A 100 ezer főre jutó gyilkosságok száma az Egyesült Államokban az elmúlt két évtizedben 6,8 és 4,4 között ingadozott. A 21. század elején az USA nem a hozzá hasonló nyugati demokráciákkal volt egy csoportban, hanem például Albániával vagy Uruguayjal. Ráadásul a 20. század nagy részében még ennél is nagyobb volt a különbség az európai demokráciákhoz képest: míg Angliában a század folyamán végig az 1-es érték körül pulzált ez a szám, az Egyesült Államokban a hetvenes évek végén a 11-et ostromolta.

Mi lehet ennek az oka? – teszi fel a kérdést Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyvének egy fejezetében. A kognitív pszichológus nem fogadja el az olyan önmagyarázó álválaszokat, minthogy az ország lakói “kulturálisan hajlamosabbak az erőszakra”, és ugyanilyen félrevezető szerinte a magas fegyvertartási arányra fogni a gyilkosságok magas számát. Pinker szerint ugyanis ha levonjuk a fegyverekkel elkövetett gyilkosságokat az összgyilkosságból, és csak a kés, a csavarkulcs, a baseballütő, az ököl és társai segítségével elkövetett gyilkosságokat nézzük, az amerikai erőszak még így is ráver a nyugati országok hasonló mutatóira.

Nem csak egy Egyesült Államok van

Az amerikai erőszak megértése érdekében Pinker első körben bemutatja az Egyesült Államok különféle arcait (mivel könyve 2011-es, Pinker többségében 2007-es adatokkal dolgozik):

– a békesebb északi államokban 100 ezer emberből 3-nál is kevesebb lesz gyilkosság áldozata, ami viszonylag közel áll az európai adatokhoz,
– a középső sávot képező déli államokban az erőszak Uruguay, Jordánia adataihoz hasonlítható,
– míg a harmadik csoportba tartozó Louisiana (15,2-vel) már Pápua Új-Guineát, District of Columbia (30,8-cal) pedig a legveszélyesebb közép-amerikai országokat közelíti.

A gyilkosságok éves aránya az Egyesült Államokban, 2007

Fekete és fehér, északi és déli erőszak – van e közös magyarázó pont?

Bár a legerőszakosabb államokban nagyobb arányban élnek afrikai amerikaiak, továbbá a feketék és fehérek gyilkossági arányai közötti különbség hatalmas, Pinker szerint az Észak és Dél közötti különbség nem a fehér-fekete különbségnek köszönhető. Ugyanis mind déli fehérek, mind a déli feketék egyaránt erőszakosabbak az északi fehéreknél illetve az északi feketéknél.

Pinker szerint a rasszok közötti különbség a gyilkosságok elkövetésében a 19. század közepétől jelent meg, és a 20. században fokozódott. Míg az 1850-es New Yorkban háromszor annyi volt a feketék által elkövetett erőszak, egy évszázaddal később már 13-szoros volt a különbség. Ennek a jelenségnek a fő oka Pinker szerint bizonyos fekete közösségek államon kívül kerülése, vagyis a törvényhez való fordulást helyettesítő becsületkultúra volt.

Hasonló becsületkultúra hatása érhető tetten Pinker szerint az Észak és Dél közötti különbségben is. Egyes értelmezések szerint a demokrácia túl korán, még az emberek lefegyverzése, vagyis az erőszak monopóliumának kisajátítása előtt érkezett meg Amerikába. Ennek köszönhetően a déli államokban a törvényt gyakran képviselték különítmények, önbíráskodó csoportok, vállalati rendőrségek vagy épp magándetektívek.

A déli erőszak struktúrájában is különbözik az északitól. Pszichológusok kutatásai szerint a déliek elsősorban nem a rablások során elkövetett gyilkosságok tekintetében körözik le az északiakat, hanem a vitákat követő emberölési esetekben. Az ottaniak az erőszakot leginkább akkor tartják elfogadhatónak, ha az otthon vagy a család védelméről van szó – és ezt a beállítottságot a déli államok törvényei is szem előtt tartják.

Miért pont Dél?

Van-e annak valami kívülről származó oka, hogy ez a becsületkultúra Délen alakult ki? – teszi fel a kérdést Pinker, és első körben itt is a legkézenfekvőbb okot dobja be. Méghozzá azt a feltételezést, hogy esetleg a rabszolgatartásra épülő gazdaság üzemeltetéséhez lehetett szükség a brutalitásra. Ezt azonban cáfolja az a tény, hogy a legerőszakosabb déli régiók sosem függtek az ültetvényes rabszolgaságtól.

