Hannah Arendtet az elmúlt években újra divat lett idézni. Gondolatai – amelyeket a publicisták leginkább a filozófus-történész szerző 1951-es főművéből emelnek ki – elsősorban a dezinformációról és az autoriter irányultságú vezetőkről szóló cikkekben jönnek szembe.

A totalitarizmus gyökerei című munkájában Arendt a 20. század két nagy totalitárius rendszerét – az 1930 utáni bolsevik és az 1938 utáni nemzetiszocialista diktatúrát – mutatja be. Cikkemben ebből idézek néhány gondolatot a tények megtagadásának lehetséges következményeiről, valamint a propaganda szerepéről a totalitárius mozgalmak hatalomra törése és uralma során.

Az igazság az, amiről hallgatnak / Avagy a tömegpropaganda témaválasztásairól

A hatalom felé igyekvő totalitárius mozgalom propagandájának célja a tömegek megnyerése. Mivel a fennálló alkotmányos keretek között a terror nyílt és tömeges bevetése nem kivitelezhető, az út a hatalom felé a tények sárba tiprásán keresztül vezet – mutat rá Hannah Arendt.

“Mielőtt a tömegvezérek magukhoz ragadják a hatalmat, hogy a valóságot hazugságaikhoz igazíthassák, propagandájukat a tények mint olyanok mélységes megvetése jellemzi, hiszen szerintük a tények teljes egészében annak az embernek a képességeitől függnek, aki kitalálja őket.”

A 20. század totalitárius mozgalmai propagandájukat olyan “titokzatos” és “elhallgatott” témákra építették fel, amelyeket a közvélemény érinteni sem mert – írja Arendt. Ezekkel kápráztatták el híveiket, és ezeket emelték aztán egy “magasabb realizmus” szintjére:

“Minden, ami el volt rejtve, minden, amit hallgatásra ítéltek, roppant jelentőségre tett szert, függetlenül a dolog önmagában vett jelentőségétől. A csőcselék valóban azt hitte, hogy az igazság az, amiről a tiszteletre méltó társadalom képmutató módon hallgat, vagy amit korrupcióval takar.”

Arendt szerint a totalitárius propaganda azt használta ki, hogy az ember nem tudja elviselni a világ véletlenszerűségeit és érthetetlenségeit, és többre becsüli a következetességet a bizonytalannál:

“Ha a tömegeknek azon alternatíva között kell választaniuk, hogy vagy szembenéznek az anarchia elhatalmasodásával és a pusztulás teljes esetlegességével, vagy meghajolnak valamely ideológia merev, képtelenül fiktív következetessége előtt, akkor valószínűleg minden esetben az utóbbit fogják választani – nem azért, mert buták vagy gonoszak volnának, hanem azért, mert az általános katasztrófában ez a menekülés legalább némi kis önbecsülést nyújt nekik”.

A totalitárius mozgalmak pedig tálcán nyújtották ezt az érzést, olyan következetes világot ígérve, amely a valóság helyett inkább az emberi lélek szükségleteinek felelt meg – mutat rá Arendt.

Akkor is igaz, ha hamis, mert így van / Avagy a fikcióban való feltétlen hitről

Nem járt jól ebben a tényellenes háborúban a szellemi élet és tudomány egyetlen területe sem, érdekes módon még azok sem, amelyek esetenként a totalitárius ideológia forrásaként szolgáltak:

“A történelem újraírói immár nem Marx dialektikus materializmusából, hanem a háromszáz család összeesküvéséből, nem Gobineau és Chamberlain dagályos tudományosságából, hanem a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből, nem a katolikus egyház kimutatható befolyásából és az antiklerikalizmusnak a latin országokban játszott szerepéből, hanem a jezsuitákról és a szabadkőművesekről szóló zugirodalomból merítenek ihletet. Felettébb változatos konstrukciók születtek abból a célból, hogy a hivatalos történelmet mint valami viccet járassák le, s hogy kimutassák: a történelemben titkos befolyások érvényesülnek, a látható, nyomon követhető, ismert történelem csupán homlokzat, amelyet szándékosan emeltek azért, hogy becsapják a népet.”

A náci propaganda egyik leghatásosabb fikciója a zsidó világ-összeesküvés teóriája volt. Könyvében Arendt többször is megemlíti az erről szóló pamfletet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét, amelyről ugyan már a 20. század elején kimutatták, hogy hamisítvány, de amely még leleplezve is pusztító hatású volt. Ahogy azt Arendt könyve egyik lábjegyzetében megjegyzi: Hitler szerint a Jegyzőkönyv hitelességének legfőbb bizonyítéka az volt, hogy egyesek hamisítványnak nevezték. A náci vezető kifordított érvelése valahogy így hangzik a Mein Kampfból idézve:

“Amit sok zsidó nem tudatosan csinál, az itt tudatosan tisztázva van. És ez az, ami számít.”

