit. A legvégén pedig röviden elmondom a véleményem is a munkáról.

Szükségszerűség vs. örökkévalóság

Snyder szerint napjaink politikusai két uralkodó történelmi narratíva egyike mentén kormányoznak, és mindkét felfogás nélkülözi a történelem aktív formálását.

Az egyik nézőpontot Snyder a szükségszerűség politikájának nevezi. Ez most a nyugati országokat jellemzi, de ugyanez a gondolkodás irányította például egykor a korai Szovjetunió vezetőit is. Arról a Snyder által mesének nevezett gondolatról van szó, miszerint a történelem véget ért, és – alternatívák hiányában – a jövő automatikusan a jelen boldogabb verziójává válik. E teória szerint a természet elhozza a piacot, a piac a demokráciát és a jogot, azok pedig a boldogságot. Minden magától kiforr, csak hagyni kell az országokat végigmenni az ehhez vezető úton. Arról, hogy ez mennyire nem működik mindenhol, megbizonyosodhattunk többek között a posztszovjet Oroszország, valamint néhány közel-keleti ország példáján is.

A másik időérzékelési módot Snyder az örökkévalóság politikájának nevezi. Ez az adott nemzetet olyan ártatlan áldozatként mutatja be, amely napi harcot vív egy külső ellenség ellen. Ahelyett, hogy a vezetők a jövőbe néznének, a múlt sérelmeihez és fiktív fenyegetésekhez nyúlnak. Ez felmenti az embereket a felelősség alól, mert bármit tesznek, az ellenség úgyis megtalálja őket. De felmenti a jövő alakítása alól a kormányt is, amelynek feladata kimerül abban, hogy védelmet nyújtson a maga generálta fenyegetések ellen. Az örökkévalóság politikusai folyamatosan válsághelyzeteket teremtenek, és a valóság manipulálása révén az érzelmekre hatnak.

Snyder szerint mindkét felfogásnak megvan a maga propagandája. A szükségszerűség politikusai a jólét tényeire mutogatnak, az örökkévalóság politikusai ezzel szemben a tények tagadásával rettentik el népüket más országok rendszereinek átvételétől. Könyvében a történész bemutatja, hogyan lépett Oroszország a huszadik század végén az örökkévalóság politikájának útjára. Véleménye szerint mindez Nyugat-Európában és Amerikában is megtörténhet, ha – többek között az erősödő egyenlőtlenség felszámolására – nem történnek valós szakpolitikai intézkedések. Snyder arra buzdít, hogy fogadjuk el: egyetlen nemzet sem kivételezett, és a jövő csak felelős szakpolitikai intézkedésekkel befolyásolható.

Az örökkévalóság ideológiai mintái Oroszországban

Snyder szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök rendszerének ideológiai alapjait egy egykori orosz emigráns, Ivan Iljin ihlette. A kilencvenes években újrafelfedezett vallásos (Snyder szóhasználatában: fasiszta) filozófus szerint napjaink tökéletlen világában csak az orosz nép őrizte meg a történelem előtti ártatlanságát. Az eredendően jó oroszokat azonban könnyű megvezetni, és ezt a világ folyamatosan ki is használja (amire csak az egyik példa a Nyugat felől érkező kommunizmus 20. századi uralma) – idézi tovább Iljin gondolatmenetét Snyder.

Iljin az évszázadok óta “az önvédelem ismétlődő ciklusaiban” élő orosz népnek a Szovjetunió felbomlása után egy olyan misztikus vezetőt vizionált, aki figyelmen kívül hagyja a világ tényeit, irányítja a szenvedélyt, és megváltja a bűnös világot. A filozófus a politikát “az ellenség azonosításának és hatástalanításának művészeteként” mutatta be, az általa elképzelt ideális vezetőnek pedig ennek a háborúnak a megvívását szánta. A népnek pedig egységesen és engedelmesen a vezető mellé kell állnia, akár a mindennapos szenvedést is vállalva.