Egy másik hipotézis szerint a különbség a gyarmatosító népek foglalkozásával és kultúrjával lehet összefüggésben. Míg Északot a puritánok, kvékerek, hollandok és németek népesítették be, addig Dél belső régióit skót-ír pásztorok. Ők már Európában is a központi hatalomtól távol éltek, és hajlamosak voltak az erőszakos megtorlásra. Richard Nisbett és Dov Choen pszichológusok kutatásai szerint a skót-írek nemcsak hogy a tengerentúlra is magukkal vitték a becsület kultúráját, hanem azt az új hazájukban is fenntartották. És bár leszármazottjaik ma már nem pásztorok, kulturális szokásaik fennmaradtak – állítja ez a hipotézis.

A feltételezést Pinker azzal árnyalja, hogy az önsegélyező igazságszolgáltatás kialakulásának közvetlen kiváltó oka valószínűleg nem a pásztorkodás, hanem inkább a skót-ír területekre szintén jellemző hegyvidéki anarchia állapota lehetett. Azaz szerinte legfeljebb annyit állíthatunk, hogy a Nagy-Britannia távoli részeiből érkező telepesek a Dél távoli vidékeire kerültek, és a mindkét területen jellemző tartós törvényenkívüliség megerősítette a becsület kultúráját.

Ez a kultúra pedig annak ellenére kitart a mai napig, hogy a déli államokban már régóta jelen van az igazságszolgáltatás. Pinker szerint ennek oka talán abban keresendő, hogy a becsületkultúrát megtagadókat a mai napig megvetéssel sújtják gyávaságuk miatt.

Miről mesél a vadnyugati erőszak példája?

A déli becsületkultúrának megágyazó anarchia a nyugati államok egy részében még a 20. században is kitartott. Pinker szerint volt időszak, amikor a vadnyugaton százszor annyi gyilkosság történt évente, mint a keleti part városaiban. Ezeken a területeken ezekben az évtizedekben csak az önsegélyező igazságszolgáltatás tartotta távol a bűnözőket, a kevés pénzből gazdálkodó bűnügyi igazságszolgáltatás tehetetlen volt. Ennek köszönhetően az amerikai Nyugaton az erőszak két évszázaddal később szorult vissza, mint Keleten.

A nyugati erőszak visszaszorulásának története Pinker szerint annyiban különbözik a déliétől, hogy annak kiváltó oka nemcsak az anarchia volt, hanem a vadságot demográfiai okok és az evolúciós pszichológia is fokozták. Ezeket a régiókat ugyanis elsősorban szegény, fiatal és egyedülálló férfiak népesítették be, akiknek mindennapi versengése gyakran járt együtt kegyetlen erőszakkal.

A vadnyugatot Pinker szerint végül nem a törvény érvényesülése nyugtatta le, hanem a nők megjelenése. Az egyenlőtlen nemi viszonyokon először Kelet felől érkező özvegyek és fiatal egyedülállók javítottak, ami végül az erőszak fokozatos visszaszorulását is elhozta. Pinker elismeri, hogy furcsán hangozhat az elképzelés, miszerint a férfiakat a nő és a házasság civilizálja, de ez szerinte a modern kriminológiában közhelynek számít.

Napjaink Amerikájának megértése

A kognitív pszichológus szerint azért fontos tanulság az amerikai Nyugat és Dél megszelídülésének története, mert ezeknek a folyamatoknak a megértésével könnyebben értelmezhetjük napjaink politikai helyzetét is. Megérthetjük többek között, hogy a republikánusok miért nézik furcsa szemmel a bűnözőkkel és idegenekkel kesztyűs kézzel bánó, erős kormányban hívő, szexuálisan szabados demokratákat, utóbbiak pedig miért idegenkednek a fegyvereikbe és a halálbüntetésbe szerelmes, modernitás előtti értékek és illemszabályok szerint élő, kisebb állami hatásköröket követelő republikánusoktól.

Pinker szerint ez a kulturális háború annak az eredménye, hogy Amerika kétféle úton civilizálódott: míg Északot a bíróságok és kereskedelem szelídítette meg, Dél és Nyugat megőrizte a becsület kultúráját, amit aztán saját civilizációs erőivel – egyházakkal, családokkal és önmérséklettel – ellensúlyozott.

Illusztráció: Kovács Andrea / kurszan.com 

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, havi egy kávé árával te is hozzájárulhatsz az álhírek elleni harchoz.