Ez a fajta érvelés szinte cáfolhatatlan: a Jegyzőkönyv megerősíti hiedelmeinket és világlátásunkat, tehát akkor is igaz, ha történetesen hamisítványnak bizonyult – írta ugyanerről a konteokutató David Aaronovitch 2011-es Vudu-történelem című könyvében. E jelenség mellett pedig Hannah Arendt szerint a történészek sem mehetnek el:

” … ha egy egyértelmű hamisítványban, mint a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, oly sokan hisznek, hogy az egy politikai mozgalom dokumentumává válhat, a történész feladata nem a hamisítás tényének feltárása. Nem adható olyan magyarázat, mely nem veszi tekintetbe az események legfontosabb történelmi és politikai tényét: azt, hogy a hamisítványban hisznek. E tény fontosabb, mint az a (történelmileg másodlagos) körülmény, hogy a dokumentum hamisítvány.”

Minden lehetséges, és semmi sem igaz / Avagy a totalitárius szervezet funkciójáról

A totalitárius mozgalom propagandahazugságait a totalitárius szervezet alakította működő hazugsággá. A rendszer struktúráját Arendt a hiszékenység és a cinizmus váltakozó keverékeként írja le, amellyel az egyes tagoknak reagálniuk kell a vezetők változatosan hazug kijelentéseire, illetve a mozgalom változatlan ideológiai fikciójára:

“Egy örökké változó, felfoghatatlan világban a tömegek eljutottak odáig, hogy mindent elhisznek és semmit sem hisznek el; azt gondolják, hogy minden lehetséges, és azt is, hogy semmi sem igaz. (…) A tömegpropaganda felfedezte, hogy közönsége mindig kész arra, hogy elhiggye a legrosszabbat, akármennyire képtelenség is, és nem nagyon töri magát, hogy tiltakozzék, amiért becsapták, hiszen tudja, hogy minden kijelentés elejétől fogva hazugság volt. A totalitárius tömegvezérek arra a jogos pszichológiai előfeltevésre építették propagandájukat, hogy ilyen körülmények között az emberekkel egyik nap el lehet hitetni a legfantasztikusabb állításokat, de meg lehet bízni benne, hogyha másnap az emberek cáfolhatatlan bizonyítékokat kapnak arról, hogy az előző napi állítások hamisak voltak, akkor cinizmusba menekülnek. Nem a vezetőt fogják elhagyni, aki hazudott nekik; be fogják vallani, hogy eleve tudták: mindez hazugság, és annál jobban fogják csodálni a vezetőket kivételes taktikai bölcsességük miatt.”

Arendt szerint minél magasabb szinten volt valaki, a cinizmus annál inkább túlsúlyban volt a hiszékenységgel szemben. A legfelső kör például nagyon is tisztában volt vele, hogy az ideológiai klisék valójában a tömeg megszervezésének eszközei, amelyek a napi szükségletek szerint bármikor változtathatók – feltéve, ha az alap szervező elv nem változik.

Ami már biztosan nem lehet igaz / Avagy a totális uralom és a külvilág kapcsolatáról

A hatalomra jutott totális uralom Arendt szerint abban tért el a zsarnokság minden más formájától, hogy a valóságot ideológiai igényei szerint alakította át:

“Bárhol jutott is hatalomra, teljesen új politikai intézményeket hozott létre, és lerombolta az adott ország valamennyi társadalmi, jogi és politikai hagyományát. Ideológiájának sajátos nemzeti hagyományától vagy szellemi forrásától függetlenül, a totalitárius kormányzat mindig tömegekké alakította át az osztályokat, a pártok rendszerét nem egypárti diktatúrával, hanem tömegmozgalommal váltotta fel, a hatalmi centrumot a hadseregről a rendőrségre helyezte át, külpolitikájában pedig nyíltan világuralomra törekedett”.

Az igazi erő a hatalomra kerülés után is a mozgalom intézményeiben maradt, az állam pedig egyfajta külső homlokzatként képviselte az országot a világban – írja Arendt. A hatalmi mag a mindenben illetékes titkosrendőrség lett, amely ekkorra már az országon kívül is aktív volt:

“A titkosrendőrség fő feladatai közé tartozik, hogy ötödik hadoszlopokat hozzon létre, irányítsa a mozgalom osztagait, befolyásolja az egyes országok belpolitikáját, és általában készüljön fel arra az időszakra, amikor a totalitárius vezető – a kormány megbuktatása vagy a katonai győzelem után – nyíltan otthon érezheti magát külföldön.”