Iljin újramelegített tanai jól jöttek a Szovjetunió bukása után meggazdagodott oligarchák számára. Lehetővé tették számukra, hogy hatalmukat megőrizzék, sőt tovább erősítsék, kétes tevékenységeikről különböző fiktív témákkal eltereljék a figyelmet, és megágyazzanak egy hatalmukat fenntartó, erős vezető által irányított áldemokráciának.

Putyin felemelkedése Iljin hátán

Ez az erős vezető végül az a Vlagyimir Putyin lett, aki a kilencvenes években Szentpétervár polgármesterének jobbkezeként gazdagodott meg, majd a KGB utódszervezetének vezetője lett. Putyin gyenge ismertségét az 1999-ben kezdődött második csecsen háború változtatta meg gyökeresen. A Snyder szerint mesterségesen gerjesztett terrorhangulatnak, az elfogult tömegtájékoztatásnak és a manipulált szavazásnak köszönhetően a néhány éve szinte ismeretlen Putyin 2000-ben, majd 2004-ben is behúzta az elnökválasztást.

Snyder szerint 2011-ben még megállítható lehetett volna Putyin végtelen hatalma, de akkorra már a rendszere is bekeményített. A látszattal sem törődve pártja előbb parlamenti többséget szerzett, majd 2012-ben – egyre durvuló manipulációval – az elnökválasztást is megnyerte. A választási csalást kiáltó ellenzék tiltakozását Putyin személyes sértésnek vette, és a demonstrálókat összekapcsolta egy külső mumussal. “Az örökkévalóság politikája olyan problémákat igényel és termel, amelyek megoldhatatlanok, hiszen kitalációk. Oroszország számára ez a fiktív probléma az Európai Unió és az Egyesült Államok azon ármánya lett, hogy megsemmisítsék Oroszországot” – írja Snyder.

A Putyin ellen tiltakozókat a globális szexuális dekandencia ügynökeivé degradálták, akikről azt terjesztették, hogy támadást indítottak a nemzet teste ellen. Dmitrij Medvegyev a Twitteren “hülye faszszopó birkának” titulált egy vezető tüntetőt, Putyin szexuálisan deformáltnak nevezte az ellenzéket, és megkezdték a homoszexualitás kriminalizálását is. A propagandisták a homoszexualitás globális terjesztéséről beszéltek, amelynek célja a születések számának visszaszorítása Oroszországban.

Snyder szerint a Nyugat azért vált alkalmassá Oroszország fiktív külső ellenségének, mert akkoriban már semmiféle fenyegetést nem jelentett az országra (ha valamely állam, akkor inkább Kína, de a kínai kártya előhúzása Snyder szerint szóba sem jöhetett, mert rávilágított volna az ország valós gyengeségeire). A megbélyegzésekkel a választási csalásokról akarták elterelni a figyelmet, egyben kijelölték az új orosz “demokrácia” szabályait – mutat rá Snyder. Iljin gondolatai alapján a demokráciát a vezető szeszélyeit elfogadó behódolásként értelmezték, és megkezdték a tiltakozások ellehetetlenítését. Bűncselekménnyé tették a rágalmazást és a vallási érzékenység megsértését, megerősítették a szövetségi biztonsági szolgálatot, betiltották az Oroszország érdekei ellen dolgozó civil szervezeteket, és bevezették a külföldi ügynök törvényt.

Integráció helyett fordított integráció

2012-ig Oroszország alapvetően kedvezően nyilatkozott az európai integrációról. Miután azonban Putyin megértette, hogy országa vezetésével nem kerülhet be az EU-ba, inkább az EU-t akarta a maga képére változtatni.

“Ha Oroszország olyan civilizációs értékek ősi forrásaként írható le, amelyeket mások elvesztettek, akkor irrelevánssá válik az orosz kleptokrácia reformálásának kérdése. Oroszországot a többieknek utat mutató fáklyavivőként kell ünnepelni, nem megváltoztatni” – mutatja be az orosz gondolkodást Snyder, aki szerint Putyinnak erre azért volt szüksége, mert képtelen volt megújítani az államát. Ezért tette a belpolitika helyére a külpolitikát, és látott hozzá – Snyder szavai szerint – az “orosz káosz exportálásához”.

