Nemrégiben jelent meg magyarul Steven Pinker 2011-es sikerkönyve, Az erőszak alkonya, amelyben a kognitív pszichológus szerző az erőszak visszaszorulásáról és ennek okairól elmélkedik közel 800 oldalon át. 2013-ban már írtam a kötet 20. századi háborúkat bemutató fejezetéről, és a Pinkerhez hasonló újoptimisták gondolatairól is rendre beszámolok az oldalon, így kíváncsian vetettem bele magam a teljes könyvbe is. A harmada még hátravan, de az erőszak visszaszorulását jogi szempontból elemző fejezetben már most találtam egy idevágó témát.

Pinker könyve nagy részében optimistán tekint a jövőbe, de az erőszakot csökkentő egyes mozgalmak “vadhajtásait” sem hallgatja el. A gyerekjogi részben például arról elmélkedik: bár örvendetes, hogy gyerekeink ma jobb helyzetben élnek, mint bármikor a történelem folyamán, ám a megbecsülés végtelenné fokozása néhány abszurditáshoz is vezetett.

Félelem az erőszak legenyhébb gyanújától is

Megemlíti például Pinker azokat az eseteket, amikor a szülők vagy épp a társadalom az erőszak legenyhébb gyanújának legenyhébb jeleitől is megvédenék a gyerekeket. Elrettentő példaként a pszichológus felidéz néhány abszurd amerikai esetet:

– amikor egy 2009-es ebédlői párnacsata 25 kiskorú rendőrségi előállításával végződött,
– amikor a fegyverekkel szembeni iskolai zéró tolerancia jegyében intézettel fenyegettek meg egy 6 éves cserkészt, aki kempingkészletet vitt magával az ebédhez,
– amikor Steven Spielberg az E.T. felújított verziójában digitálisan walkie-talkie-ra cserélte a rendőrök fegyverét (amit utólag a rendező egyébként hibának minősített),
– amikor egy kaliforniai anya gyűlölet-bűncselekménnyel vádolta meg szomszédait halloweeni kertdíszeik miatt,
– amikor a Szezám utca DVD-sorozat korai darabját “gyerekeknek nem való” figyelmeztetéssel látták el.

“Most, hogy egyetlen gyermeket sem fojtanak meg a születése napján, nem halnak éhen árvaházakban, nem mérgezik meg őket szoptatós dajkák, nem veri agyon apjuk, nem süti pitébe az anyjuk, nem dolgoztatják halálra bányákban és malmokban, nem hullanak el fertőző betegségekben, és nem verik őket rendszeresen az iskolai zsarnokok, a szakértők igyekeznek minden zugot biztonságossá tenni, aminek sokszor több a kára, mint a haszna” – írja Pinker.

A károk között felemlegeti például azokat az eseteket, amikor a szülők a bőrráktól és kullancsoktól félve nem engedik ki játszani gyerekeiket, vagy hogy a gumilapokkal szuperbiztonságossá tett játszótereket ma már ügyvédekkel vizsgáltatják be (a veszélymentesített játszóterek nemkívánatos hatásairól érdemes elolvasni Tim Harford újságíró gondolatait is).

“A félelem lélektanának tankönyvi esete”

Ezzel a jelzővel illet Pinker egy könyvében részletesebben is megvizsgált félelmet, a gyerekrablástól való szorongást. A témát szerinte a hatéves manhattani kisfiú, Etan Patz 1979-es rejtélyes eltűnése óta övezi fokozott érdeklődés az amerikai társadalom (de persze nem csak amerikaiban). A pszichológus három olyan érdekcsoportot is megnevez, amely – minden erre vonatkozó statisztikai adat ellenére – lelkesen kelt pánikot a szülők körében:

– a meggyilkolt gyerekek szülei, akik később nemritkán gyerekrablással kapcsolatos figyelemfelkeltésnek szentelik az életüket (ezek egyike, John Walsh indította el például az eltűntek fényképét tejes dobozra kihelyező kampányt),
– a politikusok és rendőrfőnökök, akik egyre-másra jelentik be a gyerekeltűnésekkel kapcsolatos óvintézkedéseket,
– és a média, amely nézettsége növelése érdekében szítja tovább a rettegést.

Az öngerjesztő folyamat eredményeképp a szülők többsége ma autóval hordja a gyerekeit iskolába, mobiltelefonnal tartja rövid pórázon őket, és csak kevesen ellenőrzik a tényeket – mutat rá Pinker. Például azt, hogy “a tejes dobozokon szereplő gyermekek túlnyomó többségét nem perverzek, gyermekkereskedők vagy váltságdíjra áhítozók tuszkolták furgonokba, hanem elszöktek otthonról, vagy magával vitte őket egy elvált szülő”.

Pinker adatai szerint az idegenek által elkövetett gyerekrablások száma az 1990-es években 200-300 volt, ma pedig évi 100, és az elraboltak körülbelül felét gyilkolják meg. Ez pedig azt jelenti, hogy az Egyesült Államokban egymillió gyerekből egyet gyilkolnak meg emberrablók évente, ami huszada a vízbefúlás, és negyvenede a halálos autóbaleset kockázatának – mutat rá (a kapcsolódó magyar adatokról ebben a cikkben olvashattok).

És ha minderre azt mondanánk: egy gyerek élete van annyira értékes, hogy az óvintézkedések akár csak egy élet megmentése esetén is megérik, akkor Pinker szerint hibásan gondolkozunk – megfeledkezünk ugyanis az “alternatív költségekről”. Vagyis a gyerekkor korlátozásáról, a gyerekkori elhízás fokozásáról (mivelhogy nem engedjük ki a gyerekeket mozogni), vagy épp a krónikus szorongás táplálásáról. Nem beszélve arról, hogy a biztonsági intézkedések a legtöbbször hatástalanok: a tejes dobozokon keringetett eltűnt gyerekes fényképek például Pinker szerint bűnüldözési látszatintézkedések – valójában nincs sok eredményük.

“Amikor 300 millió ember változtat az életén, hogy 50 embert kisebb kockázat érjen, valószínűleg több bajt okoznak, mint hasznot, mert a változtatások előre nem látható következményei sokkal több mint 50 embert érintenek” – mutat rá Pinker, mindjárt egy példát is hozva erre: több mint kétszer annyi gyereket ütnek el a saját gyereküket iskolába fuvarozó szülők, mint amennyit más közlekedési eszköz elüt.

Fotó: pexels.com

Köszi, hogy elolvastad a bejegyzést! Ha tetszett a cikk, és szereted az oldalt, havi egy kávé árával te is hozzájárulhatsz az álhírek elleni harchoz.