A pszichológus Anders Ericsson nem nagyon hisz a genetika erejében, ha a kiválóság kiváltó okairól van szó. Pontosabban úgy gondolja, hogy – bár vannak területek, ahol a genetika is fontos – a teljesítményt meghatározó legfontosabb tényező a gyakorlás. Méghozzá annak célzott, tudatos, intenzív és szisztematikus formája, amely kihasználja az emberi agy és test természetes rugalmasságát. Ha a gének valóban fontosak valahol, érvel, akkor azok szerepe ott mutatkozik meg a leginkább, hogy mennyire segítik a fent említett tudatos gyakorolást.

Távol álljon tőlem, hogy nekiálljak vitatkozni egy szakértővel, aki 30 éve kutatja a témát. Annyit viszont mindenképp érdemes megjegyezni, hogy vannak olyan kutatások is, amelyek szerint viszont a gének és a gyakorlás egyaránt hatnak a teljesítményre, és utóbbi szerepe talán mégsem olyan meghatározó, mint azt Ericsson sugallja.

Függetlenül ettől a megoldatlan, örök vitától, az alábbiakban Anders Ericsson Csúcsteljesítmény című könyvének azt a részét szemlézem, amelyben a kutató a “természet adta tehetség” leghíresebb példáira próbál alternatív magyarázatokat adni. Lássuk, mi Ericsson megoldása Paganini egyhúros varázslatára, Mozart legendás gyerekkori tehetségére, és Donald Thomas megmagyarázhatatlan atlétikai sikereire.

Paganini, az egyhúros zseni

A Paganinivel kapcsolatos egyik közismert legenda szerint a neves hegedűművész egyik koncertjén sorra szakadtak el hangszerének húrjai, és az előadást végül egy húrral, de még így is a tőle megszokott tökéletességgel fejezte be.

A történet után nyomozva Ericsson arra bukkant, hogy a virtuóz zenész egy alkalommal – egy hangokra érzékeny úrinő felkérésére – komponált egy egyhúros darabot. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy Paganini felvette a repertoárjába ezeket a darabokat. De – mivel hatalmas showman is volt – ezeket nem egyhúrosként harangozta be, hanem előadásait úgy szervezte, hogy azokon sorra szakadjanak el a húrok. Ericsson szerint Paganini e darabok nagy részét négy húrra írta, egy szakaszát háromra, egyet kettőre, a végét pedig kifejezetten a G-húrra.

Vagyis előadása nem egyfajta mágikus mutatvány volt, hanem egy sokat és kitartóan gyakorló, a hangszer minden csínját és bínját ismerő mester tudatos munkájának eredménye.

Mozart, a csodagyerek legendája

Mozart fiatalkori csodáinak listája hosszú: amellett, hogy gyerekkorában európai turnén csillogtatta meg előadói tehetségét, már 6 éves korától kezdve szerzett is zenéket: 8 évesen állítólag szimfóniát írt, 11 évesen oratóriumot és concertót, 12 évesen pedig operát szerzett.

Ericsson szerint Mozart apja, Leopold rendkívüli zenei oktatásban részesítette fiát. Azt vallotta, hogy a zenei képzést a lehető legkorábban el kell kezdeni, és – amellett, hogy több hangszeren tanította fiát – a zeneelemzést és zeneírást is gyakoroltatta vele. Oktatási módszereit előzőleg idősebb lányán tesztelte, tehát a kis Mozartnak már egy módosított, “továbbfejlesztett” képzés jutott.

A kutató szerint a Mozart gyerekkori szerzeményeivel kapcsolatos állítások ennek ellenére is túlzóak. A neki tulajdonított művekről Ericsson szerint nehéz megállapítani, mennyi volt bennük Leopold, és mennyi Wolfgang munkája. Ami például Wolfgang Mozart 11 évesen írt concertóit illeti: kutatók idővel rájöttek, hogy ezek kevésbé ismert szonátákra épülnek, vagyis Leopold valószínűleg ezek összegyúrásával gyakoroltatta fiát a szerzői tudás megszerezése érdekében.

Ericsson úgy véli, Mozart első komoly kompozíciói 15-14 éves korában születtek, vagyis abban a korban, amikor már vagy 10 éve folyamatosan gyakorolt apjával. Ez szerinte természetesen nem von le Mozart későbbi érdemeiből, de a veleszületett tehetség teóriáját árnyalja.

Donald Thomas rendhagyó pályafutása

A magasugró Donald Thomas pályafutása a fentiekhez képest kevésbé ismert. A Bahamákról származó Thomas kosarasként kezdte sportkarrierjét, aztán – miután egy nap fogadásból átugrotta a 213 centire rakott lécet – leigazolták egy egyetemi atlétikai csapatba. Két (!) nap múlva egyetemi rekordnak számító, 222 centis eredménnyel megnyert egy versenyt, majd két hónap múlva 223 centivel negyedik lett a Brit Nemzetközösségi játékokon. Egy évvel felfedezése után aztán 235-tel aranyérmet nyert a 2007-es atlétikai világbajnokságon.

