Yuval Noah Harari izraeli történész a 21 lecke a 21. századra című könyvében arra keresi a választ, milyen globális kihívásoknak kell megfelelnie a közeljövő uralkodó társadalomirányító rendszerének. Az egyik fejezetben az igazság illetve az igazságtalanság, valamint a valóság illetve a fikció elkülönítésének nehézsége is szóba kerül. Az alábbiakban az e részekben felvetett megállapításokból szemlézek néhány gondolatot, majd a bejegyzés végén – röviden – a könyv egészéről is elmondom a véleményem.

A tudás illúziója

Harari szerint napjaink uralkodó emberképe, a racionális egyén csupán egy mítosz: félreértés az ember racionalitása és az egyéni gondolkodás is. A racionálisnak mondott ember döntéseinek többségét ugyanis inkább érzelmeire és különféle egyszerűsítésekre alapozza, és csak nagy ritkán gondolkodik magában.

Mivel mások tudását is sajátként kezeli, hajlamos azt gondolni, hogy a valóságosnál sokkal többet tud (ez a tudásillúzió). Ennek az illúziónak köszönhetően hiszik emberek tömegei, hogy meg kell szólalniuk olyan kérdésekben is, amelyekhez egyáltalán nem értenek – például a klímaváltozás vagy a GMO-termékek ügyében. E tevékenységükhöz aztán hasonló gondolkodású társaik “visszhangkamrájában” folyamatos megerősítést és támogatást kapnak.

Harari nem hiszi, hogy ezen a helyzeten a több és jobb információ segítene. Szerinte a csoportgondolkodással szemben még a tudósok sem immunisak, legalábbis erre utal az a vak hit, ahogyan a tudomány emberei – minden társadalmi bizonyíték ellenére – bíznak abban, hogy tényekkel vitákat nyerhetnek az érzelmek ellen.

A morális dilemmák megítélésének útjai

A világ komplex, egyetlen ember számára befogadhatatlan – véli Harari, aki szerint ezért az ember általában négyféleképpen próbál megragadni egy témát. Az első módszer a téma lebutítása, amely során például egy összetett konfliktus a Jó és a Rossz harcára egyszerűsödik le. A második módszer olyan megindító emberi történetek kiemelése, amelyek az egész konfliktust reprezentálják. A harmadik út az összeesküvés-elméletek gyártása: erre azért kerül sor, mert azt mindig könnyebb elképzelni, hogy az egész világot egy szűk háttérhatalom mozgatja, mint megérteni komplex folyamatokat. A negyedik módszer pedig a dogmaalkotás, amikor a frusztrálóan összetett világunkban bizodalmunkat egy mindentudó szervezetbe, elméletbe vagy vezetőbe helyezzük.

“A Homo sapiens egy post-truth faj”

A Könyves blogon teljes terjedelmében olvasható vonatkozó fejezetben Harari arról ír, hogy a propaganda és a dezinformáció nem új dolog: az emberiség mindig is a post-truth korában élt. Rámutat, hogy a “hírek” és “tények” nagy része évezredeken át csodákról, angyalokról, boszorkányokról és démonokról szóló történet volt. Ennek oka szerinte az ember azon tulajdonságán alapul, hogy fikciókat talál ki és hisz el – így tudnak ugyanis emberek tömegei hatékonyan együttműködni, és ennek köszönhetően hódították meg a világot is.

“Az a kitalált történet, amiben ezer ember hisz egy hónapig, álhír. Az, amelyikben milliárdok hisznek ezer évig, már vallás, és jobban tesszük, ha nem hívjuk álhírnek, ha nem akarjuk megbántani (és magunkra haragítani) a híveit” – írja. Ő maga persze nem tagadja a vallások hatékony közösségszervező erejét és más jótékony hatásait (például hogy könyörületességre, bátorságra és kreativitásra biztatja az embereket), de történelmi példák sokasága bizonyítja azt is, hogy a vallásos mítoszok lehetnek károsak is.

Az igazság sosem volt fontos?

Harari szerint persze nem csak az ősi vallások használtak fikciót az együttműködés előmozdításához. A történész megemlíti a nagy nemzeti mitológiákat, a különféle mozgalmak (kommunizmus, fasizmus és liberalizmus) önmegerősítő hitvallásait, valamint a kereskedelmi vállalatok márkaépítő gyakorlatát. Utóbbira a Coca-Cola példáját hozza fel: “Önöknek milyen képek villannak az agyába, ha a Coca-Colára gondolnak? Fiatal, egészséges emberek, akik együtt sportolnak és szórakoznak? Vagy túlsúlyos betegek kórházi ágyakon?” – írja.