Ami a hatalomra jutott totalitárius rendszer kegyetlenkedéseinek külső megítélését illeti: az erről szóló híreket – ha valahogy el is jutottak külföldre – a “normális világ” képtelen volt felfogni és elhinni.

„A totalitárius rendszerek azért képesek rá, hogy ilyen tökéletesen valósítsanak meg egy fiktív, a feje tetejére állított világot, mert a külső, nem totalitárius világ (…) szintén a vágyak által vezérelt gondolkodás rabja, és a valóságos őrülettel szembekerülve éppúgy elhárítja a valóságot, ahogy a tömegek a normális világgal szemben.”

Tény vs. fikció / Avagy még egyszer a totális uralom és a tények kapcsolatáról

Arendt szerint a totalitárius rendszerek létrehozásának alapfeltétele az emberek valóságtól való elszakítása, valamint az emberek egymás közötti minden viszonyának lerombolása. Az előbbi az ideológiai gondolkodás erőltetésével, utóbbi pedig a terror bevetésével érhető el. A két folyamat hatására az emberek mind a tapasztalás, mind pedig a gondolkodás képességét elveszítik:

“A totalitárius uralom eszményi alanya nem a meggyőződéses náci vagy kommunista, hanem az a nép, amely számára már nem létezik különbség tény és fikció (vagyis a tapasztalat valósága) és igaz és hamis (vagyis az igazság mércéi) között.”

A totalitarizmus gyökereihez Hannah Arendt – az 1956-os magyar forradalom után egy évvel – kiegészítő fejezetet írt, amelyben megjegyzi: a totális rendszerekre a legnagyobb fenyegetést nem a született szabadságvágy jelenti, hanem a tények igazsága.

“Ezt abból a sztálini intézkedésből is tudhatjuk, hogy az orosz megszálló hadsereg hazatérő katonáit tömegesen küldte koncentrációs táborba, mert bizonyára hatott rájuk a valóság; de abból a tényből is, hogy Hitler halála és fiktív világának ezt követő automatikus megsemmisülése után azonnal elenyészett a náci indoktrináció hatása. A tények valóságának hatása, mint bármely más emberi tapasztalat, csak a beszéd segítségével élheti túl magának a tapasztalásnak a pillanatát, másokkal való beszélgetésre és érintkezésre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon önmagában való bizonyossága. A totális uralom akkor jár sikerrel, ha meg tud szakítani minden kommunikációs csatornát, a magánélet négy fala között zajló személyes kommunikációt éppúgy, mint a nyilvánost, amelyet demokráciákban a szólás- és véleményszabadság garantál”.

Ugyanebben az ötvenes évek második felében megírt, kiegészítő fejezetben Arendt arra is figyelmeztet:

“Mindig is tévedés volt (…) figyelmen kívül hagyni a robbanékony ellentmondást a totalitárius fikció és a tényszerűség ama mindennapi világa között, amelyben élünk. De sohasem volt veszélyesebb tévedés, mint éppen ma, amikor ugyanazok a technikai felfedezések, amelyek összességükben egy valóban megváltozott világot alkotnak számunkra, azoknak is rendelkezésére állnak, akik halálos komolyan pusztán eszközöknek tekintik őket, azaz olyasminek, aminek segítségével valóra váltható egy hazugságokra épített és a tények tagadásán alapuló tisztán fiktív világ. Az emberiség szabadsága, nem is beszélve fennmaradásáról, nem a szabad piacgazdaságtól függ; ám mind a szabadság, mind fennmaradásunk nagyon is függhet attól, sikerül-e vagy sem rábeszélnünk a világ másik részét arra, hogy annak ismerje el a tényeket, amik, és békéljen meg a világ tényszerűségével, úgy, ahogy az létezik”.

Update | Bár a fenti idézetek közül több is adta volna magát jelenkori párhuzamok felfedezésére és tanulságok levonására, az oldal hitvallásához igazodva ezt az olvasókra hagytam. Pár nappal később aztán szembe jött velem egy írás a neten, amely a direkt történelmi összehasonlítások hátulütőire hívta fel a figyelmet. Az alábbi cikkben Zachary Karabell Wall Street Journalban megjelent esszéjét helyezem a fenti idézetgyűjtés mellé – természetesen ezt sem vitathatatlan tényigazságként, hanem egy újabb elgondolkodtató véleményként.

Illusztráció: Kovács Andrea / Kurszan.com

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, csatlakozz te is havi egy kávé árával az álhírek elleni harchoz.