Donald Thomas High jump

Donald Thomas of the Bahamas, showing his early days as a B-ball player and how he has become the highest jumper in the world this year.

Ericsson a magasugró Thomas esetében is felteszi két szokásos kérdését: 1. Mi a szóban forgó személy tehetsége? 2. Milyen gyakorlás vezetett el idáig? Ezeknek utánjárva a kutató rámutat, hogy Thomas már a középiskolában részt vett magasugró versenyeken, és eredményei nem is számítottak rossznak, még ha a versenyző ezeket később meg is próbálta elbagatellizálni. Vagyis valamiféle képzést már korábban is kapnia kellett, másként nem is nagyon tudta volna Fosbury-floppal átugrani a lécet. Nem beszélve a kosárlabda zsákolásokhoz elvégzett láberősítésről, amely hasonlatos a magasugráshoz szükséges edzésekhez.

És végezetül – mutat rá Ericsson – van még egy bizonyíték arra, hogy meglepő karrierje elején Thomas nem volt kezdő: közel tíz évnyi tudatos edzés révén sem tudott többet kihozni magából, mint amit 2007-ben letett az asztalra. Márpedig, érvel a kutató, ha látványos felfedezése előtt soha nem edzett volna, a tudatos edzések beindulásával Thomas látványosan fejlődött volna. (Ha nagyon kekeckedni akarunk, itt felmerülhet a másik oldalról az a magyarázat is, hogy talán a gyakorlás nem olyan fontos az istenadta tehetségek számára bizonyos területeken, és nem ad hozzá semmit a teljesítményhez.)

Önbeteljesítő jóslat?

Ericsson úgy véli: a velünk született tulajdonságok – például a magasabb IQ – legfeljebb a gyakorlás kezdeti fázisában nyújtanak előnyt. Később ez eltűnik, és onnantól kezdve már csak a tudatos gyakorlás mennyisége és minősége számít. Szerinte ha a kiválóságban a velünk született képesség is szerepet játszana, az amerikai fociban például már az egyetemi bajnokságokban ki lehetne szűrni a későbbi bajnokokat, hiszen ezek a játékosok pályájuk e részén már hat éve vagy még hosszabb ideje űzik a sportot. Ezzel szemben még ekkor is szinte lehetetlen megmondani, kiből lesz sztárjátékos, és ki bukik el.

A kutató egyben felhívja a figyelmet a velünk született tehetség gondolatának árnyoldalára, vagyis hogy ez a fajta gondolkodás önbeteljesítő jóslaként is funkcionálhat. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy egyeseknek születésüktől kezdve tehetségük van valamihez, csak mert fiatalabb korukban ügyesebbek abban, akkor a tehetségeseknek mondottak bátorításával és a többiek eltanácsolásával eleve elrendeljük, kik érnek el sikert az adott területen.

Update | Hogy ugyanezen a felületen azért meglegyen a másik oldal álláspontja is, idelinkelem a HVG egy héttel későbbi cikkét is, amely Robert Plomin nemzetközi hírű pszichológus és genetikus új könyvét és annak fogadtatását mutatja be. Plomin azon a sarkos véleményen van, „hogy mi lesz a gyerekeikből, azt a szülők nem nagyon tudják mással befolyásolni, mint hogy milyen géneket örökítenek rájuk”. Az ikerkutatóként három évtizede a témával foglalkozó szakértő úgy véli: kevés múlik azon, ahogyan a szülők vagy a tanítók foglalkoznak a gyermekkel; többet alakítanak az emberen a többnyire befolyásolhatatlan események, például a betegségek vagy társadalmi válságok. Ráadásul a kutató közvetve a szülői hatást is jórészt genetikainak tartja: az otthoni könyvespolc például nem annyira az olvasmányok miatt számít, hanem azt jelzi, hogy már a szülők művelődési hajlama is magas volt – olvasható a HVG cikkében.

Plomin genetikai meghatározottságot hirdető gondolatait a HVG újságírója Boldogkői Zsolt molekuláris genetika professzorral értékeltette. Boldogkői annyival árnyalja a fenti megállapításokat, hogy – mint azt én is említettem a cikk bevezetőjében – léteznek más eredményt hozó kutatások is, és számos szakember vitatkozik Plomin nézeteivel. Boldogkői szerint a genetikai háttér nem elhanyagolható, bár százalékosan nem fejezhető ki a hozzájárulása. Többek között azért is, mert létezik szabad akarat is. „Elvileg ellentmondhatunk a gének diktátumának is, a nevelésünk által elsajátított értékrendszerünknek is. A gének nem marionettbábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedést sok tekintetben a gének nem egyértelműen kódolják, hanem alternatívákban: az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és háborúzni is” – idézi a professzort a HVG.

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, csatlakozz te is havi egy kávé árával az álhírek elleni harchoz.