Harari szerint az emberek számára az igazság sosem volt kiemelkedően fontos. A történelem folyamán szerinte nem a leghihetőbb ideológiák működtek a leghatékonyabban, hanem azok, amelyeknél sikerült megtalálni az egyensúlyt a valóság és a fikció között. A túlzottan eltorzított valóság gyengítette az ideológiákat, mitológia nélkül viszont nem lehetett eggyé kovácsolni a tömegeket. Ráadásul a fikció szerinte jobb fokmérője a lojalitásnak, mint a valóság: “Ha a nagyfőnök azt mondja: ‘a nap keleten kel és nyugaton nyugszik’, nincs szükség lojalitásra ahhoz, hogy megéljenezzék. De ha azt mondja, hogy ‘a nap nyugaton kel és keleten nyugszik’, csak az igazán lojálisak tapsolnak” – írja.

Harari szerint ha hatalmat akarunk, egy ponton túl fikciókat kell terjesztenünk, ha viszont hagyjuk megismerni a valóságot, egy ponton túl le kell mondani a hatalomról. A beismerés ugyanis elkedvetlenítheti követőinket, és alááshatja a társadalom harmóniáját. Véleménye szerint az emberi faj – ha választania kell – általában a hatalmat részesíti előnyben az igazsággal szemben.

Kiút az agymosógépből

Harari siet azonban megjegyezni: ez egyáltalán nem jelenti, hogy az álhírek ne jelentenének problémát, és az embernek ne kellene megpróbálni elkülöníteni a valóságot a fikciótól. Meglátása szerint időt és energiát kell szánni előítéleteink leleplezésére és hírforrásaink ellenőrzésére, amihez két ökölszabályt ajánl.

Az első, hogy ha megbízható hírforrást akarunk, fizessük meg – ugyanis ha ingyen kapjuk a híreket, akkor talán mi magunk vagyunk a termék. Harari bemutat kétféle ezzel kapcsolatos tálalást:

“Fizetek neked havi harminc dollárt, te pedig cserébe engeded, hogy napi egy órán át mossam az agyad, és olyan politikai és kereskedelmi előítéleteket ültessek el benne, amilyeneket akarok.”

“Te megengeded nekem, hogy napi egy órán át mossam az agyad, én pedig cserébe nem kérek semmit ezért a szolgáltatásért.”

Harari szerint az épeszű emberek többsége az elsőt kapásból elutasítja, a második viszont százmilliók számára vonzó – annak ellenére, hogy az elsőnél rosszabb ajánlat.

Második szabályként pedig azt ajánlja, hogy ha egy témát fontosnak érzünk, nézzünk utána megbízható tudományos szövegekben is. Ez, mondjuk, ismerve egyrészt a tudományos tanulmányok nyelvezetét, másrészt az érdekekkel átszőtt szcéna láthatatlan buktatóit, elég elitista tanács Hararitól. De talán ő is érzi ezt, amikor a tudósokat aktívabb közéleti szereplésre és tanaik mainstreamebb tálalására biztatja – egy lehetséges formaként a sci-fi műfaját ajánlva.

A jövő oktatási rendszerein való elmélkedés közben pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövő (sőt már napjaink) diákjainak nem még több infóra és tudásanyagra van szüksége, hanem hogy képesek legyenek értelmezni az infókat, elválasztani a fontosat az érdektelentől, és a morzsákat össze tudják állítani világképpé. Ehhez pedig önmagunk (identitásportfóliónk, kognitív korlátaink), valamint technológiai és ideológiai környezetünk megismerésén át vezet az út.

És a végére a személyes értékelés

Harari mostani könyvében kevés olyan átütő gondolatot találtam, amivel korábbi olvasmányaimban – főképp kognitív pszichológiával, jövő- és hálózatkutatással, filozófiával és önismerettel kapcsolatos könyvekben – ne találkoztam volna. Ezt valahol Harari is elismeri a bevezetőben, amikor arról ír: több fejezetet is újságíróknak, kollégáknak feltett kérdésekre adott válaszokból épített fel, célja pedig ezúttal nem a megmondás, hanem a gondolkodásra késztetés volt. A szerző az anyag összerakásakor azonban olyan hatásos egyszerűsítésekkel és találó példákkal mutat be komplex összefüggéseket, hogy még a legelvontabb részek is olvasmányosak maradnak. Jó lenne, ha ez a sok területről összegereblyézett gondolat nem csak a tudásillúziót hizlalná tovább.

Illusztráció: Kovács Andrea: Tell me a tale / kurszan.com 

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, havi egy kávé árával te is hozzájárulhatsz az álhírek elleni harchoz.