Ez egyrészt az EU szélsőjobbjának és szeparatistáinak a támogatását jelentette, amitől az integráció felbomlását remélték. A projekt másik lábát pedig a bizalmatlanságot növelő propaganda kiterjesztése jelentette, amely célt többnyelvű csatornák (RT, Szputnyik) létrehozása, valamint növekvő közösségi médiás aktivitás révén érték el.

“Putyin ellenőrzése alatt tudta tartani az államot, de megújítani nem, ezért a külpolitikának kellett átvennie a belpolitika helyét”

Az információs csodafegyver éles tesztje

Putyin által megálmodott eurázsiai birodalom első lépcsője Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország egyesülése lett volna, amely célkitűzésbe belepiszkított az Európa felé nyújtózkodó Ukrajna. Könyvében Snyder részletesen bemutatja a Majdan eseményeit, illetve a Krím és Kelet-Ukrajna sajátos módszerekkel való megszállását, itt azonban – az Urbanlegends.hu tematikájához kapcsolódva – ezeknek az eseményeknek csak az ideológiai és propagandabeli tálalásáról esik szó.

A Krím-félsziget 2014-es megszállása idején valószerűtlen álhírek láttak napvilágot orosz nemzetiségűek elleni atrocitásokról, amely dezinformációs kampányt a szentpétervári Internet Research Agency trollfarmjáról irányították. A “fenyegetés” Moszkva értelmezésében orosz beavatkozást igényelt, a beavatkozás tényét azonban Putyinék – a bizonyítékok ellenére – tagadták. Tehát az orosz narratívában egyszerre volt szükséges és jogos az Ukrajna háború, ami – legalábbis az orosz tagadások szerint – valójában nem is létezett, eredményei mégis voltak. Ezzel egyidőben megindult Ukrajna szuverenitásának megkérdőjelezése, a kijevi forradalom meleg-zsidó-náci-amerikai összeesküvésként való emlegetése, valamint a szomszéd destabilizálása további ukrán régiók elleni puccsokkal.

A nyugati bírálatokat Putyinék sajátos érveléssel rázták le: mivel a nyugatiak sem tartanak be minden törvényt, Oroszország is sérthet jogot. Sőt: mivel a jog egy idegen “kulturális műtárgy”, amelyet Oroszország nem fogad el, Moszkva legalább nem képmutató – így ártatlan is. Aki pedig ártatlansága ellenére támadja az országot, az spirituális fenyegetést jelent – mutatja be az iljini védekezést Snyder.

E logika mentén működött az orosz propagandagépezet is: az embereket közvetlenül érintő helyi hírek eltűntek a csatornák kínálatából, és helyüket érzelmekre ható nemzetközi híradások vették át. Minden a nyugati korrupcióról, hanyatlásról és álszentségről szólt, amely hátráltatja a jogos orosz igények valóra váltását. A média szerepe a tényeken alapuló tájékoztatás helyett a hamis reményt ígérő bizonytalanság erősítése lett. A csatornák egymásnak ellentmondó közlésektől sem riadtak vissza: az Ukrajna felett lezuhant malajziai utasszállítóról például egyszer azt “derítették ki”, hogy az ukránok lőtték le, mert összetévesztették a likvidálni kívánt Putyin gépével, másszor egy ukrán vadászrepülőt tettek meg bűnbaknak, amikor pedig épp elismerték, hogy ők lőtték le, azt közölték: a gép amúgy az ukrán légi irányítók utasítására repült veszélyesen alacsonyan, és már eleve a CIA által megrakott holttestekkel volt tele.

Ezt a tényszerűség elleni támadást Snyder nem hihető tagadhatóságnak nevezi. “A mindenki számára nyilvánvaló tények tagadásával Putyin a hazájában egységbe kovácsoló fikciót, az európai és amerikai hírszerkesztőségekben pedig tanácstalanságot teremtett” – írja. Az újságírói szabályokat követő nyugati hírszerkesztők nem tehettek mást, minthogy közreadták a konfliktus egyik résztvevő felének, Vlagyimir Putyinnak a tagadásait, miközben helyszínen lévő tudósítóik mindezek ellenkezőjéről szállítottak bizonyítékokat. Bár az egymáshoz sem passzoló orosz alternatívák nem álltak össze egységes képpé, arra jók voltak, hogy szétzúzzák a tényeken alapuló történetet, odahaza pedig támogatást szerezzenek a rendszernek – mutat rá Snyder.

