A tények evolúciójáról, ismereteink érvényességének folyamatos változásáról már itt is esett szó Samuel Arbesman könyve apropóján. Szilágyi Ákos a 2000 című folyóirat 2018/1-es számában megjelent írása most a tények retorikai alkalmazásáról elmélkedik. A tanulmányt gondolatébresztőként szemlézem. Mivel egy esszé jellegű írást nehéz néhány bekezdésben összefoglalni, azt javaslom, mielőtt gondolataival komolyabb vitába szállnátok, olvassátok el a tanulmányt teljes egészében is.

“Isteni instancia” vagy retorikai bunkó?

Írásában Szilágyi Ákos rámutat: a tények a modern retorikában egyfajta isteni instanciaként jelennek meg, amellyel szemben az embereknek soha nem lehet igazuk. “A tények, ezek a páncélozott testű szörnyek igencsak kevélyen viselkednek: uralkodók módjára peckesen járnak-kelnek a modern világban, megkövetelik maguknak a kellő tiszteletet, ha ugyan nem a kultikus hódolatot, a leborulást a tények színe előtt. (…) Az igazságról folyó tudományos és nem tudományos vitákban egyaránt tényekkel forrasztják torkára a szót a tudománytalan, nem a tények talaján álló szellemi embernek” – írja.

Írásában emlékeztet arra is, hogy érdemes figyelembe venni: a tényállítások mögött mindig van valaki, aki létrehozza őket. “A tényeket a ténygyárakban – statisztikai hivatalokban, kancelláriákban, adóhivatalokban, könyvelésekben, rendőrhivatalokban, pártirodákban és parlamentekben, kutatóintézetekben – termelik. A gyári futószalagról gördülnek le, formatervezetten, tökéletesen, készen a felhasználásra. Bármi előállítható tényként és feltálalható tényként, különösen, ha tényekre van szükség valahol valamihez, például a meggyőző érveléshez vélemények igazságával szemben” – mutat rá.

Véleménye szerint puszta tények nincsenek, “csak előállított, szóba hozott, csatasorba állított, érvként használt tények”. A meghatározott szabályok által előállított tényeket érvelése szerint mi hozzuk összefüggésbe az igazsággal, mi ruházzuk fel jelentéssel, retorikai erővel. “Már pusztán azzal, hogy ezeket és nem azokat a tényeket emeled ki a tények végtelen halmazából, helyezed egymás mellé őket, hozod egymással értelmi-logikai és ismereti-értékelő összefüggésbe, már pusztán ezzel azt tanúsítod, hogy véleményt mondasz, hogy te beszélsz” – írja.

A ténybeszéd tehát értelmezése szerint a retorika egyik fajtája, és ezt jelképezik az olyan retorikai fordulatok is, mint például a “Beszéljenek a tények!”, “A tények azt mutatják…”, “Nem én mondom, hanem a tények!” A tény mint igazság szerinte nem létezik, létezik azonban “a tényigazság retorikai bunkója a korlátolt, ágáló, részrehajló vélekedések és babonás fantazmagóriák ledorongolására”.

A tények újfajta megközelítése

Véleménye szerint a tényekben ugyanúgy hinni kell, mint Istenben, tehát a modern világ fundamentuma is a hit, ahol Isten helyére a tények léptek. “A modern tényvallás – tömegvallás. Hogy milyen mélyen ivódott bele a modern mentalitásba és a modern beszédmódokba, azt különösen ma – bomlása időszakában – lehet jól látni, amikor a tények létezésének evidenciáját mind jobban aláássa az ‘alternatív tények’, a ‘post-truth’ terjedése a tömegmédiumokban. A vakbuzgó ténytisztelet, a ténygyűjtő buzgalom, a tény vallási kultusza mindinkább érvényét veszti és nevetségessé válik. A modern világállapottal együtt fokozatosan a tények varázsa is szertefoszlik. Tényisten halott” – állapítja meg.

Értemezése szerint ez persze nem jelenti, hogy a fentiek miatt például a történetírást abba kellene hagyni. Csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a történetírásnak fel kell adnia a rendelkezésére álló ismeretek, adatok tényként való használati módját. “A történetírás nem vetheti le retorikai természetét. A történetíró mindig a meggyőzés feltett szándékával valamilyen hallgatósághoz beszél. Tehát rábeszél vagy lebeszél, vádol vagy védelmez, dicsér vagy ócsárol, bármily távolról üt is át beszédén ez a retorikai irányultság, bármennyire körültekintően vagy szellemesen érvel is, bármilyen magas színvonalon valósul is meg műveiben a történelem értelmi-fogalmi rekonstrukciója. Nem kiűznie kell tehát a történetírásból a retorikát, mint valami tudománytalan tisztátalanságot, hanem vállalnia, nyílttá és reflektálttá tennie. Így válthatják fel a történetírásban a fetisizált tények hamis anti-retorikáját a retorika igaz tényei, amelyek nem adják ki magukat sem többnek, sem másnak, mint amik: a meggyőzés érveinek” – zárja gondolatmenetét Szilágyi.

Illusztráció: pexels.com

Tetszett a cikk? Támogasd te is az oldalt havonta egy kávé, egy magazin vagy egy könyv árával.