A főpróba után a nagyelőadás?

“Az oroszok szállították a politikai fikciót, de az amerikaiak szomjaztak rá” – ezzel a mondattal vezeti fel könyve utolsó fejezetét Snyder, hogy utána bemutassa az oroszok 2016-os amerikai választásba való beavatkozásának feltételezett történetét. Azért írok feltételezettett, mert véleményem szerint Snyder könyvének ez a része kevésbé alátámasztott, mint a korábbi fejezetek, de erre még visszatérek a cikk végén.

Snyder Moszkva beavatkozását jóval távolabbra vezeti annál, minthogy a 2016-os amerikai elnökválasztás során Oroszország a közösségi oldalakon keresztül befolyásolta volna az amerikaiakat. Ő már – az általa “mesehősnek” nevezett – Donald Trump sikeres vállalkozói címkéjét is tudatos orosz kreálmánynak nevezi, amely projektben Oroszország hosszú évek célzatos tőkebefektetéseivel segédkezett. “Orosz szemszögből Trump megmentett csődtömeg volt, aki felhasználható arra, hogy felfordulást okozzanak az amerikai valóságban” – írja Snyder.

“Az örökkévalóság politikájában álomképek, trollok, internetes robotok, szellemek, zombik, holt lelkek és egyéb nem létező lények nyüzsögnek…”

Trump útját a hatalomba Snyder szerint Moszkva a “destruktív paranoiás reakció” Amerikába exportálásával, valamint a társadalom fontos pilléreinek (például a sajtó) aláásásával segítette. Ennek egyik fontos eszköze a közösségi oldalak befolyásolásra való használata volt, a másik pedig a kiszivárogtatás technikájának célzott alkalmazása. Utóbbi a demokraták belső viszonyainak szétzilálására, valamint – a politikusok privát szférájának kiteregetésén keresztül – figyelemelterelésre irányult. A közönség napi hírfogyasztásában a tények felől az ismeretlen titkok felé fordult, amely igényeket a sajtó rendre kiszolgálta. A hírek ezáltal megszűntek az informálódást és a hatalom ellenőrzését szolgálni, és már csak eufóriát és kétségbeesést teremtettek napi szinten. “Ilyen helyzetben csak a szégyentelen politikus képes túlélni, akit képtelenség pellengérre állítani. Egy olyan fikciós műalkotás, mint ‘Donald Trump, a sikeres üzletember’ nem szégyenülhet meg, mert nincs felelősségérzete a való világgal szemben” – érvel Snyder.

Trump kampányában előbb az oroszbarát ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot is gatyába rázó Paul Manafort támogatta a politikai fikció használatát, majd az újságírókat nemzeti ellenségként beállító Steve Bannon vette át a stafétabotot. Snyder szerint az orosz út felé terelő erőfeszítések “azért jártak sikerrel, mert az Egyesült Államok jobban hasonlít az Orosz Föderációra, mint amennyire az amerikaiak ezt hinni szeretnék”. Véleménye szerint az amerikaiak azért fogékonyak a Make America Great Again szlogen által megtestesített örökkévalóság politikájára, mert saját tapasztalatataik és a perspektívák hiánya meggyengítették a szükségszerűségbe vetett hitet. A globalizáció ugyanis Snyder szerint önmagában nem oldotta meg a globalizáció problémáit, ahhoz az állam többszintű megújulására is szükség lenne. És enélkül a jövőben sem várható előrehaladás.

***

Ezeket a gondolatokat válogattam ki Timothy Snyder könyvéből, és – ahogy az elején ígértem – a cikk végére érve elmondom a saját véleményem is a munkáról. A szabadság felszámolása felkavaró könyv, amely zsigeri reakciókat vált ki – legalábbis a demokrácia, a jogállamiság és a tényalapú világlátás híveiből mindenképp.

Viszont épp ez a hatás volt az, ami egyben el is gondolkodtatott. Oldalamon napi szinten próbállak titeket figyelmeztetni, hogy minden olyan információt érdemes elővigyázatosan kezelni, amely az érzéseinkre próbál hatni. Izgalmas, elgondolkodtató, jó felépítésű könyvnek tartom Timothy Snyder munkáját, de óva intenék attól, hogy a demokrácia hanyatlásának okait keresve ennyire egy tényezőre koncentráljunk. A könyv egésze ugyanis számomra azt sugallja, mintha a világot épp egy mindenért felelős mumus szeretné a maga képére formálni, majd elnyelni.

Ezt egyébként Snyder sem állítja, sőt néhány mondat erejéig ennek ellenkezőjére is utal, de a szöveg iránya és arányai kelthetik ezt az érzést az olvasóban. Azáltal, hogy a történész elsősorban Moszkva demokráciát destabilizáló, aktív gyakorlatára koncentrál, lemond arról, hogy ezeknek a változásoknak a “befogadó oldali” társadalmi okait is bemutassa. Megemlíti ugyan az egyenlőtlenség amerikai mértékének növekedését, a középosztály lassú visszaszorulását, a világnézetünket alátámasztó infók előnyben részesítését, vagy az embereket valóban érintő hírekről beszámoló lokális sajtó visszaszorulását. De például – ha már az elmélet fókuszában az internetes beavatkozás áll – egyáltalán nem vagy csak alig utal az internet hatására a gazdasági modellekre és az egyenlőtlenségre, a politikai kommunikációra, valamint az emberi viselkedésre és gondolkodásra.

Bár Snyder alapvetően újságírók nyomozásaira támaszkodik (a könyvet is nekik ajánlja), néhány helyen – főként az amerikai helyzetet feldolgozó fejezetben – mintha előreszaladna az ítélkezéssel. Az orosz online beavatkozás tényét már több független vizsgálat is igazolta, ennek kiterjedtségét, hatását azonban még vizsgálják. Ezekből a nyomozásokból nemhivatalos részletek már ismertek, de – ahogy azt a korábbi, ellentétes irányú kiszivárogtatásokból láttuk – nem feltétlenül a kiszivárgott titokból lesz használható tudás. Ahogyan az a nemrégiben szemlézett Glenn Greenwald-cikkben is látható volt, az orosz beavatkozás hatásait illetően még az újságírás szabályai mentén dolgozó médiumok is hajlamosak túlzásba esni. Hogy egy példát ebből a könyvből is vegyek, Snyder azt írja egy helyen: “Az Ukrajnában áramszünetet okozó vírusokat az amerikai villamosenergia-hálózatba is bejuttatták”. Mivel erre vonatkozólag épp nincs hivatkozás a könyvvégi forrásjegyzékben, csak remélni tudom, hogy a történész nem arra a vermonti esetre céloz, amelyről már 2016-ban kiderült, hogy sem az oroszokhoz, sem az ország elektromos hálózatához nem volt köze.

A hamarosan napvilágra kerülő Robert Mueller-jelentésből talán többet megtudunk majd a kérdésről, de az is lehet, hogy – a bizonyítás nehézségeinek köszönhetően – abból sem. Miképp azért azt se zárjuk ki teljesen, hogy valamikor a jövőben majd épp az derül ki: az orosz beavatkozás a demokrácia barátainak legvadabb rémálmait is felülmúlta. Ettől függetlenül egy tényalapú újságírást támogató munka mondanivalóját kár felderítés alatt álló szálak beépítésével gyengíteni.

Kapcsolódó anyag: Hová vezethet a tények megtagadása? – Történelmi leckék Hannah Arendttől

Illusztráció: Kovács Andrea / Kurszan.com

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést. Ha tetszett a cikk, csatlakozz te is az Urbanlegends.hu-t támogató közösséghez!